Sokan hadilábon állnak az anyósukkal. Folyamatosan versengenek, hogy ki főz jobban, ki neveli a gyereket jobban, kinek tisztább az otthona, és még sorolhatnám. Vajon mi az oka ennek az állandó küzdelemnek? Erre nem tudom a választ, hiszen az anyósom és én mindig is jól kijöttünk egymással.
Tizenhat évvel ezelőtt kezdődött a mi kapcsolatunk. Akkor még magáztam, amikor a leendő férjem először bemutatott neki. A magázás addig szólt, amíg csak jártunk, miután sor került az eljegyzésre, tegeződni kezdtünk.
Mindig ott volt, ha hívtam
Az én első gyermekem az ő harmadik unokája lett. Rögtön szülés után rengeteg időt kellett töltenem a kórházban a terhesség alatti epevezeték-elzáródás miatt, amit azzal orvosoltak rá négy hónappal, hogy kivették az epehólyagomat.
Ő vigyázott a fiamra. Nehéz volt elfogadnom, hogy nem én gondoskodom róla a nap minden percében, de ezt egyszer sem vetette a szememre. Mindig ott volt, ha hívtam, és sosem ítélkezett, segített, éppen annyit, amennyire szükségem volt.
Nagyanyai tanácsok
Persze azért kaptam tanácsokat a gyerekneveléssel kapcsolatban. Ez úgy történt, hogy egyszer csak a kezembe nyomta dr. Spock Csecsemőgondozás és gyereknevelés című könyvét, és annyit mondott: „Tessék, ebben minden le van írva a gyerek tizennyolc éves koráig.”
Tisztán emlékeszem, akkor egy kicsit levert a víz, hiszen ott tudatosult bennem, hogy az elkövetkezendő tizennyolc évben minimum én felelek a gyermekem testi, lelki és szellemi fejlődéséért, boldogságáért.
Első út a homokozóba
Előfordult, hogy elkísért minket a közeli játszótérre. Egy szép tavaszi napon már nem kötötte le a tíz hónapos fiamat a hintázás öröme. Hívogatta a homokozó. Ez elől próbáltam a végsőkig kitérni. Ő mondta, hogy nem lesz annak a gyereknek semmi baja, engedjem csak be a homokozóba. Rettegve néztem a csillogó tekintetű fiamat, ahogyan átkúszik a homokozó padkáján, és apró kezecskéivel megtapogatja a hűs földet. Csak úgy mászott, és morzsolgatta tenyerében a homokszemeket. Természetesen otthon az első utunk a kádba vezetett, ahol egy minisivatagnyi mennyiségű homokot szórtam ki a gyermekemből. Ettől eltekintve valóban hálás vagyok neki, hiszen magamtól lehet, nem mentünk volna soha a homokozó közelébe.
„Hogy bírod?”
Egy fedél alá kerültünk, amikor a lányommal várandós lettem, ennek már kilenc és fél éve. Bevallom, egy pillanatig sem voltak kétségeim a békés együttélés felől, hiszen addigra kialakult egy egészséges kapcsolat közöttünk, ami alatt azt értem, hogy nem vagyunk sülve-főve együtt, hanem segítünk a másiknak, amikor szüksége van rá, de ha esetleg valamiért nem érünk rá, akkor azt is elfogadjuk. Azóta is az, aki megtudja, hogy egy házban lakunk, ámulva kérdezi: „És hogy bírod?” Ilyenkor mindig azt válaszolom, hogy nagyon jól, és remélem, anyósomnak is ez a véleménye.
Közös programok
Rengeteg közös programunk van, kezdve az erdei sétáktól az uszodába járásig. Közös hobbink a családi fényképek nézegetése. Sokszor vigyáz a gyerekekre. Együtt süt a lányommal, mesél a fiamnak. Sőt, nyaranta minimum egy hetet együtt tölt az egész tágabb család. Ez már inkább kihívásokkal teljesebb, hiszen hét unoka igényeit kell lesni a nap minden percében, és négy család alkalmazkodik egymáshoz, de évről évre, ahogy nőnek a gyerekek, pihentetőbbre sikerül a vakáció, és eszünkbe sem jut a jövő évi nyaralást lemondani.
Nagy becsben tartom
Nagyon örülök, hogy kaphattam egy ilyen anyóst az élettől. Remélem, hogy legalább ennyire fognak szeretni és tisztelni engem is a gyerekeim párjai, ahogy én őt. Sok mindent köszönhetek neki, leginkább azt, hogy sosem fáradt, ha az unokáiról van szó. Bármikor elmegy értük, bármikor elviszi őket kirándulni, úszni vagy csak egyet metrózni. Élményeket ad, és nem szimplán vigyáz rájuk. Az évek alatt ő maradt a gyerekeim egyedüli nagyszülője, úgyhogy nagy becsben tartom, és szeretném, ha még élvezhetné az életet és majd a dédunokái közelségét is.
Kattints a Podcast hallgatásához!
