Mobbning – iskolai bántalmazás, ahogy a svédek nevezik. Igen, ez a szó számomra is ismeretlen volt. Már 15 éve élek Svédországban, mégis csupán másfél évvel ezelőtt találkoztam vele először. Mobbning, azaz bántalmazás, megalázás. Szívbe markoló az, amikor az ember gyermeke – legyen az fiú vagy lány, óvodás vagy iskolás – válik áldozattá. Az én fiam – ahogy sok-sok évvel ezelőtt én is – ilyen gyermek.
Végre eljött a várva várt augusztus közepe, és az én elsőszülöttem, a nagyfiam, szóval a Nagy Fiam elkezdte az iskolát. Iskolaelőkészítős lett, azaz nulladikos, ha úgy jobban tetszik. (Ez a svéd rendszerben az iskola első évét megelőző kötelező iskolai év.) Egész nyáron ezt várta, és nagyon büszke volt magára. Jó kis csapattal, óvodában megismert és szeretett pajtásokkal kezdett neki az első iskolaévnek. Az iskolában azonban összeolvadtak a település két óvodájába járó gyerekek, így új arcok is kerültek az addig összeszokott és remekül működő, kedves közösségbe.
Valami nincs rendben
A hetek teltek, mi szorgalmasan tanultunk, s a fiam, az én okos, kedves, segítőkész, türelmes és lelkes Nagy Fiam megváltozott. Hisztis lett, könnyen sértődős, mindenen sírós, állandóan fáradt, és elkezdte bántani az öccsét. Csúnyán, és titokban agresszív volt vele. Bepisilt bárhol, bármikor. És újabban nem akart iskolába menni. Hat és fél éves volt akkor.
Egyszerűen nem tudtam, mi történt vele. Rettegve gondoltam arra, hogy nehogy valami diagnózisa legyen, ami most jön elő. És mivel rendszeresen beszélgetek vele, így ezzel a módszerrel próbáltam megfejteni a viselkedése okát. Sokszor elvonultam vele beszélgetni, megkérdeztem, hogy mi a baj, mi bántja, látom, hogy valami rossz, hogyan segítsek… Nagyon sokára, három hónap után, egy rendkívül rossz hangulatú szombat délután mesélte el. Ültünk az ágyon, és ő csuklott a sírástól.
„Nem hagynak rajzolni, mindig meghúzza a rajzlapot, és akkor tönkremegy, amit csináltam, de a tanár sosem látja.”
„Odafut, és szétrúgja a puzzle-mat!”
„Ha pisilni megyek, akkor odajön csöndben, és meghúzza a fütyimet.”
„Eldugja a fél cipőmet.”
A szavai késként hatoltak a szívembe. Átöleltem, és együtt sírtunk – bár ő nem láthatta a befelé csorgó, keserű könnyeimet.
Nem engedem!
Tudtam, hogy ezt egyetlen percig sem engedem tovább. Nem engedem, hogy ő is elszenvedje azokat a sosem gyógyuló lelki sebeket, amelyeket én kaptam. Azt is tudtam – mivel jómagam is dolgoztam az itteni iskolarendszerben –, hogy nem hívhatom fel a gyerekek szüleit megbeszélni ezt. Ez ugyanis a személyiségi jogok megsértése volna, hiszen a konfliktus az iskolában történik, ezért azt ott is kell megoldani. Így aztán hivatalos úton indultam el.
Beindult a hivatali gépezet
Hétfőn reggel a gyerekeket fogadó pedagógusnak mindent elmondtunk, az apja és én. Még aznap reggel egy részletekbe menő e-mail érkezett az iskola igazgatójának az aláírásommal, pontosan feltüntetve benne, hogy hová fogok továbblépni, ha nem látom az azonnali intézkedést és a változást a fiamon, legfeljebb egy hónapon belül.
A gépezet – ami baj esetén, mint tapasztaltam, jól működik – azonnal beindult. Minket, szülőket, néhány nap múlva személyes találkozóra hívott az igazgató.
Elmondták, mit tesznek
A suliban már másnap bevontak egy extra pedagógust, aki csak a két „mobbningoló” gyermeket figyeli. Következő héten érkezik egy speciálisan képzett pedagógus, aki beolvad a csoportba, és figyel, majd célirányosan foglalkozik a csoporttal. Azonnali hatállyal három kisebb csoportra osztották az osztályt, hogy a fiunk ne találkozzon a két bántalmazó gyermekkel. Az intézmény vezetőjével való heti találkozásainkon mindenről részletes írásbeli tájékoztatást, jegyzőkönyvet kaptunk.
Mindhárman kaptak segítséget
A fiammal sokat és sokszor beszélgettünk erről. Megértette: ha bántják, ha valami nem jó, azt azonnal mondja el nekem vagy az apjának, soha, soha nem fogunk rá haragudni, akármi is történjen, mert mi őt nagyon szeretjük. Így történt, hogy a 3 hónapig tartó „mobbning” kb. 3-4 hónap alatt teljesen megoldódott, s kiderült az is, hogy a két kisfiúból az egyiknek diagnózisa van, és segítségre szorul.
A másik kisfiú ugyanolyan bántalmazott volt, mint az én fiam, és csak úgy tudta megoldani a dolgot, hogy segített a másiknak másokat bántani. Mert nem csak az én fiamat bántották.
Meghívó a fiamnak
Nagyon fontos: ha a gyermekünk viselkedése látszólag minden ok nélkül megváltozik, akkor legyünk résen! Mert félnek elmondani, hogy esetleg bántják és megalázzák őket.
A probléma megoldását ne a gyermekre hagyjuk, érezze és lássa azt, hogy felelős felnőttként meg tudjuk oldani a helyzetet; lássa azt, hogy a felnőttekben megbízhat, hogy segítenek és védelmeznek. És hogy lássa azt is, hogy a problémák verés, veszekedés és harag nélkül is megoldhatók.
És azt, hogy mindenki változhat: a bántalmazás után egy évvel a fiam meghívót kapott a korábban őt bántalmazó kisfiú születésnapi bulijára.
Mert azóta barátok lettek…
A sorozatunk első részét itt olvashatod.
Jövő héten folytatjuk.
Kattints a Podcast hallgatásához!
