„Nem akarom, hogy templomba vigye a gyerekem a nagymamája, azt szeretném, ha majd maga dönthetne arról, miben hisz.” A vallásról alkotott eltérő vélemények nem egy családban okoznak konfliktusokat. Sokak számára nehéz kérdés az, hogy mi legyen a gyerek vallása, egyáltalán legyen-e? Ha igen, akkor legyen-e keresztelő? Akkor is, ha csak a nagyszülők vallásosak, de a szülők már nem annyira? Kali Tünde református lelkészt, pasztorálpszichológust és Sefcsik Zoltán evangélikus lelkészt kérdeztük a témában.
Nehezen fogtam hozzá ehhez a témához annak ellenére, hogy vallásos vagyok – református felekezetű –, és ebben a szellemben nevelem a kisfiamat is. Még kicsi, viszont nálunk a gyülekezetben van baba-mama szoba, ahol az istentiszteletet végig lehet hallgatni hangszórón keresztül, miközben játszik a gyerkőc. Sőt, külön játékos gyermek-istentiszteletet is tartanak a kicsiknek, a felnőtt-istentisztelettel egy időben, ezzel is segítve a gyülekezetbe való majdani szocializálódásukat.
Családi dilemma
Ám az anyacsoportokban nem egyszer láttam már olyan bejegyzéseket, amelyek jól mutatják, sok helyen probléma az, hogy mi legyen a gyermek vallása. Az egyik csoportban például egy édesanya arról írt, hogy ugyan a nagyszülők vallásosak, ő és a férje már kevésbé, pontosabban a négy fal között, otthon. S bár a gyermeküket megkeresztelték, de az, amikor a nagymama templomba vitte az unokát, és annak a tradíciók szerint meg kellett puszilnia Jézuska lábát, már kiverte náluk a biztosítékot. (A témában való elmélyedésben tudtam meg, hogy egyébként ez nem szimpla katolikus szokás, hanem a római és görögkatolikusok közül is a göröghöz tartozik.)
Az édesanya tehát el tudta dönteni, hogy a vallással kapcsolatban mit szeretne és mit nem, arra viszont választ várt a többi anyától, hogy hogyan értesse meg a nagyszülőkkel azt, hogy nem szeretné, ha a gyermeke ilyen „szokásokba” nőne, tanulna bele.
Szabad-e tanácsot adni?
Na és itt jövök a képbe én… Ebben a témában anyaként és csoporttagként sem mertem tanácsot adni a témában, mert mégiscsak egy család életébe szólnék bele. Ám a lehetséges válaszokon egyre többet gondolkodtam, mígnem eszembe jutott, hogy megkérdezek két, a témában sokkal jobban elmélyült embert.
Ha a nagyszülők hisznek, de a szülők nem
Kali Tünde Zsófia református lelkész és pasztorálpszichológus úgy véli, hogy a hittel kapcsolatos családi konfliktusokat az érintetteknek egymással kell megbeszélniük, és nem a gyerek előtt.
„Ha a szülők nem járnak hitben, nagyszülőként egyebet nem tudok tenni, mint hogy imádkozom értük. Tiszteletben tartom a gyermekeim döntését. Nagyszülőként soha nem rombolom a szülő tekintélyét a gyermekek előtt. Ez a legnagyobb öngól” – mondta, majd hozzátette: „Ha tudunk róla beszélni, meg lehet beszélni, hogy a szülők elengedik-e a nagyszülőkkel a templomba a gyermeket. Ha igen, és a gyermeknek további kérdései vannak, őszintén, az ő értelmi szintjének megfelelően lehet a hitről bizonyságot tenni. De soha nem szabad Istennel riogatni vagy manipulálni őt.”
A hitet nem lehet erőltetni
A lelkész szerint a kényszer ellenállást szül, és Krisztusnak sincs szüksége arra, hogy bárki torkán lenyomjuk erőszakkal.
„Azt szoktuk ajánlani, hogy annak a házasfélnek a vallására kereszteljék a gyermekeket, aki gyakorolja a hitét. A szülőknek azt is szoktuk mondani, hogy soha ne küldjék a gyermekeket a templomba, hanem hozzák el” – mondta a lelkész, aki szerint a hit kérdésében is nagyon egyszerű a képlet.
„A gyermek nem azt fogja csinálni, tenni, amit mondasz neki, hogy csinálja, tegye, hanem azt csinálja, teszi, amit tőled, az apjától, anyjától lát. Ha azt látja, hogy gyakorlod a hitedet, jársz a templomba, fontos neked az, hogy egy közösséghez tartozz, később, amikor már kirepül a fészekből, ő is keresni fogja a lehetőséget, hogy ezt tegye. A hitet igazán a gyermekeink elé éljük, azt nem lehet erőltetni, csak hitelesen eléjük élni” – tette hozzá.
Ha nem akartak, nem mentek templomba
A lelkész anyaként is elmesélt egy történetet: amikor kisebbek voltak a gyermekeik, megengedték nekik, hogy ne menjenek templomba. Sosem engedték azonban azt, hogy helyette tévézzenek, kütyüzzenek.
„A legkisebb most konfirmáló. Tavaly, a költözésünk után volt egy Istenre haragudós korszaka. Három hétig nem jött templomba. Reggel keltettem időben, de nem erőltettem, ő nem hozta szóba, én sem. A negyedik vasárnapon szó nélkül öltözött és jött, azóta is jön. Többször ő tartja a gyermek-istentiszteletet, mert cserkész, mert olyan, mint a puli kutya: nem tud nem terelni. Aztán ifin elővette a témát: mindenki lefagyva hallgatta, hogy őszintén elmondta, hogy haragszik nagyon Istenre, mert elszakította a barátaitól, a rokonainktól. És kerekedett belőle egy fantasztikus beszélgetés” – mesélte Kali Tünde Zsófia, majd azt tanácsolta, a gyermekek, kamaszok kérdéseire mindig őszintén és hitelesen válaszoljunk. Tehát ha nem hiszünk Istenben, ne mondjuk, hogy hiszünk, mert elveszítjük előttük a hitelünket.
Tisztázó beszélgetés
Sefcsik Zoltán evangélikus lelkész szerint is a jó kommunikáció esélyét nagyban segíti az, ha a dolgokat határozottan, de körültekintően tisztázzák a szülők és a nagyszülők. Úgy véli, hogy a kérdésfelvető anya esetében nevelési és teológiai kérdések keveredtek össze, ezeket kellene kibogoznia neki és családjának.
„Úgy tűnik, hogy fiatal nagyszülőkről van szó, akiknek még maguknak is tanulniuk kell a saját helyüket a család nagy egészében. Mivel ez egy új szerep, fontos, hogy egyfajta »megállapodás« szülessen a határok tisztázására. Ez konfrontáció, de nem konfliktus. Azt szoktuk gondolni, hogy a nagyszülőség magától értetődő dolog, de igazából ezt is tanuljuk. Ahogy a szülői szerep is új, amikor gyermekáldás érkezik, így a nagyszülői szerep is új helyzet, aminek formálódnia kell” – magyarázta Sefcsik Zoltán, aki arra biztatná az anyát, hogy alaposan gondolja át a férjével együtt, hogy a nevelés mely területein szeretnék határozottan kérni a nagyszülők segítségét, mely területen látják szívesen őket, és mi az, ami már a határon túl van.
Az evangélikus lelkész szerint jó megoldás, ha a szülők gyakorolják, szimulálják a készülő megbeszélést, akár mint házastársak játsszák el. Úgy véli, hogy egy közeli kívülálló talán még többet is segíthet abban, hogy rajta gyakorolják, hogyan, milyen szavakkal, milyen testbeszéddel, mikor és hol hívják meg majd a szülőket a tisztázó alkalomra úgy, hogy ne a szeretetük kérdőjeleződjék meg, csupán új, nagyszülői határaikra találjanak rá.
Mi a hit?
Sefcsik Zoltán szerint nagyon fontos tisztán érteni, hogy mit jelent a keresztények által használt „hit” szó. Mindenkinek van erről valami véleménye, de fontos tudni, hogy a Bibliából táplálkozó keresztény hagyományban a „hit” egy elég határozottan körülírható dolog: azzal az Istennel való kapcsolat, aki Jézus Krisztusban mutatja meg magát a Biblia szavain keresztül – az ő szavára való hallgatás, az iránta való bizalom. Az más kérdés, hogy az ember ezt nagyon egyénileg éli át, nagyon sajátosan jut erre, de maga a keresztény hit ezt a jól körülírható életgyakorlatot jelenti. Az evangélikus lelkész úgy véli, hogy a kérdező anya bejegyzése a nem bibliai értelemben vett hitről szól, inkább egyfajta istenkereső állapotról.
Őszinte, szeretettel teli kommunikáció
„Kívülállóként az az érzésem, hogy a nagyszülő azt gondolhatja, a leánya hívő ember, így nem érti, miért nem akarja templomba engedni unokáját. Ezt a félreértést kell tisztázni. Nagyon fontos lenne kimondani a nagyszülőkkel való kommunikáció során, hogy mi nem élünk keresztény hitben, kérünk benneteket, hogy ezt tartsátok tiszteletben. Ezt meg kell értenie a nagyszülőknek” – tette hozzá Sefcsik Zoltán.
A lelkész szerint azonban érdemes számításba venni azt is, hogy bár a tény elfogadását jogosan kérhetik, de azt, hogy ez ne is fájjon, nem várhatják el a szülők. Annak ugyanis, aki igazán benne van a keresztény hitben, elemi és létkérdéssé válik.
Ezt olvastad már?
