Szóval, belevágtam: anya elbúcsúzott az otthonléttől, és újra iskolapadba ült, ingatlanbefektető lesz. Az első hétvégi pesti szeminárium alatt a kedvenc unokatesómhoz, Ágihoz költöztem, pontosabban költöztünk, ugyanis a család is velem tartott. Aztán Ági feltette a nagy kérdést: mikor indulunk haza? A Család a dombon története folytatódik. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Aztán amikor elkezdődött, illetve folytatódott a szeminárium, már nem figyeltem másra. Jó is volt, hogy elöl ültem, így csak a tananyagra koncentráltam. A csupa új gondolat, izgalmas megközelítés, kreatív gyakorlati feladatok beindították a fantáziámat. Ebéd alatt csodálkozva hallgattam a többieket, akik közül sokan már foglalkoztak bérbeadással vagy felújítással-eladással, legtöbbjüknek több befektetési célú ingatlana volt már. Nem is értettem, mit keresnek itt. Viszont megerősítettek, hogy meg lehet csinálni. Itt és most, a mai Magyarországon – ahogy mondani szokás.
Kicsit hamarabb végeztünk, így a parkolóban vártam, hogy Norbiék megjöjjenek értem. Kiderült, hogy még nem is voltak Áginál. A belvárosban találkoztak vele, együtt tropicariumoztak, gyorskaját ettek – életük első kólájával, ami, úgy tűnt a beszámolójukból, aznapi legnagyobb élményük volt. Délután felmentek a várba, jó pénzért íjászkodtak, siklóztak, aztán sétáltak a Duna-parton, ahol Marci aludt egy nagyot a babakocsiban. Örültem, hogy jól érezték magukat, de főleg annak, hogy senki nem tévedt el a metróban, nem esett le a várfalról, nem fulladt a Dunába, és senkit nem loptak el a nagyvárosi forgatagban.
Ági közben hazament előkészíteni a terepet – azaz megteríteni a vacsorához. A szombat délutáni csúcsforgalom ellenére mi is hamar odaértünk. Mázlink volt, hogy kétháznyira találtunk egy üres parkolóhelyet. Közös erővel felcuccoltunk, és miután a gyerekek oda-vissza végigrohantak a szűk gangon, kiélvezve a körfolyosó visszhangzó akusztikáját, bevetettük magunkat a lakásba. Szó szerint. Marci ugyanis átesett a hátizsákon, amit Palkó rögtön az ajtóban ledobott, és magával rántotta Misit is, akivel közösen cipeltek egy táskát. Palkó egy vidám „De jó! Galéria!” felkiáltással cipőstül-kabátostul felszaladt a bejárattal szembeni kisszoba könnyűszerkezetes, lehajtós falépcsőjén, és ráugrott a franciaágyként szolgáló megágyazott szivacsra.
– Nem jövünk be cipővel! – kiáltottuk egyszerre Ágival, és sikerült a másik kettőt elkapnunk, mielőtt rohantak volna Palkó után.
– Bocsánat! – szólt vissza Palkó, és lehajította a cipőjét, amivel majdnem sikerült feldöntenie az ajtó melletti állóvázát. A kabátját Norbi röptében elkapta.
– Még jó, hogy nem a kutyaszaros cipő volt.
– Ó, basszus, még azt is le kell pucolni!
Ági vihogni kezdett.
– Szép esténk lesz, már látom! Nem irigyellek!
Odaállt a lépcsőhöz, elállva az utat Misi és Marci elől, és felkiáltott Palkóhoz:
– Kézmosás! Mindenkinek! Utána lehet körülnézni.
– És enni? – kérdezte Misi.
– Azt is. Asztalon a vacsora.
Az asztal az egyszerre nappaliként, hálóként és étkezőként funkcionáló nagyszobában állt. A gyerekek alig bírtak a fenekükön maradni, mentek volna tányérral a kézben körbenézni, de Ági óvónőket megszégyenítő kedves határozottsággal elérte, hogy zúgolódás nélkül a helyükön fejezzék be a vacsorát. Az „Egészségetekre!” elhangzása után persze azonnal leugrottak a székről, és nekiestek a polcoknak. Mindent le akartak venni, meg akartak nézni, mintha sosem láttak volna könyveket, vázákat, képeket, plüssállatokat. Ági mindent türelmesen megmutogatott. Aztán leült a kanapéra, bekapcsolta a laptopját, és fotónézegetés közben mesélt nekik Kenyáról, Amerikáról és az erdélyi gyerekotthonról. A gyerekek tátott szájjal hallgatták. Palkónak beindult a fantáziája, és rengeteget kérdezett. Norbi a galériára vonult és a saját gépén matatott, én meg elslisszoltam fürdeni.
Jólesett a forró zuhany a miniatűr, de hangulatosan berendezett fürdőszobában, Ági különleges illatú olajos tusfürdőjével. Épp becsukott szemmel folyattam az arcomra a vizet, amikor Ági rémült kiáltását hallottam.
– Mit csináltál?! Nem szabad! Add csak ide!
Villámgyorsan magamra csavartam a törölközőt, és bementem a szobába. Norbi leveretett a galériáról, a két nagy pedig az ajtófélfa takarásából leste, mi történik. Ági próbált valamit elkobozni Marcitól, aki az egyik széken térdelt.
– Mi történt? – kérdeztem ijedten.
– Én vagyok a hülye – mondta Ági –, hogy itt hagytam egyedül ezt a kisgyereket. Nem vagyok hozzászokva az állandó készenléthez. Bevágta a széket.
– Hogy érted?
Legyintett, de láttam, hogy irtó dühös. És nem csak magára. Amikor megláttam, mi történt, nem csodálkoztam. Mialatt Ági nekiállt mosogatni, Marci visszament az asztalhoz, és egy ott maradt recés késsel jó fél centi mélyen befűrészelte az egyik vadonatúj mahagóniszék támlájának tetejét.
– Mit csináltál?! – Fogtam meg én is Marci vállát, Ágit ismételve. – Nem szabad! Ez nem igaz… És ha a kezedet is elvágod? És egyáltalán, hogy jut eszedbe ilyesmi? Miért kell nektek mindent tönkretenni?
Marci persze megszeppent, mire Ági vigasztalni kezdte. És próbált higgadt maradni akkor is, amikor a következő fél órában eltörték a szappantartót, kiborították a tejet és elszakították Ági kedvenc gyerekkori mesekönyvét. Csak azért nem süllyedtem el teljesen, mert mindezt nem velem, hanem Ági vigyázó jelenlétében követték el.
– Mikor indultok reggel? – kérdezte Ági, mikor végre minden gyerek elaludt. Kitört belőlünk a röhögés.
Reggel szerencsére nem törtünk el semmit, legfeljebb a szomszédok ébredtek fel a visítozásra, amikor Marci és Misi összeverekedtek az afrikai zebramintás cipőkanálon. Javasoltam, hogy amíg én a tanfolyamon ülök, menjenek el játszóházba, ahol van épített kalandvár, csúszdák, ilyesmi. Az egész napra leköti a gyerekeket, nem kell fagyoskodniuk, és valószínűleg helyben tudnak ebédelni is. Ági is ment velük, erősítésnek. Engem előtte feltettek egy buszra, ami közvetlenül a tanfolyam épülete előtt állt meg.
A második nap még az előzőnél is érdekesebb és gyakorlatiasabb volt, és nagyon gyorsan elszállt az idő. Az utolsó anyagrésznél már határozottan éreztem, hogy ezt nekem találták ki, készen állok az ingatlanbefektetői karrierem elindítására. Izgalommal gondoltam a következő hétre, amikor is terveim szerint nekilátok majd a megvalósítást előkészítő első feladatnak: a banki és a lakókörnyezetemben rejlő lehetőségek feltérképezésének.
Átszellemülésemet a folyosóról beszűrődő hangos trappolás, nevetgélés és elfojtott kiabálás zavarta meg. Azonnal rájöttem, hogy megérkezett a családom. Megfordult a fejemben a csábító gondolat, hogy úgy teszek, mintha nem ismerném fel a hangokat, sőt mintha nem is hallanám, de aztán arra gondoltam, hogy amint az óra végén kitesszük a lábunkat a teremből, a gyerekek megrohamoznak, és akkor úgyis lebukok. Ezért inkább, bár még jó félóra hátra volt, csendben összepakoltam, és hasonló feltűnést keltve, mint előző napi érkezésemkor, elnézést és köszönetet rebegve kioldalogtam a teremből.
A fiúk hangos üdvrivalgással rohantak hozzám, mintha ezer éve nem láttak volna, és úgy szorítottak, mintha attól féltek volna, hogy örökre elszakadunk egymástól. Marci egyből cicit követelt, úgyhogy a folyosó túlsó végén leültem egy lépcsőre, és megszoptattam. A többiek is körém ültek, és a látványpékségben vett kakaós csigákat majszolva lelkendeztek a játszóházas élményeikről. Öt perc alatt az egész lépcsőházat összemorzsázták, Marci összekakaózta a pulóverem, mert szopizás közben is szorongatta a saját csigáját. Norbi feltűnően keveset szólt, le sem szidta őket, pedig utálja, amikor disznóólat hagynak maguk után, pláne nyilvános helyen. Mikor rákérdeztem, csak annyit mondott:
– Egész nap velük voltam, totál kész vagyok. Vezetsz haza?
Mit mondhattam volna?
Mielőtt elindultunk, megkerestük a mosdót, arcot és kezet mosni, pisilni. Persze a tanfolyamnak is pont akkor lett vége, és mindenki épp akkor szeretett volna bejutni a három darab vécébe, amikor a fiúk a gondosan leterített ülőkéken trónolva azon filozofáltak, hogy tényleg kell-e kakilniuk, vagy csak úgy érzik. Természetesen Marci is ragaszkodott hozzá, hogy ugyanúgy ráüljön a vécére, mint a nagyok, csak ő pelenkában. Biztos, ami biztos. Miközben sürgettem a gyerekeket, a délután folyamán elcsigázott női résztvevők arcára ráfagyott az elnéző mosoly, és egyre idegesebben toporogtak, ám mégsem voltak hajlandók átmenni a férfivécébe, ahol pedig már az utolsó férfi is végzett. Ezt a hozzáállást ‒ az értelmetlen szabályoknak való megrögzött engedelmességet ‒ sosem értettem. Na mindegy. Miután sikerült mindenkit leimádkozni a trónusáról (kakilás nélkül), sietve távoztunk.
Azt hittem, hazafelé el tudom mesélni Norbinak a nagyszabású terveimet, de hamarabb elaludt, mint a gyerekek. Mikor már mindenki szuszogott, óvatosan kicseréltem a gyereklemezt egy jó kis rhythm and bluesra, és fütyörészve vezettem hazáig.
