„Megkért, hogy az arcomba világíthasson, tényleg 40 vagyok-e”

Egy júliusi forró nyári napot – több véletlen folytán – egy Balaton-parti kisvárosban az ózdi fenegyerek és az újpesti exfocista koncertjén sikerült zárni egy kis baráti társasággal. Egy feszültséggel és utazással teli nap után megérkeztem gyermekkorom színhelyére, ahol már évek óta nem jártam. Magam sem gondoltam volna, de itt, ezen az emlékekkel teli helyen sikerült hidat építenem két korosztály közé.

Nem sok minden változott azóta, így minden lépésnél egy-egy emlék uralta a szívemet. Mindenki tette a dolgát, a zenészek zenéltek, az énekesek énekeltek, a táncosok táncoltak, mi meg mindent megtettünk azért, hogy jól érezzük magunkat a sötét és már-már hűvös Balaton-parton.

Mikor a test öregszik

Elmentünk sorba állni az illemhelyhez, ami szintén nem kevés emléket idéz, mert ez már ott áll legalább 25 éve. Fénycsóvákra lettünk figyelmesek, a közeli nádasból. Kapva a lehetőségen, a pörgésben végtelennek tűnő sorban állást magunk mögött hagyva elindultunk a fény felé. Két fiatal lány a mobiltelefon fényénél könnyített magán. És ha már így „megszentségtelenedett” a terület, mi is odavetettük magunkat, amin a lányok meglepődtek.

Szó szót követett, felhívtam a figyelmüket arra, hogy a papír zsebkendőt ne hagyják ott, és hogy a tisztasági betét használata ilyenkor milyen előnyös is lehet. Biztosítottam őket arról, hogy van annak környezetbarát verziója is, legalább ilyen nehéz pillanatokban hasznukra lesz. A közeli padon a telefonjába bámuló külföldi fiatalember felől megnyugtattak, hogy nem foglalkozik velünk. Én pedig közben felidéztem, hogy gyermekkorunkban milyen csodálatos volt itt minden…

Híd két korosztály között

Aztán a lányok kíváncsiak lettek, hogy mennyi idősek vagyunk. Bátran mondtam, hogy 40. Ők 21 és 23 évesek voltak, és valami közös csajszövetség született a sötétben, mert az egyik lány megkért, hogy az arcomba világíthasson, hogy tényleg 40 éves vagyok-e. Itt már mind a négyen sírva nevettünk.

Fura érzés volt ennyire különlegesnek lenni, hogy a sötét nádasban pisilés, a koncerten levés vagy a környezettudatosság váltotta ki ezt a döbbenetet, nem volt idő megtudni, mert elkezdődött a „Mikor a test öregszik, egyszerre annyi minden más, aki tegnap fontos, mára elfelejtem már. Nem számít többé, úgy válunk köddé. Lehet, hogy fáj, nem is emlékszem majd rád” (Majka). Erre a csodás végszóra (végdallamra) hagytuk ott újdonsült barátainkat, akikkel hidakat építettünk két korosztály közé.

Lehetne újra február

Még februárban, 39 évesen talán máshogy alakult volna ez a történet, végigálltuk volna a sort; türelemmel valami ismeretlen felé haladtunk akkor. Érdekes, ahogy a nők a korral foglalkoznak (lehet, hogy a férfiak is, bár ők ezt szerintem sokkal lazábban veszik). Most itt, ebben a 40-ben egy új szabadság vár ránk, már nem kell bizonyítani, nem kell megfelelni, csak jól kell érezni magunkat ott, ahol vagyunk.

Ennyi volt, most elég lesz

A koncertre visszatérve kicsit más szemmel néztem a közönséget, a családokat, a néniket, a hölgyeket, a csajokat, a társaságokat. Kicsit újra lélegezve, a nyár illatait magunkba szíva, háttérben a Balaton, és közben mindenki táncol.

A csajoknak pedig ezúton üzenem: „Szólj rám, ha egyszer véletlen összefutnánk egy másik életben.” (Majka)