Itt fekszel, az örzőben. Letakarva egy fertőtlenítőszagú, szakadt kórházi lepedővel, mozdulatlanságban, érzéketlen altesttel és lábbal. A könnyeid jéggé fagytak a fehér csempékkel borított műtőben, a gondolataid maradványcsírái úgy csöpögnek lassacskán a fejedbe, mint az infúzió, amit a császárműtéted előtt bekötöttek. Novella.
Szemed csukva, orrodból lassan elillan a klóros műtőszag, a gerincbe elsőre elrontott epidurális érzéstelenítő tűszúrása érezhetővé válik. Ránézel a faliórára, a mutató kattogását hallgatod, ütemesen, másodpercenként ugrik előrébb.
Azt mondták, semmit sem fogsz érezni, ez csak egy rutinműtét lesz, és láttad a szemükben a sajnálatot, hogy ez a nő még arra is képtelen, hogy normál módon hozza a világra a gyerekét.
„Biztosan csak megjátssza, és fizetett azért, hogy így szüljön.”
„Mit?” – gondolod, és nem érted, miért tehetsz te arról, hogy a gyermeked keresztben feküdt a hasadban. Nem akart megfordulni csak azért, hogy megfeleljen az elvártnak, másoknak, a társadalmi szokásoknak.
Itt fekszel, és azon tűnődsz, hogy boldognak kellene lenned: anya lettél, és egy igazi anya mindent feláldoz a gyerekért, te jelenleg látni sem akarod azt, aki miatt ezt érzed. Aki miatt vágtak, téptek, húztak, cibáltak ott lent, ahol eddig csak szerető kéz simogatott. Aki miatt most mozdulatlanná kell válnod, mert ha megmozdulsz, tán kővé is válsz, mint a mesékben. Ki kell állnod a próbát – a születés próbáját, a szülés próbáját, az életadás képességének megszerzését.
A másodpercmutató kattogása a jelenben tart. Érzed, ahogy az idő múlásával csökkenni kezd a fájdalomcsillapító hatása. Érzed, mennyire éget a vágás helye, mar, mint a vulkán lávája, szétmarja a bőrödet, lecsupaszított húscafat marad csak a hasad helyén, émelyegni kezdesz, a fejed termékeny termőtalaj, melybe az összes csíra egyszerre ereszt gyökeret.
Kinyitod a szemed. Eszedbe jut, mennyire vágytál egy kislányra, egy lényre, akiről gondoskodhatsz. Most meg itt fekszel, és azt kívánod, bárcsak inkább örökbe fogadtál volna egy gyereket, akit más anya szült. Akkor nem szabdaltak volna szét. Akkor Nő maradhattál volna. Vonzó nő, nem bálna.
Lassan nyílik az ajtó, belép egy ápolónő:
„Most felkelünk, Anyuka, letelt az idő” – mondja, és teszi a dolgát, kihúzza a katétert, felültet, tested rongybabaként omlik össze, de ő utánad nyúl, időben elkap. Vizet ad, majd kikísér a mosdóig, ezután a kórterembe. Megszűntél létezni. Kővé váltál. A kőnek nem fáj.
A kórteremben elhúzzák a barna sötétítő függönyt, hogy legyen fény. Te leroskadsz az ágyadra, aludni akarsz, semmi mást, vagy felébredni ebből a rémálomból.
Egy vörös hajú nővérke lép be, szája mosolyra húzódik, kezében egy csomagot hoz, leteszi a mellkasodra. A szuszogó csomag a lányod. Befúrja fejét a nyakadhoz. Babaillata van, életszaga. Nem bírsz rápillantani. Kinézel az ablakon. Kint havazik, márciusban kergetőznek a hópelyhek, mintha Holle anyó meséjében lennél. A hópehely öröm.
Ránézel a szuszogó szeretetcsomagra a mellkasodon. Tudod, hogy mostantól minden rendben lesz. Az öröm nálad marad. Örökre.
Borítófotó: Canva
[caldera_form id=”CF6016c8ec2a484″]
