Bár 1504 napja (de ki számolja…) gyakorlom a szülőséget, sokszor még most is döbbenten ébredek fel reggelente, hogy életem végéig szóló feladatom és felelősségem van. Gyerekem született. B@szki.
Az eddigi közös napjaink nagy része nyilván rengeteg örömöt tartalmazott, de szakadjon rám a plafon, ha azt merném mondani, hogy számítottam rá, hogy ez ennyire nehéz és kemény lesz. Ettől még persze – a saját lehetőségeimhez képest – megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni belőle.
A fiam a férfi
Mivel sosem voltam egy tipikus nőies nő, sokan mondogatták, hogy várjam csak ki, majd ha megérkezik az életembe A FÉRFI, a nagybetűs, majd ő kihozza belőlem az igazi nőt. Gondolkodtam ezen is, hogy vajon kell-e ehhez egy másik személy, ha annyira ki akar törni az a nőies én, de nálam speciel tényleg kellett. Nem tudom, hogy ez jelent-e bármit is, de esetemben ez a férfi a fiam lett.
Ítélet, ítélkezés
Ahogy nő a kisfiam, úgy leszek egyre én is felnőttebb. Felnőtt nő lettem. Ráadásul egy olyan korban vagyok felnőtt nő, ahol számtalan dolog miatt lehetek (vagy inkább lehetnék) ítélkezés céltáblája.
Milyen zenét hallgatok, mi a munkám, mikor és mennyire szeretem kisminkelni magamat, milyen stílusú vagy márkájú ruhákat hordok, kit szeretek, kiben vagy miben hiszek, milyen a testalkatom, mennyi súlyfelesleg van rajtam, „hajamismilyen”.
Férfiak nőket, nők nőket, nők férfiakat, idős a fiatalt, és fordítva, mindenki mindenkit el- és megítél. Pedig már Máté is megírta nagyon-nagyon régen a „Ne ítélj, hogy…” című rockoperát, de hát a fene se akar hallgatni ilyen régi tanácsokra, ugye nem, inkább újra meg újra daráljuk ugyanazt a lemezt, unásig.
Anyaháború
Legnagyobb szomorúságomra ez abban – amiben én újra megtaláltam önmagamat – az általam oly biztos bizonytalanságnak, de mindenképpen pozitív kalandként megélt szülőségben sincs másképp. A kialvatlan és egyéb hiányokban szenvedő anyák mindenféle online fórumon, vagy akár éppen a játszótereken személyesen esnek egymás torkának, a vélt vagy valós különbözőségeiket használva háborús indokként.
Kik az ősanyák?
Manapság trendi lett oltani és fikázni a másikat, csak azért, mert másmilyen döntést hozott, mint mi. Nem feltétlenül rosszabbat, csak mást.
Elkezdtük az ősanya szót degradálóként használni, holott szerintem ennek a kifejezésnek eredetileg egy jóval tiszteletreméltóbb, mélyebb jelentése lehetett. Mintha az borzalmas dolog lenne, ha valaki igény szerint szoptatja a gyermekét, együtt alszik vele, magára köti, vagy csak rá figyel. És mindezek még örömöt is okoznak neki. Igen, ők ősanyák. És jó nekik, hogy azok lehetnek.
A másik oldalon ott vannak, akik kényszerből vagy pusztán csak szabad akaratukból a tápszer mellett döntenek, és nem tudnak, nem akarnak együtt aludni a babával. És ők is ősanyák.
Pedig ezekkel az égvilágon semmi baj nincs.
A baj ott kezdődik, amikor valaki nem fogadja el, ha a másiknak ez vagy az nem jött be, vagy szimplán csak máshogy szeretné csinálni. És ennek kioktató módon hangot is ad. Fröcsögve, üvöltve, csak a saját igazát megtéve egyetlen igazságnak. Na, ő szerintem nem ősanya, hanem egy ítélkező, frusztrált idióta.
Nem ciki
Szerintem nem ciki szoptatni, ahogyan tápszerrel etetni sem az. Nem baj, ha magadra kötöd a babát, vagy inkább babakocsiban tologatod. Ha otthon maradsz vele, ameddig csak teheted, vagy ha hamarabb visszamész dolgozni a munkahelyedre. Szuper jó, ha csak fajátékokat veszel a gyerekeidnek, mint ahogy az is rendben van, ha nem.
Szoptattam, igény szerint is, ameddig lehetett. Nálunk ez a kisfiam 4 hónapos koráig tartott. Nyilván utána sem halt éhen a gyerek, tápszert kapott. Megnőtt így is, szerencsémre egészséges.
Rugalmas, majd később szövött kendőben is hordoztam, de egy idő után sem neki, sem nekem nem volt kényelmes, maradtunk a babakocsinál. Aztán mikor megtette az első bátortalanabb, de önálló lépéseit, már abban sem volt hajlandó megmaradni. Én meg úgy voltam vele, hogy „hát akkor, Apukám, ez itt Spárta, eredj utadra”. Onnantól gyalogoltunk. Lehet, hogy a bölcsiig tartó 300 métert egy óra alatt tettük meg, de mindig odaértünk.
Kemény és magányos meló
Leírhatnám még ezerszer, hogy ez egy kurv@ kemény meló. Meg leginkább magányos. Pedig ha belegondolunk, ez teljesen ellentmondásos, hogyan lehetünk magányosak, pont akkor, amikor valójában soha nem vagyunk egyedül?
Éppen emiatt, ebben a nagy egyszemélyes magányoskodásban, mi lenne, ha piszkálódás, ítélkezés, mutogatás és háborúzás helyett inkább egymásra találnánk, összekacsintanánk a boltban várakozva a pénztárnál:
„Tudom, min mész át, én is voltam ott, jól csinálod. Egyszer elmúlik majd.”
Egyformák vagyunk
Az a helyzet, hölgyek, hogy címkézhetjük magunkat, lehetünk ős- vagy nem ősanyák, hurcizhatunk vagy babakocsizhatunk, szoptathatunk sokáig, vagy éppen tápszerezhetünk, szülhetünk természetesen vagy császárral, teljesen egyformák vagyunk.
Hiszen függetlenül attól, hogy magas sarkú, tornacipő vagy bakancs, ettől ez még UGYANAZ a cipő mindannyiunkon.
Végső soron egyetlenegy dolog a fontos mindannyiunknak. Hogy a gyermekünk jól legyen.
Az édesanya – az édesanya. Címkétől függetlenül.
