Szaporázom a lépteimet az iskola felé vezető betonozott sétányon. A már hűlő levegőből érzem, hogy perceim vannak hátra a megbeszélt időpontig, nem illik késnem. Az iskola karcos üvegajtaját lendületből tépem fel, a portás is bólint, amiből érzem, hogy a késés küszöbén állhatok. A lépcsőket kettesével szedem az igazgatói iroda ajtajáig – egy valóság ihlette novella.
– Üdvözlöm ismét – fogad mértéktartóan az igazgató.
– Jó napot! – nyelem vissza a futás után még tüdőmből feláramló levegőt, miközben lazaságot erőltetek az arcomra. – Örülök, hogy fogadott. Úgy éreztem, itt az idő, hogy próbáljunk meg személyesen is konszenzusra jutni az osztályt érintő kérdésekben.

– Igen, valóban, sokkal hatékonyabb lesz ez a beszélgetés. Először is azért, mert csupa jó hírekkel tudok szolgálni. Feltártuk az osztályt érintő problémákat a kollégákkal, és ahogy manapság divatosan mondani szokás, brainstormingoltunk egy nagyot. Nagyon sok jó ötletet gyűjtöttünk össze, és a megoldás küszöbén állunk.
– Hát ez igazán meglepő, vagyis, akarom mondani, nagyszerű. Kérem, avasson be a részletekbe! – gördítem tovább a beszélgetést megdöbbent mosollyal az arcomon.

– Az iskolapszichológus elvállalta, hogy heti két alkalommal foglalkozik a gyerekekkel, csoportbontásban. Ezen alkalmak célja, hogy az egyéntől eljussanak a közösségteremtésig. A kevésbé jó hír, hogy a felmondása után már csak két ilyen alkalmat tudott bevállalni. A jó hír viszont, hogy az iskolai szociális munkás még a következő hónap közepéig marad, és addig, igaz, csak hetente egyszer, de folytatja a már kilépőben lévő pszichológusunk munkáját.
– Remek – szuszakolom ki a fogaim között, miközben várom a további jó híreket.
– Az osztályfőnök választás elé állított minket: vagy leadhatja az osztályt, vagy felmond, és csatlakozik egy közeli élelmiszerbolt-láncolat irodai csapatához. Mivel az iskolánk pedagóguslétszáma, mint ismeretes, már így is kritikus, ezért – engedve a kérésének – ő már jövő héttől nem tölti be ezt a pozíciót az osztályban. Ez azért is jó hír, mert a döntése egyezett a szülők kérésével.
És hát a még jobb hír, hogy a matematikatanár is itt hagyja az iskolánkat, így nem kell őt feljelentenie a szülői közösségnek. Bár nem ismerte el a vádakat, miszerint a gyerekeket könyvvel csapkodta, az, hogy már nincs itt, a problémát megszünteti. Szakos tanárt nem találtunk a helyére, de a földrajz szakos Piroska néni kicsit ért a számoláshoz, besegít, amíg év végéig nyugdíjba nem megy.

– Tessék?! – kérdeztem visszanyelve a döbbenetet, de ez a kérdés nem jutott el az érvelést halmozó igazgatóhoz.
– Ön előtt még három szülővel beszéltem, akik a gyermeküket elviszik az iskolából, így talán kevesebb gyerekkel könnyebb lesz megoldani a fegyelmezési kérdéseket is. Nem tudom, hogy Ön esetleg számításba vette ezt a lehetőséget is, mielőtt petícióval fordult volna a vezetőség felé. Bátran javaslom, hiszen az Ön gyermeke távozása is segítheti a fiú-lány arányok optimális meglétét.
– Tudna még mondani valamit az érkezésemkor említett jó ötletek közül? – meredtem rezzenéstelen arccal magam elé.
– Igen, a brainstorming hatására magam is rájöttem, hogy szeretnék önmegvalósítani, vagy legalábbis több pénzt keresni, és egy olyan munkát, ahol jut idő a hobbimra is. Tudja, sem a dolgozatjavítás, sem a szülőkkel való trécselés nem igazán jellemzi a szabadidőm helyes használatát. Azonnali hatállyal felmondtam. Hiszem, hogy mindezen történések a gyerekek érdekeit fogják szolgálni.
A nyitott ablakon már a közelgő este hűvös szellője libbentette a függönyt. Nem szaporítva a szót, fogadva a sikeresnek vélt megbeszélés végeredményét, lassan bandukolva indultam haza.
Ezt olvastad már?