Sosem értettem azokat az autóvezetőket, akik káromkodnak, csapkodnak a kocsiban, csak mert lassú a forgalom, esik az eső, vagy éppen, k.rva élet, kedd van. Ma arra döbbentem rá, hogy elindultam én is ezen a lejtőn, bár talán az én indokaim jobban alátámasztják a kocsiban csapkodást.
A gyerekekkel a napi rutin része az autóval közlekedés, mert a tömegközlekedés plusznehézséget gördítene elénk. Minden hétköznap ugyanaz az útvonal, ezért is érzem, hogy a változás, ami elkezdődött, nem jó irányba mutat. Tapintható a feszültség már a mi autónkban is, egyszerűen bekúszik, félelmet gerjesztve.
Kép: Pexels
Hétfő reggel 7:20
Indulunk az iskolába, kocsiba pattanunk, mint már oly sokszor reggelente. Az első kanyarban nem adnak elsőbbséget, hirtelen fékezek, a vérnyomásom 1000, nincs koccanás. A hibás autó előttem gurul tovább hússzal, majd egy idő után félreáll, és a vészjelzővel jelez, hogy kövessem. Követem.
(Vérnyomásom 2000.) Kiszáll egy marcona férfi, aki emelt hangon közli velem, hogy mekkorát csattantunk, és valljam be, hogy én voltam. (Vérnyomásom 3000.) Csak józan paraszti ésszel meséltem el, ha mi ütközünk, egyikünk sem tudott volna továbbhajtani, azaz én igen, de úgy, hogy tolom a kocsiját magam előtt, amúgy se szórakozzon ezzel, mert két gyerek ül a kocsimban, és akár el is hiheti, hogy nem vagyok koccangatós kedvemben.
Természetesen a kocsijának semmi baja nem lett (hiszen nem ütközött a két autó). Arra, hogy egy lélegzetvétellel, anyatigrisként eldaráltam, hogy ne veszélyeztesse a gyerekeimet, szó nélkül bepattant az autójába. (Vérnyomásom 4000.) A gyerekek délután elmesélték apának, hogy mindebből mit érzékeltek: anya beparancsolta a bácsit a kocsiba.
Kép: Pixabay
Kedd reggel 7:30
Indulunk az iskolába, kocsiba pattanunk, ahogy tegnap is. A piros lámpánál várakozva már látom, hogy a buszmegállóból jelez a mellettem álló busz, hát nem indulok el a zöld jelzésre, beengedem, ahogy írva van.
Mögöttem a szürke kocsiban talán anyukatárs dudál, mintha ráfeküdt volna. Két kézzel integet. Visszaintegettem – mit tehettem volna – kedves mosollyal, ami, remélem, élesen látszódott a visszapillantómból. A busz elhaladt előttem, és folytattuk az utunkat.
Kép: Pixabay
Szerda reggel 7:35
Indulunk az iskolába, kocsiba pattanunk, ahogy tegnap is. Most is érzékelek feszültséget, de csak a visszapillantóból. Aztán elérkezünk egy iskola előtti zebrához, ahol én negyedik autósként állok meg, és átengedem a kisfiút, aki (szerencsére) türelemmel és figyelmesen vár a pillanatra, amikor biztonságosan leléphet az útra.
Kép: Pexels
Csütörtök reggel 7:25
Indulunk az iskolába, kocsiba pattanunk, ahogy tegnap is. Kedvenc lámpás-buszmegállós kereszteződésnél, zöld jelzésnél jobbról előz egy nagy fekete autó többünket, majd mire utolérem (5 másodperc), látom, hogy leparkol.
A gyerekeket faggatom, hogy mit gondolnak, miért volt fontos jobbról előzve a buszmegálló betonját igénybe véve parkolni sietni, vajon az öt másodperc miben segített. Bölcsen megállapították, hogy nagyvézécni siethet, és az tényleg sürgető ügy.
Kép: Unsplash
A délutánokról még többet tudnék mesélni. A héten két baleset történt az útvonalunkon, néhány perccel az érkezésünk előtt. Még akkor szálltak ki a sofőrök, nézegették a meggyűrődött autórészeket.
Néhány perc csupán, és akár mi lehettünk volna azok, akikbe belecsattannak. Hiába a figyelem, hiába a mérsékelt tempó, valami ül a vállunkon (biztos az enyémen is)… És egyáltalán nem várom a péntek reggeli iskolába indulást.
