Azt hittem, hogy miután az összes családi napközi zsúfolásig tele, majd várólistára kerülünk Marcival. Ám nagy meglepetésemre már másnap mehettünk is. Egyáltalán nem tetszett a hely, az a gondolat pedig egyre jobban kezdett fájni, hogy csak azért, mert dolgozni akarok, lepasszolom a kisfiamat. A hétvége igazi megváltás volt. Aztán jött a hideg zuhany. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Reggel összeszedtem magam, felhívtam a város felénk eső szélén levő családi napközit, amiről nemrég mesélte egy ismerősöm, hogy odajártak, szerették. Másnap, szerdán, már mehettünk is a „beszoktatásra”. Ezen elcsodálkoztam, azt hittem, várólistára kerülünk, hiszen a legtöbb családi napközi, a tíz-tizenkét fős csoportjaival, zsúfolásig tele volt. Kicsit meg is ijedtem, hiszen még le sem ülepedett bennem az elhatározás.
Azért kötelességtudón összepakoltam: váltásruhát, benti cipőt, magamnak pedig egy könyvet, hogy legyen mit olvasnom, amíg kint várakozok. Marcinak elmondtam, hogy már ő is olyan nagyfiú, hogy elmegyünk egy pici oviba, ahova már ő is járhat. Lesz sok játék és sok gyerek, aranyos óvó nénik. Marci megörült, lelkesen öltözött, izgatottan ült be az autóba.
A városszéli utcában egy nemrég felújított, mustársárgára festett kertes házban működött a „Törpilla” családi napközi. Hogy lehet ilyen nevet adni egy bölcsinek? Ez már eleve nem volt szimpatikus, de mikor benyitottunk, rögtön éreztem is, hogy valami nem stimmel. Egyszerűen vagy inkább szegényesen berendezett előtere, ahol a kis öltözőszekrények voltak, rendes, tiszta, de sötét és elég hideg volt. Az ötvenes gondozónő, aki kijött elénk, közvetlen és barátságos volt, majdhogynem negédes, a dajka is kedves – de valahogy nem éreztem, hogy „közöm lenne hozzájuk”.
Marci egyből szaladt játszani, hamar feloldódott a másik három pici mellett – ennyien voltak mindössze –, én viszont „fagyos” maradtam, kívül-belül. Nem tudtam megmagyarázni, miért, de nagyon kényelmetlenül éreztem magam. A játszószoba sem nyerte el a tetszésem. Ronda csipkefüggöny, geometrikus mintájú hupizöld és lila padlószőnyeg a „soha” kategóriából, megkopott lakkozású fenyőpolcok, matt barna, nyolcvanas évekbeli bútorlap szekrénnyel. Kotorásztam a polcon a mindenféle rendszer nélkül heverő, megviselt játékok között, belelapoztam egy-egy láthatóan ősrégi mesekönyvbe. Már pár perc után alig vártam, hogy hazamehessünk.
A szabad játék alatt valahogy semmi nem történt. Csak úgy voltunk. Arra gondoltam, ez végül is nem óvoda, hogy állandóan foglalkozás legyen… Bölcsisekkel mit is lehet kezdeni? A gondozónő a közelébe kerülő aktuális gyereket néha elkapta, ölbe vette, kicsit mondókázott vele, aztán letette és hagyta játszani; egyiknek kicsit mesélt, másiknak segített csúszdázni. Tízóraira gyümölcsöt kaptak kis tálkákban, amit egy kissé foltos, sárgásfehér viaszosvászonnal letakart műanyag kis asztalnál fogyaszthattak el. Ezután kimentünk játszani. A zsebkendőnyi udvaron ténferegtünk a vizes füvön, a gyerekek motoroztak a ház mellett hosszan benyúló két nyomvonalas beton kocsibehajtón, vagy hintáztak a foltosra fakult műanyag hintán – jól elvoltak, de semmi extra.
Az udvarról mi már nem mentünk be. Így beszéltük meg, de nem is lett volna kedvem visszamenni. Alig vártam, hogy hazamehessünk. Az ajtónkon belépve minden duplán otthonos volt. Máskor mindig bosszantott az előtér korán fakulni kezdett téglaszínű függönye, a csak függönnyel takart zsúfolt cipőspolc. Most jólesett beszívni a színeket, az otthoni levegőt, a kézlenyomatos ablakokon beáramló napsütést.
– Mindenhol jó, de legjobb itthon – mondtam, és levetkőztettem Marcit. Szépen megterítettem, és békésen, ráérősen megebédeltünk. A délutáni alvás megint elmaradt, de „gyakoroltunk” az ovis pihenőre, így legalább én is ledőltem egy félórára. Bár Marci csöndben volt, én mégsem tudtam pihenni, annyira nyomasztott a délelőtti élmény.
Este is csak ez járt a fejemben, de Norbi nyugtatgatott, hogy ez természetes, hogy nehezemre esik idegenek közé engedni a legkisebb fiamat. Magam sem tudtam eldönteni, mi az oka, de éreztem, ahogy a belsőm egyre jobban lázad. Másnap azért újra mentünk. Marci beszaladt, vette a cipőjét, és egy perc alatt feltalálta magát. Most egy másik gondozónő volt, fiatal, a dajkával egyidős. Jól megértették egymást, szépen eldumáltak egymással egész délelőtt. A magnóban szóló, akadozó, borzalmasan bugyuta, torzítóval felvett, szintetizátoralapú gyerekzenét egy idő után kikapcsolták.
Megörültem – a zenére kényes vagyok ‒, de rögtön le is lombozódtam, mert helyette bekapcsolták a rádiót. Slágerek és a műsorvezetők idióta szövegelése szólt, a két nő meg támasztotta a falat, miközben a gyerekek elfoglalták magukat. Bután néztem ki a fejemből. Ennyi lenne a bölcsisség? Közönyös gyerekfelügyelet? Annyira egymással voltak elfoglalva, hogy nem is mertem hozzájuk szólni.
Előző nap úgy beszéltük meg a másik gondozónővel, hogy otthagyom Marcit egy rövid időre, lássuk, mi történik, ezért tízóraizás után elmentem egy órára bevásárolni. Nagyon rossz érzéssel hagytam ott, de Marci nem tiltakozott, szinte észre sem vette, hogy elmentem. Hiába örültem, hogy nem esett kétségbe, sőt jól elvolt nélkülem, mégsem esett jól, hogy ilyen könnyen elszakad tőlem – ráadásul egy ilyen borzasztó helyen. Mikor visszaértem, jött az ebéd – üres leves és túrós tészta a sárgásfehér viaszosvászonnal terített asztalkánál. A gyerekek alig ettek, pedig Marci kifejezetten jó étvágyú, és tízóraira is megint csak gyümölcs volt. Ebéd után leléptünk.
Harmadnap, pénteken, már összeszorított foggal, háborgó lélekkel mentem, éreztem, hogy minden porcikám tiltakozik. Pedig Marci vidáman játszott, kisautókat tologatott egy másik kisfiúval, de én egy sarokban gubbasztottam rosszkedvűen. Nem látja, hogy milyen sivár hely ez? Otthagytam megint egy alibibevásárlás erejéig, de rohantam vissza érte. Nyugtalanított, hogy ezen a helyen van, nélkülem. Ezt a nyugtalanságot nem tudtam mással magyarázni, mint hogy eleve tiltakozom a saját döntésem ellen, hogy „lepasszolom” a legkisebb gyerekemet. Azért megbeszéltük a gondozónővel, hogy legközelebb már egész délelőttre otthagyom. A szívem is összeszorult a gondolatra.
Hétvégén aztán megoldódott a helyzet. Szombat estére a szennai „nőnapi bálba”, előtte ebédre pedig Józsi papa születésnapjára, és utólagos Betti-napra voltunk hivatalosak. Korábban mentünk, hogy a gyerekek tudjanak egymással játszani, mert ebéd után Olivér bezzeg még szokott aludni. Kicsit berágtam, mert ahogy megérkeztünk, Norbi rögtön lelépett, mert valamit el kellett intéznie. Mi nem várhat hétfőig? Csak egy bő óra múlva ért vissza. Már ettük a levest.
Márti maminak előző nyáron sikerült meggyőznie Józsi papát, hogy a félszobát nyissák össze a miniatűr konyhával, ahogy azt már az alattuk és a fölöttük lakók is megcsináltatták. Érdemes volt áldozni erre, hiszen így nemcsak hogy mindannyian egyszerre le tudtunk ülni, de ők is kényelmesen elfértek egymás mellett, amikor együtt sütöttek-főztek – ami Józsi papa tekintélyes körméretét illetően nagy szó.
Márpedig általában mind a ketten bent voltak a konyhában. Józsi papa, aki imádott enni, túlságosan is, rendszerint igazi ínyencségeket készített – szalonnával tűzdelt májas pulykatekercset, göngyölt paradicsomos káposztát, szilvával töltött rántott csirkemellet, egzotikus leveseket. Márti mami pedig bonyolult süteményeket, tortákat, isteni krumplis prószát és cicegét – a más vidéken tócsninak nevezett, reszelt krumpliból készült, olajban sült pogácsaszerűséget, ami sok tejföllel mennyei.
Józsi papa bármikor szívesen főzött. Amikor egyetemista koromban, táncpróba után hozzájuk mentünk haza, este tizenegykor képes volt nekünk tejbedarát csinálni – hatalmas csomókkal, ahogy Norbi és én is szerettük, és amikor hajnalban indultam vissza Pécsre, ötkor felkelt a kedvemért, és igazi kakaót főzött. Rendszeresen leégettem a nyelvem, mert forrón kellett meginnom, hogy le ne késsem a buszt, és olyan édes volt, hogy összeragadt tőle a szám, de ezt nem árultam volna el a világért sem.
A négyfogásos ebéd, a köszöntés és a torta után a gyerekek bementek a szobába játszani (Misi kivételével, aki még a kávéhoz kitett kockacukrot kunyerálta mamitól). Én, mint az új cég ügyvezetője, ünnepélyesen bejelentettem a családnak az új fejleményt. Józsi papa ekkor titokzatos mosollyal felállt.
– Hát akkor Isten éltessen benneteket is! – mondta, és a kezembe nyomott egy borítékot. Jó vastag volt.
– Ezt most mire kapjuk? – csodálkoztam, és félve néztem bele. – Jézusom! Ez mennyi? És mire? Miért?
– Félmillió. A törzstőkére. Plusz háromszáz, amire akarjátok – mondta, és visszahuppant a székre, ami nagyot nyekkent a súlya alatt.
– Tessék? – Nem értettem. – Ezt nem fogadhatjuk el.
– Már évekkel ezelőtt elfogadtátok – mondta Józsi papa, és mindig vidám szemével rám kacsintott.
– Még mindig nem értem… – motyogtam, és Norbira néztem segítségért, mert éreztem, ahogy vörösödök. Józsi papa ezen annyira elkezdett nevetni, hogy kövér hasa csak úgy ugrált a szorosra húzott nadrágszíja fölött. Misinek ez annyira megtetszett, hogy átölelte a papát, a fejét ráhajtotta a nagy pocakra, és majd megszakadt a nevetéstől, ahogy zötykölődött.
– A kocsi ára! ‒ hagyta abba a nevetést szemét törölgetve apósom.
– Milyen kocsié?
– A Daewooé.
– Eladtad a kocsit? – kérdeztem, és hirtelen azt hittem, kedves apósom agylágyulást kapott. Márti mamira néztem, de ő csak kuncogott. Ő is megbolondult?
Eladta úgy, hogy nem szólt? Vagy Norbi tudta? Teljesen összezavarodtam.
– A kedves férjed adta el, nem én – világosított fel, és Norbira bökött.
– Mi? Mikor? Azzal jöttünk ide.
– De nem azzal megyünk – rikkantotta Norbi, és mint egy ifjú Rodolfo, diadalmasan előhúzott a zsebéből egy krómezüst láncon fityegő slusszkulcsot, és hanyag eleganciával odadobta nekem.
– Skoda? Mi ez? Na most már mondja el valaki, mi folyik itt!
– Majd a projektvezető úr elmondja – tápászkodott fel apósom –, én bemegyek a szobába, ledőlök egy kicsit. Ki jön velem? Nézhettek egy kis mesét – nézett Misire, aki már pattant is.
– Projektvezető lettél? És nem is mondod?
– Most mondom! Pénteken szóltak, március elsejével visszamenőleg ki vagyok nevezve. Fizetésemelés és céges kocsi jár hozzá. De nem akartam elárulni, amíg nem kapom meg. Most kellett érte elmennem. Na, lejössz megnézni?
– Várjunk csak! Akkor mi lett a Daewooval?
– Tényleg eladtam. Simán bevették az autószalonba, apukád intézte a tulajjal, száz éve ismeri.
– Van még valami, amiről tudnom kellene?
– Nincs, komolyan – esküdözött Norbi, de a szeme furcsán villant, és abszolút nem diszkréten megcsókolt.
A Család a dombon előző részeit itt találod.
Ezt olvastad már?
