Ezért költöztünk falura a városi panelból

Akkor borult ki a bili, amikor egy derűs márciusi napon kiléptem a harmadik emeleti lakásunk erkélyére, hogy a sarokba tegyem a legfrissebb termést a másik kettő, már megkeményedett pelenka mellé. Egy anya útja a panelból a faluba – Patak Gyöngyvér írása.

Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér felolvasásában!

Palkó, a négy hónapos kisfiam bent, a kiságyban teljes extázisban fejlesztette a finommotorikáját: a keresztben kifeszített csörgősort próbálta hadonászó kis kezével eltalálni. Én kint maradtam, hogy feltöltődjek az első igazi napsugarakkal, és megnézzem a természet ébredését, de a szomszéd háztömb útját állta a fénynek, hűvös árnyékot borítva a falra, és nem láttam mást, csak a garázssor előtt parkoló autókat, a folyton nyitva hagyott büdös konténereket, és a szemközti erkélyeken támaszkodó, vagy a csukott ablakok függönyei mögül kileső fásult öregeket, akik jobb híján naphosszat egymással morogtak. Rákönyököltem a korlátra, ugyanúgy, mint a szemben lakók, és pár perc elteltével azon kaptam magam, hogy nincsenek gondolataim, csak üres tekintettel bambulok ki a fejemből. Megrémültem, és bemenekültem. Leültem a kiságy mellé. Nem akarok itt megöregedni!

Végignéztem a lakáson. Harmadik éve laktunk már itt, Kaposvár egyik legrégebbi, lepukkant külvárosi lakótelepén. Két szoba, konyha, fürdő, az egész nincs ötven négyzetméter. Az előző lakók itt hagyott, kopott, szürke padlószőnyegét hasztalan próbáltam elbújtatni a kézműves gyapjúszőnyeggel, az ódivatú rizsszemes fehér tapétát a férjem, Norbi amatőr természetfotóival, plafonig érő fenyőpolcokkal, a babasarokban pedig a saját gyártmányú patchwork falvédőimmel. De nem ezért utáltam meg.

Az élettér lett egyre érezhetőbben és egyre többször „szűk”. Mit szűk?! Szoros. Fojtogató. Borzalmas. Én családi házban nőttem fel, nagy udvarral, tágas terekkel, mindegyünknek külön szobával. Egyre nehezebben toleráltam, főleg, amikor terhes lettem, hogy ebben a kis lakásban egyszerűen nincs elég hely még két embernek sem, kerülgetjük egymást és a bútorokat, a miniatűr fürdőben egyszerre csak egyikünk fér a csaphoz, és rajtunk kívül más le sem tud ülni a konyhában.

A lépcsőházunk különösen bosszantott. Nemcsak azért, mert a növekvő hasammal egyre nagyobb kihívás volt megmászni az emeleteket, hanem mert érzékennyé vált orromat facsarta az állandó, hipóval keveredett macskapisiszag. De leginkább a környék keserített el – itt fog felnőni a fiam és a leendő kis tesók?

Semmirekellő, trágárul kiabáló utcagyerekeket, üres tekintetű, kocsmából hazatérő, lepukkant férfiakat, a játszótéren nemtörődöm, a férjük felszarvazásáról trécselő, gátlástalanul dohányzó anyákat láttam. Esténként sötét alakok, reggelre törött üvegek és húgyszag a sarkon – szép kilátások! Persze voltak itt rendes családok is, meg ovi, suli, bolt és gyógyszertár a közelben. Mégis tudtam, hogy nem tudok itt élni, mi nem ide tartozunk. Én ennél többre vágyom! Jobb környékre, tágasabb lakásra, de még inkább egy kertes házra.
Az ábrándozásból ismerős robaj riasztott fel – a felső szomszéd lehúzta a vécét. Becsuktam az erkélyajtót, és betakartam Palkót, aki a kitartó kalimpálástól kimerülve elaludt.

A zubogás nem zavarta, hozzátartozott a mindennapokhoz. Vigyorogni kezdtem, mert eszembe jutott a múltkori dugulás, amikor Norbi, megfeledkezve a kiírásról, miszerint „Kérjük a Tisztelt Lakókat! Hogy ma 9 és 10 óra közöt NE használják a WC-iket karbanntartás miat!!!”, kilenc húszkor beült kedvenc Rubicon magazinjával a nyugalom szigetére, hogy komótosan elvégezze a dolgát. Én pont lementem a tárolóba krumpliért, így szem- és fültanúja lehettem, amint a tizenkét centi átmérőjű cső kivezetésénél térdeplő szaki nyakába zúdult egy jó tartálynyi bűzlő barna lé. Azonnal kapcsoltam, és a cserben hagyás tényével mit sem törődve, észrevétlenül sarkon fordultam, és felrohantam a lakásba, ahol a légfrissítőtől és a röhögéstől fuldokolva percekig tartott, mire el tudtam mesélni, milyen életre szóló élménnyel gazdagodott szegény vízvezeték-szerelő.

Most legalább lefolyik. De mi ez? Vidéki levegőn nevelkedett orromat hirtelen fanyar bagószag csapta meg. Az a szag, amit a legjobban utálok, amire érzelmileg allergiás vagyok, és amitől undorodom, mióta anya lettem. Honnan a francból jön, mikor becsuktam az erkélyt? Növekvő vadászszenvedéllyel szimatoltam körbe az ablakok, majd a falak mentén, s egyszer csak megláttam! Az ágy mögül, a konnektorból halvány, ám jól kivehető, határozott füstcsík – cigaretta! – kígyózott felfelé. Megbűvölten bámultam, s közben szép lassan felment az agyvizem. Épp győzködni kezdtem magam, hogy átmenjek szólni, mikor csengettek. Még csak az kell, hogy valaki felébressze Palkót!

Az ajtóhoz ugrottam, és rögtön kinyitottam. Hát nem pont a bagós szomszéd volt? Akinek részeg ordítozása az asszonnyal és a gyerekekkel rendszeresen áthallatszott, csakúgy, mint az összetört holmik csörömpölése vagy békésebb napokon az éjszakai műszak hangjai. Döbbenten álltam a küszöbön. Vajon mit akar? A köszönésen kívül még soha nem beszéltünk, és nem éreztem úgy, hogy valaha közelebbi kapcsolatba szeretnék vele kerülni.

– Szzzia! Van frrráziscezurátok? – lehelte rám az alkoholgőzös szavakat, mielőtt felocsúdtam volna, és nekidőlt az ajtónak.
– Mi? – nyögtem elfúlva, és félrekaptam a fejem, hogy véletlenül se lélegezzem be a szájából gomolygó párát.
– Frrázisceruza – próbálkozott újra a koncentrációt igénylő szóval, és mutogatni kezdte a kezében szorongatott csavarhúzót, hogy a konnektort szerelné, mert kiszakadt a falból (csak úgy véletlenül, mi?), és az állólámpa is összetört. Adjak neki frrrázisceruzát. Ha van. Mert nem akarja, hogy agyoncsapja az áram.
– Sajnos nincs fázisceruzánk – kezdtem el lassan becsukni az ajtót, de a fickót előrehúzta megértőn bólogató feje, és félig beesett az előszobába. – És ha nem akarod, hogy agyoncsapjon az áram – próbáltam barátságos, de határozott hangon folytatni, miközben sikerült függőleges testhelyzetbe visszatolnom –, akkor most menj haza, és szerintem ne nyúlj semmihez. Hívj inkább szerelőt!
– Itt a haver, az megcsinálja, csak nincs frrráziscerruzája – lendítette a magasba a csavarhúzót, úgy, hogy a hirtelen mozdulattól megingott, és hátratántorodott.
– Helló! – jelent meg a haver feje a szomszéd ajtóban, épp időben, hogy elkapja barátja testét, és együtt huppanjanak vissza a lépcsőház linóleumpadlójára.
– Bocsi, tényleg nem tudok segíteni – hadartam, majd villámgyorsan becsuktam az ajtót, és ráfordítottam a hevederzárat.
Palkót még jobban betakartam, kereszthuzatot csináltam, és felindultan hívtam Norbit:
– Építkezzünk!