Az anyává válás a legtöbb esetben egy folyamat. A nő tervezi, kilenc hónapig növeszti magában gyermeke mellett a saját anyaságát is. A kisbaba megszületik, és ahogy cseperedik, úgy bontakozik ki egyre inkább a nőben is az anyaság. De milyen érzés az, amikor egy születésekor szinte egyik napról a másikra válunk anyává? Mondjuk, két kiskamasz és egy nagy kamasz majdnem szülőjévé? Én most már tudom.

De ha én azt tudtam volna korábban, hogy…

  • néhány hét után milyen sokkoló az a fajta kötöttség, amit a család, a gyerekek jelentenek egy olyan nő számára, aki 31 éves koráig a maga ura volt…
  • három, saját ízléssel rendelkező gyereknek milyen nehéz ebédet főzni…
  • egy 7, egy 11 és egy 15 éves gyereknek mit jelent az édesanyjától hirtelen az édesapjához és annak új párjához költözni…
  • az iskola mennyi feladatot ad a szülőknek is…
  • milyen hangzavarral és veszekedéssel tud járni egy másfél órás, közös autóút…
  • mivel jár egy közös nyaralás megszervezése…
  • milyen kegyetlenek a gyerekek a testvéri veszekedések közben…
  • milyen nehéz nap mint nap megbirkózni egy nem igazán jelen levő anya hatásával…
  • néha milyen nehéz második feleségnek lenni…
  • a nagycsaládban a saját igényekre mennyivel kevesebb idő jut…
  • milyen nehéz összehozni egy meghitt estét, éjszakát úgy, hogy a szomszédos szobában a férjed gyerekei szuszognak. Hogy egy hétvégéről már ne is beszéljünk…
  • mennyire nehéz a nevelőanyai szerepkör…

Hosszan sorolhatnám a listát. Ha mindezeket előre tudom, vajon hogyan alakul az életünk? Akkor is belementem volna a kapcsolatba egy háromgyermekes elvált férfival? Ha mindezt előre tudom, amit ma már tudok, akkor azt hiszem, nem.

Túl sok benne a nehézség, a harag, a keserűség, a tehetetlenség. Ez vajon azt jelenti, hogy megbántam a házasságot? Nem, egyáltalán nem. Ha szigorúan, patikamérlegen mérem a dolgot, akkor is a megéri oldal felé billen a mérleg. Ráadásul nem is lehet így mérlegelni az egészet, hiszen az érzelmek ennél sokkal összetettebbek. A nehézségeket nem tudtam igazán előre elképzelni, de az örömökben bíztam. Azok is ugyanúgy hozzátartoznak az életünkhöz.

Te vállaltad!

Ha társaságban általánosságban arról beszélgetünk, miért megy hozzá egy nő egy gyermekes férfihoz, előbb-utóbb előkerül a bölcsesség, hogy mindezt ő vállalta, tudta, mibe megy bele. A gondolattal félig-meddig tudok csak egyetérteni. Természetesen a nő vállalja, hogy részt vesz a férje gyerekeinek életében, vállalja, hogy (a megállapodásuk szerinti mértékben) együtt mennek végig a közös úton. Jóban-rosszban. Na de hogy tudta, mibe megy bele?

Szerintem ezt igazán senki sem tudja. Én legalábbis nem voltam tisztában vele. Erre nem lehet felkészülni. Így, hogy immár két saját gyermekem is van a három fogadott mellé, bátran ki merem jelenteni: a saját gyerekek érkezésére, életünkben betöltött szerepére sem lehet igazán felkészülni. Ki tudná azt a sok félelmet, fájdalmat, a tehetetlenség érzését, a kimerültséget, a bizonytalankodást elmesélni, leírni a másiknak, amit egy édesanya a gyerekeivel kapcsolatban érez?

Ugyanakkor, hogy is lehetne azt a – szerintem szerelemhez sem fogható – érzelemrobbanást elképzelni, amit a gyermeked látványa, ölelése, puszta léte okoz? Ez a színtiszta öröm, ez az egyszerű boldogság akkortól vált kincsemmé, amikor megszülettek a lányaim, előtte minderről csak halvány sejtéseim voltak.

Azt hiszem, ez így van jól. Nem szabad mindent előre tudni, attól csak felesleges félelemeink generálódnak. Amikor a férjemnek igent mondtam a közös életre, vállaltam, hogy ebbe az életbe a három gyermeke is beletartozik. Ez az egy volt biztos. Hogy ez mivel jár? Arról pusztán ködös elképzeléseim voltak. Aki rövidlátó, tudja, milyen szemüveg nélkül tekinteni a távolba. Valami dereng, de a részletek teljes homályba vesznek.

Állok elébe

Hogy férjem gyerekeinek életében milyen szerepet töltök be, az az elmúlt hét év alatt folyamatosan formálódott, alakult. Én őket az ajándékgyerekeimnek nevezem (nem pedig mostohagyerekeknek, nevelt gyereknek vagy ehhez hasonló, nem eléggé kifejező, a valóságot torzító, megtévesztő neveken). Hogy ők rám hogyan gondolnak? Nem tudom.

A személyemet, a szerepemet nem tettük kategóriába. Nem vagyok mostohaanya, sem nevelőanya vagy pótanya. Nem hiszem, hogy találtak rá jó szót (legalábbis én biztos nem). De hogy az életük fontos része vagyok, ennek minden előnyével és hátrányával együtt, az egészen biztos. Így hát némi belső remegéssel, kicsit becsukott szemmel, férjem kezét erősen szorongatva, de halált megvető bátorsággal állok elébe a következő hét, tizenhét, huszonhét, remélem harminchét évnek is. Unatkozni egyikünk sem fog, erre mérget vehetünk.

Katona Zsófia