Én csak búcsúzni jöttem

Toporogtam a szekrény előtt, jelentőséget tulajdonítva annak, hogy melyik ruhámba megyek ki a Szigetre. Már a reggelt egy Sziget-élményhez kapcsolódó Prosectura-klasszikussal kezdtem, tudván, hogy hasonló koncertre biztosan nem fogok eljutni az öt napra fesztivállá alakult Hajógyári-szigeten. Két napja olvasgatom a zaj miatt felháborodó környéken élők kifakadásait, míg a Duna szomszédos oldalon azért emelnek szót, mert nem hallják az erkélyről a nagy előadók zenéit. Biztosan nem lehet igazságot tenni sem a zajban, sem a fesztivál létjogosultságában, és nem is akarok. Én is egy szigetes vagyok, vagy voltam?!

Ahogy a Sziget történetét böngészem, szembesülök a ténnyel, hogy valóban nem tegnap kezdődött. 1997. augusztus 20-án felkísértük egy barátnőnket a fővárosba, aki egy nyári táborozás alkalmával éppen egy pesti srácba lett szerelmes. Vidéki nyugalomhoz szokott szemem a 20-i forgatagon kívül kiszúrta, hogy indokolatlanul sokan utaznak hátizsákokkal, sátrakkal a különböző tömegközlekedési eszközökön. A kíváncsiságom nagyobb volt a tömeg okozta megdöbbenésnél, így megtudtam, hogy a Szigetről érkeznek, ami a világon a legjobb hely. Ennek tudatában 1998 nem múlhatott el e nélkül az élmény nélkül, és nem is múlt el.

„Leugrok a szeméttel, egy hét múlva jövök”

A reklámszlogennel a hátunk mögött valóban valahogy így indultunk el. Három napijegyet nyertem egy kólás játékban, ami kezdetnek nem is volt rossz. Az első nap a barátnőm nem volt a megbeszélt helyen, mobiltelefon híján így egyedül indultam el a K-hídon. Körülbelül 5 perc után már ismerősökkel találkoztam, és az este folyamán a várt barátnő is előkerült. Egy sci-fi-regénybe valónak érzem már azokat az éveket, amikor mobiltelefon nélkül léteztünk, és itt végképp nem térek ki azon időkre, amikor még a vonalas telefon is luxusnak számított. Nem nosztalgiázni jöttem, vagy hát mégis. Az évek alatt kint töltött napokban valóban az életemet meghatározó események történtek meg velem, barátságok és még akár az egyetemre jelentkezés is. Sok-sok döntés, melynek a gyökere a Szigetre vezethető vissza. Ezért is mentem ki idén búcsúzni.

„Kell egy hét együttlét”

És tényleg kell, még akkor is, ha 2022-ben teljesen más prioritással néztem szembe fesztiválozóként. Fontos volt a nagyon kényelmes cipő, a még kényelmesebb ruha, legyen elég kézfertőtlenítő, esőkabát, esőkabát másoknak is, hiszen ha a barátaim áznak, magam sem érzem jobban magam. Kis nasi, ha nem jutnék élelemhez, kulacs vízzel. A BKK felkészült az emberek HÉV-en való tereléséhez, de már a Szigetre tartó utazás pont arra volt elég, hogy megérkezve aggódjak, hogyan jutok vissza a városba. Talán azért is volt ez a félelem, mert negyvenen túl már nem szeretek fáradt lenni, pláne nem fáradtan sorba állni egy taxiért. Még inkább nehezebben nyomulni egy közlekedési eszköz lépcsőjén úgy, hogy 0,5 centire már a mögöttem álló teste van, és saját testem megfeszítve tartani, hogy intim zónánk lehető legnagyobb távolságban maradjon az adott helyzet tükrében is.

Az ismerősnek vélt utakon sétálva csalódottan konstatáltam, hogy átépítették, mármint régebben más volt, nem találtam semmit a helyén, és ebben a térkép sem segített. Hiszen magam sem tudtam mit is keresek igazán. Egy érzést, amit elvesztettem, pillanatokat, amiket otthagytam.

„Elmentek otthonról?”

El, de nem bántam. Miután a számomra ismeretlen nagyszínpadi előadónál benyeltem pont annyi port, hogy már a számomra szintén ismeretlen Justin Bieberre ne menjek ki. Azaz nem is így van, elindultunk, csak hát mindenki elment pisilni, aztán addig vártunk egymásra, hogy a kevésbé biztonsági játékosok már visszafelé igyekeztek a remeknek minősített koncertről.
Én biztosra menve pedig elindultam az Anima Sound System zenéjét hallgatni, akik már 1998-ban is felléptek a Szigeten, de végre megérkeztem, és jutott másfél óra önfeledt tánc és éneklés.

Mégiscsak…

Aztán mielőtt az utolsó HÉV elindult volna, még igyekeztem rajta lenni a hárommal előbbin, hogy ne kelljen túl közel utaznom senkihez. A K-hídon kifelé sétálva megkönnyebbültem, mint egy zombitámadás után, hogy megvan az esély arra, hogy hazajussak. Majd elindult a vezérhangya a fejemben, hogy mégiscsak maradni kellett volna az este végéig. A két hullám között hazaküzdöttem magam az adventi időszak bevásárlóközpontok zsúfoltságát megidéző villamoson.

Tanulság

Most még a gyerekem túl fiatal ahhoz, hogy kimenjen a Szigetre. Aztán, ha eljön az idő, akkor még nem tudom pontosan, hogy mi lesz, de biztosan elmegyek érte a K-hídhoz kocsival éjszaka is, és a kormány mögött, némán várva rá remélem, hogy legalább annyira jól érezte magát, mint én 18 évesen.