„Misi születése előtt, no meg mielőtt beáll a tél, még rengeteg teendő volt a házban és a ház körül is. Először az udvart próbáltuk szalonképessé tenni, amíg kitart a jó idő” – amikor úgy döntöttünk, hogy a városi panelból falura költözünk, sejtésünk sem volt arról, mennyi munka – no és izgalom – vár ránk új otthonunkban. Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
A háromzsáknyi behengerelt fűmag hetekig várta az esőt. Amíg nem bújtak ki a fűszálak, kijelöltem a gyümölcsfák helyét – két alma, két meggy, egy szilva, egy cseresznye, egy-egy kajszi- és őszibarack meg egy kopaszbarack is. Megterveztem és pontosan kimértem a sövénykör ívét, aminek közepébe illatozó fűszernövényeket szántam, közéjük apró kavicsos ösvénykét álmodtam, ami egy mohás kőpadhoz vezet majd valamikor.
Persze a sövény is virágzó: orgonát – lilát és fehéret is – a szennai szőlőhegyről szereztünk, aranyesőt (bocsánat, aranyvesszőt) Patak dédi napsárga, tömör bokrából, labdarózsát, mályvát és jezsáment szintén a dédi kertjéből.
Az akácfánk árnyékába egy jó nagy homokozót ástunk, stílusosan talpára állított akácrönkökkel körbefogva. A hátsó teraszon a házfal tövében felszedtünk pár térkövet, és elültettünk egy tő életerős vadszőlőt, hadd fusson a falra. A garázslejárót kísérő íves támfal fölött, a bejárat melletti T alak belső sarkában egy igazi mediterrán zug jött létre, amit reggeltől estig beragyogott a nap, a fehér falakról visszaverődve kétszeresen is. Ide Norbi hozott szép nagy fehér mészköveket, amik megmaradtak az egyik útépítéskor.
Szépen elrendeztük, de a levendulasor, a citromfű, tárkony, rozmaring és a sziklakerti évelők beültetését csak tavaszra terveztem. Itt most egyedül a Patak déditől kapott rózsatövet dugtuk le – amit arról a hatalmas, mézillatú, pirosba hajló, baracksárga virágot hozó bokorról vágtunk, aminek csodájára jártak a környék lakói.
A dédi kertjében több beszerző körutat is tartottunk. Egyik alkalommal megmetszettem a szép bukszussövényét, és a nyolc-tízcentis ágacskákat cikkcakkban sűrűn ledugdoztam végig a járda mentén – legalább lesz, ami megfogja a gyerekeket, mielőtt lezúgnának a rézsűn. A kerti csap köré kavicsot szórtam, a kör peremére íriszhagymákat dugtam, azok köré pedig ómega alakban bukszuságacskákat.
Az íriszt nemigen szeretem, még nőszirom néven sem, de a dédi olyan szívesen adta, nem volt szívem visszautasítani. Ráadásul igénytelen növény, nincs vele gond, minden évben magától kihajt. Tulipánhagymákat is kaptam, meglepetésszínűeket. Ahogy a gamási Dédimama szokta mondani: szeptemberben gyerekek az iskolába, tulipán a virágágyba!
A kerítés mentét sűrűn beszórtam büdöskemaggal, amit a gamási Dédipapa gyűjtött direkt nekem. Érdekes, ezt a virágot viszont mindig nagyon szerettem, még ha sokan ódivatúnak és csúnyának tartják is.
Októberre szépen megerősödött a fű. Elültettük a gyümölcsfákat, és a telekhatáron azt a negyven darab hetven centi magas tuját, amit évek óta Patak dédi nevelgetett, magról. Dédipapa küldött még egy szép egészséges diócsemetét és két megeredt mogyoróvesszőt, meg két, állítólag nagy szemű, bőtermő parasztbarackot. Az udvar felső végére, a ház mögé került a konyhakert – Norbi hősiesen felásta a zsebkendőnyi sarkot, egyelőre csak a (természetesen a déditől kapott) málnavesszőknek.
Kezdett az udvarunk igazi udvarformát ölteni. Nem akartam túl szabályos kertet, ezért a telekhatár utca felőli részén szerettem volna egy romantikusan kusza, átláthatatlan dzsungelt. Fogtam a talicskát, Palkó segített tolni (sikerült lebeszélnem arról, hogy beleüljön), és ásóval felszerelkezve elmentünk az erdőbe bodzáért. Hogy megspóroljak pár évet, a szép kövér, egyméteres bokrok közül válogattam.
Kiástam néhányat földlabdástul, és – a méhem bekeményedését megelőzendő, egyesével, félpercenként pihenőt tartva hazatalicskáztam, és elültettem. Palkó már profin tudta függőlegesben tartani az elültetendő növényt, amíg visszalapátoltam a földet a gyökerekre, és beöntözés után élvezettel taposta be a tövüket kis gumicsizmájában.
A kerti munkák közben összeismerkedtünk pár idősebb falusival, akik a szőlőhegyből hazafelé menet meg-megálltak a kerítésnél. Szóba elegyedtek velünk, és mindig beadtak valami finomságot – szőlőt, barackot, szilvát. A kövér, harsány Ibolyka néni nem fukarkodott, egész kosár diót, láda almát, szatyornyi körtét hozott. Cserébe csak félórás, intenzív interjúkat vezetett le, ártatlannak tűnő bizalmas beszélgetés formájában.
Ha Nóra nem figyelmeztet, hogy ő a falu élő információs központja (adó és vevő is), simán kiszed belőlem is minden apró részletet a magánéletünkre, munkánkra, anyagi helyzetünkre vonatkozóan. Nagyon kellett igyekeznem, hogy ne adjam ki magunkat, de elegendő mennyiségű információt szolgáltassak, hogy Ibolyka néni meg legyen elégedve, és jó hírünket vigye a faluba.
Most is megdicsérte a gyümölcsfákat, bár szerinte túl sűrűn ültettük őket, pár év múlva elnyomják majd egymást. A bodzát meg egyáltalán nem értette – minek az udvarba, amikor tele van velük az erdő meg az árokmente? Én csak udvariasan mosolyogtam, és nem mondtam, hogy azért, mert nekem így tetszik. Elégedett voltam. A szemközti dombok és a mellettünk levő erdő meleg aranygaluskaszínben ragyogtak, s én büszkén néztem szét egyre rendezettebb birodalmunkon.
Nem sokat pihentem, de úgy éreztem, hogy végtelen energiával rendelkezem. A hasam alig-alig akadályozott. A házban is sokat haladtunk. Helyére került a mosogató, Norbival méretre vágtuk, csiszoltuk, befestettük, és felfúrtuk a nappali beépített polcrendszerét. Norbi maradék deszkákból összetákolta, én pedig lefestettem a konyhaszekrény rusztikusra sikerült ólajtóit, a spájz és a mosókonyha polcait. Olyan gyorsan helyére került minden, mint egy time lapse videóban.
Emivel – és a sportbabakocsiban türelmesen üldögélő Palkóval és Annával – délelőttönként a várost jártuk. Az utolsó filléreinken csigában végződő vaskarnist, sötétítő függönyt, a konyhába fareluxát, a mosókonyhába kétrekeszes fa szennyestartót, a nappaliba szép lámpabúrákat vettünk. Meg anyagokat. Patchwork falvédőhöz, babaágyneműhöz, asztalterítőhöz, ágytakaróhoz.
Órákat el tudtunk volna tölteni a méteráruboltban, ahol, mint törzsvásárlók, mindig kaptunk egy kis extra kedvezményt. Otthon leültünk a nagy étkezőasztal két végébe – én már alig fértem oda a varrógéphez, de Emi hasa is láthatóan domborodott már –, és varrtunk. Palkó és Anna mellettünk építettek, vagy lapozgatták valamelyik mesekönyvet.
Néha átnéztünk Emiék telkére, ahol máris elkezdték ásni az alapot Apu villámügyintézésének hála, aki most sem volt rest kiaknázni hasznos kapcsolatait, vagy különleges sármját bevetni. Minden bankban és hivatalban (sőt a kórházban is) van egy-egy bennfentes haverja, volt tanítványa vagy fiatalkori rajongója, így nekünk sosem kellett várakoznunk: soron kívül fogadtak, különleges bánásmódban, kiemelt ügyfélként kezeltek. Emiék házterve is szinte a beadás napján megkapta az építési engedélyt, és a hitelszerződést is azonnal meg tudták kötni.
A történet előző részeit itt találod.
Kattints a Podcast hallgatásához!
