Egy év hat hónap – rengeteg idő. Főleg akkor, ha ezt egy anyának a gyermekei nélkül kell töltenie. Noha Judit mögött már egy éve és egy hónapja záródott be a börtön súlyos kapuja, egyetlen pillanatra sem tudja elfelejteni lányai mosolyát. A járványhelyzet miatt ugyan nem találkozhattunk abban a vidéki büntetés-végrehajtási intézetben, ahol csalás miatt éppen a szabadságvesztését tölti, de egy kamerán át láthattam őt, és beszélgethettem vele. Azzal a nővel és anyával, aki már ezerszer elképzelte, hosszú hónapok múlva hogyan öleli újra a lányait.
Anyamagazin: Arra számítottam, hogy majd egy szomorú arcot látok, de te egyáltalán nem tűnsz csüggedtnek.
Judit: Vidám, jó kedélyű vagyok, de azért vannak nehezebb napok. Az ember ezt próbálja szépen túlélni.
A.: És a mai egy pozitív nap?
J.: Igen.
A.: Miért?
J.: Mert ma beszélek a gyerekekkel.
A.: Hány gyermeked van?
J.: Kettő. Két lányom, 17 és 9 évesek.
A.: Milyen gyakran tudtok beszélni?
J.: Mindennap telefonálunk, ami nagyon jó. Meg az is, hogy maximálisan támogatnak engem.
A.: Mióta nem találkoztatok?
J.: Egy év egy hónapja.
A.: Számolod a napokat?
J.: Igen. És visszafelé is.
A.: Mennyi időt kell még bent lenned?
J.: Ha minden jól megy, augusztusban már lábbilinccsel otthon lehetek. Dolgozom, a felügyelettel tisztelettudó vagyok, remélem, rendben lesz minden. Próbálok csak a szabadulás napjáig számolni, utána már úgysincs itt tovább.
Reintegrációs őrizetű
A Judit által csak lábbilincsként említett szabadság valójában reintegrációs őrizetet jelent. Ez egy, a társadalomba való visszailleszkedést segítő őrizet, amely során a fogvatartottak hazamehetnek, és a büntetésük hátralévő részét ellenőrzés mellett az otthonukban tölthetik le. Kapnak egy – a köznyelvben csak elektronikus lábbilincsként ismert – elektronikus távfelügyeleti eszközt, és folyamatosan kapcsolatban kell maradniuk a büntetés-végrehajtási intézettel, valamint a pártfogó felügyelővel. Törekedniük kell arra, hogy megerősítsék a családi kapcsolataikat, hogy minél hamarabb munkába álljanak, és hogy a mindennapi ügyeiket önállóan végezzék.
A.: Hogyan képzeled el az a pillanatot, amikor kilépsz a börtön kapuján?
J.: Nagyon boldogan. A gyerekeim, a férjem, a szüleim, a testvéreim várnak haza, nagyon szeretném végre megölelni őket.
A.: Mi hiányzik a legjobban?
J.: A gyermekeim. Az, hogy mellettem legyenek. Próbálom úgy beosztani az időmet, hogy mindennap tudjak velük beszélni, hogy halljam a hangjukat. Az azért nekik is segít.
A.: Ők hogy viselik a hiányod?
J.: Nagyon ügyesen. A férjemmel szépen megugrották az akadályokat, de biztosan nehéz nekik is. Ha valamilyen rendezvény van, akkor anya hiányzik. És anya mindig hiányzik. Nagyon büszke vagyok rájuk.
A.: És ők büszkék rád?
J.: Hát… remélem, hogy igen. Azért csak tudják, hogy nem éppen úgy alakult az a bírósági dolog. Nagyon összetartó család vagyunk.
A.: Akkor úgy fogják fel, hogy anya most egy ideig távol van, aztán újra együtt lesz a család.
J.: Igen, ez így van. Ezt az időt, amit egymás nélkül töltöttünk, sajnos nem tudjuk már bepótolni, de rengeteg beszélgetéssel átvészeljük majd ezt is.
A.: Hogyan tudod most fenntartani az anyaszereped? Mit tudsz ilyen távolságból tenni a gyerekeidért?
J.: Miután nagyon szoros kapcsolatban vagyok a lányokkal, mindent elmesélnek. Tudok az iskolai dolgaikról, arról, hogy otthon mit tevékenykednek, a mamáékhoz mikor mennek, meghallgatom a beszámolóikat, és mindenben ugyanúgy részt veszek. Persze nem fizikailag, hanem most sajnos csak telefonon. Meg persze próbálom irányítgatni is őket.
A.: Akkor az anya a börtönben is anya…
J.: Igen, mondják is időnként, hogy „jól van, anya, tudjuk mi”. Nagyon örülök neki, hogy ilyen ügyesen végigviszik ezt az egészet. Remélem, nem sérülnek emiatt! Tudom, valamelyest biztosan, de azért az megnyugtat, hogy együtt szépen túljutunk ezen az időszakon.
A.: Érte-e őket valamilyen hátrány amiatt, hogy az anyukájuk börtönben van?
J.: Hála istennek, nem! Az iskolában mindenki tudja, hogy mi a helyzet, megosztottuk úgy a tanárokkal, mint a barátokkal. Mindenki az üdvözletét szokta küldeni. Szerencsére nem érte őket emiatt sérelem, remélem, ez a közeljövőben is így marad.
A.: Egyébként kapnak-e valamilyen segítséget a lányaid?
J.: Hála istennek, nincs szükség külső segítségre, de amikor bejöttem, mondtam a férjemnek, hogy vigye el őket pszichológushoz minél előbb, ne akkor, amikor már nagyobb a baj. A nagylányom járt néhány beszélgetésre, azt mondta a pszichológus, hogy minden rendben vele, de egyébként bármikor mehet hozzá. A tanulmányi eredményeik is ugyanolyanok, mint eddig, nem rontottak, nagyon szép lett a félévijük is. Persze mindennap hiányzom nekik, de azért remélem, hogy ebben az egy év egy hónapban szépen belerázódtak az anyahiányos időszakba.
A.: És neked meg lehet szokni a gyerekeid hiányát?
J.: Nem, nem lehet, minden percben rossz nélkülük. De túl lehet élni.
A.: A többi anyával tudtok egymásnak segíteni bent?
J.: Nagy szerencsém, hogy a munkában és a szinten is olyan nőkkel vagyok, akikkel tudok beszélgetni. Hála istennek, nyitott szinten vagyok, nem vagyok bezárva, ami azért sokat segít. Tudunk jönni-menni egymáshoz, beszélgetni, vagy vigasztalgatni azt, akinek egy kicsit rosszabb napja van. Mire észrevesszük, már este van, így szépen eltelnek a napok.
A.: Akkor, mondhatni, hogy van egy kis anyaközösségetek?
J.: Igen. Mindenki elmeséli, miután beszélt a családjával, hogy mi volt, meg hogy hogy vannak a gyerekek. Akikkel az ember együtt dolgozik, jobban megosztja a gondolatait, érzéseit, a magánjellegű dolgokat azért nem.
A.: Most, ahogyan elképzellek bent, az az érzésem támadt, hogy ez a fajta bezártság nem is olyan nyomasztó, mint az, amit sokan gondolunk kintről.
J.: Butaság így mondani, de én is rosszabbra számítottam. Ha bármi problémánk van, fordulhatunk a nevelőkhöz, lehet, hogy nem azonnal oldódik meg a gondunk, mert sajnos sokan vagyunk, de azért előbb-utóbb mindenki ügyének a végére pont kerül.
A.: Születhetnek a börtönben barátságok?
J.: Nehéz erre válaszolni. Inkább azt mondanám, hogy ezek szorosabb ismertségek. De ez majd úgyis akkor dől el, amikor kimegy az ember. Bent megbeszéljük, hogy na, majd írunk egymásnak, de azt nem tudni, hogy így lesz-e vagy sem. Úgy gondolom, hogy mindenki, aki hazamegy, a családjával fog foglalkozni, nem azzal, hogy a börtönben mit ígértünk egymásnak. Nekem is a lányaim, a családom, a szüleim és a barátaim lesznek az elsők.
A.: Hogy érzed, tudod ott folytatni kint, ahol abbahagytad?
J.: Biztos nehezebb lesz, de elég optimista ember vagyok, és próbálom majd megugrani azt az akadályt, ami előtt állok. Ha nem is ott, ahol befejeztem, de egy tiszta lappal tudok kezdeni.
A.: Mik a terveid?
J.: Szeretnék majd iskolába menni, masszőrnek tanulni. Oda, ahol eddig dolgoztam, sajnos már nem tudok visszamenni. Biztosan nehéz lesz egy-két hónapig belerázódni a civil életbe, de ha megpróbáljuk ezt az egészet normális fejjel végigcsinálni, nem hinném, hogy kint ne sikerülne.
A.: Miért pont masszőr? Ez már egy bent született ötlet?
J.: Igen, ez már itt jött, nagyon szeretem csinálni. Jó lenne olyan munkahelyet találni, ahol nem kell nagy közösségbe menni, mert az azért most elég volt itt.
A.: Talán a nagy közösség emlékeztetne a benti életre, vagy azért kerülnéd el inkább, mert az csak egy újabb hely lenne, ahol megismernék a múltad?
J.: Nem gondolom, hogy ezek miatt. Inkább azért, mert most egy darabig jó lenne az, ha csak a családommal, a szeretteimmel tudnék foglalkozni, és élni tovább együtt a kis életünket. Aztán majd kiderül, lehet, hogy pont egy nagy közösségben fogok dolgozni. De ez sajnos még távlati dolog. Most elsősorban csak annyi van a fejemben, hogy kimenjek, ahol ott a család, a gyerekek, aztán a többi úgyis kialakul, mert muszáj.
A.: Eddig főleg a büntetésed végéről beszélgettünk, de ennek a történetnek volt egy eleje is. Mit éreztél, amikor bezárult mögötted a börtönkapu?
J.: Borzasztó volt.
A.: Mikor jött el az a pont, amikor azt mondtad, oké, végigcsinálom?
J.: Az első naptól kezdve. Mert ha már így alakult, azt végig kell vinni, és kész.
A.: És mikor jönnek a mélypontok?
J.: Főleg akkor, amikor a gyerekeknek olyan napjuk van, vagy akkor, amikor kijön ez az egész, hogy mindez megtörtént. De aztán túllendülök.
A.: Mennyit tudnak a gyerekek a történetedről?
J.: Tudnak mindenről. Mi mindig mindent megbeszéltünk egymással.
A.: Nagyon várhatnak haza. Mit fogsz nekik sütni-főzni, ha hazamész?
J.: Rántott húst, gyrost.
A.: Milyen képek szoktak felvillanni a lányaidról, amik erőt adnak?
J.: Sok ilyen van. Amikor otthon voltunk, amikor az állatkertbe vagy farsangra mentünk, vagy amikor együtt társasoztunk. Bármilyen kis apró dolog. A férjem viszi tovább szépen ezeket a dolgokat. Ugyanúgy társasjátékoznak, ugyanúgy elmegy a gyerekek farsangjára. Most volt a nagyobbik szalagavatója, még ruhát is együtt vettek. Hála istennek, hogy ilyen családi hátterem van, biztosan nehezebb lenne, ha – mondjuk – elvált lennék.
A.: A férjeddel való kapcsolatod sem sínylette meg a történteket?
J.: Nem, semmiféleképpen sem.
A.: Ez azért nem annyira általános.
J.: Nem, egyáltalán nem, de mi mindig mindent megbeszéltünk, megosztottunk egymással. Tudta, hogy ez az egész hogy következett be. Nagyon vár haza, és segít azzal is, hogy nincs elkeseredve, nem sírdogál. Hát, jó, biztosan sír, amikor nem látom, nem hallom, de nekem azért erőt ad az, hogy „semmi probléma itthon, jól vagyunk”.
A.: Jó ezt hallani!
J.: Jó megélni is.
A.: A nőiséged hogyan tudod fenntartani a börtönben?
J.: Külsőségekre gondolsz?
A.: Akár külső, akár belső. Minden olyan, amitől kapsz valamit, amitől jól érzed magad.
J.: Vannak ilyen apró örömforrások, minthogy befestjük a hajunkat, és annak is örülök, amikor bejöhet egy kis szemfesték vagy illatszer. Mégis, hogy egy kicsit nőnek érezzük magunkat. Itt azért túl sok lehetőségünk nincs, de ha már egy kicsit szépítkezni tudunk, annak már nagyon örülünk.
A.: Mit csinálnál másként az életedben?
J.: Biztos, hogy nem mennék el munkahelyre, hanem a magam ura lennék. Ezért is szeretnék masszőr lenni, mert ott nem függenék senkitől.
A.: Említetted, hogy munkád is van bent.
J.: A varrodán belül van egy szabászat, ott dolgozom. Mi szabjuk ki az anyagot, amit a varrónők megvarrnak.
A.: Mit jelent neked az, hogy tudsz itt is dolgozni?
J.: Nagyon-nagyon jó. Kint is hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy kelünk, visszük a gyerekeket iskolába, aztán megyünk dolgozni. Nagyon hiányozna, és nehéz is lenne, ha ez nem lenne. Jobban telik az idő is, amit, nagyon fontos, hogy hasznosan töltsünk el.
A.: Lassabban telik az idő bent, mint kint?
J.: Igen, azt hiszem, igen.
A.: Vannak-e a napjaidban olyan pillanatok, amiket mindig vársz?
J.: A munka utáni horgolást, és azt, hogy a gyerekekkel tudjak beszélni. Megvan mindennek a maga kis sorrendje, így szépen eltelnek a napok. Jó, hogy nem ülünk egész nap a zárkában.
A.: Ha most üzenhetnél, kinek és mit üzennél?
J.: A családomnak, a gyerekeimnek. Azt, hogy nagyon szeretem őket.
