Bullying – sokszor, sokat hallott kifejezés. A szó idegen, a jelenség azonban egyáltalán nem az: Magyarországon is sok gyerek valamiért „kilóg a sorból”, amiért a kortársai kigúnyolják, zaklatják, terrorizálják. Johanna Glöd így emlékszik vissza – egy megalázott gyermek írása.
[box] Zaklatás, megfélemlítésMiután magyar megfelelője nincs, az angol bullying itthon is bullying. A zaklatásként, megfélemlítésként, kegyetlenkedésként, megalázásként is ismert kifejezés nem mást takar, mint egy olyan ismétlődő agresszív magatartást, amelynek célja a másik ember mentális vagy fizikai bántalmazása. Kegyetlen bánásmód, amellyel valaki vagy valakik egy másik személy vagy csoport fölötti hatalmát/hatalmukat igyekeznek kialakítani vagy megerősíteni. A bullyinget elsősorban iskolai, gyerekek között előforduló zaklatás kapcsán halljuk, ám hasznos tudni, hogy bárhol előfordulhat, ahol az emberek kapcsolatba kerülnek egymással.[/box]
Hogy milyen érzés volt kilógni a sorból?
Ők nem tudták.
Soha nem voltak tisztában vele.
Kilógtam a sorból.
Ki, mert egy fejjel magasabb vagyok az átlagnál.
Ki, mert mindig is vékony voltam.
Ki, mert szemüveges voltam.
Ki, mert a testem későn fejlődött.
„Csontgizi!”
„Zsiráf!”
„Bagoly!”
„Égimeszelő!”
„Gebe!”
„Nézd már, kilóg a szoknyájából két cérnaszál!”
„Gyá, simán átmegy a tehervonat a lábai között!” – és már röhögött is Enikő, Feri, Krisztián, Viktor és a többiek.
Én pedig megfagytam.
Megfagyott a lelkem, minimálissá váltak a mozdulataim, a mozgásterem az úgynevezett gyerekek alkotta minitársadalomban. A társadalomban, ahova akkoriban tartoztam.
Még ma is hallom a hangjukat.
Picike faluban nőttem fel.
Átlagos emberek között.
És gyűlöltem magam amiatt, mert én nem vagyok az.
Rágtam a körmömet, bepisiltem, másfél méteres hajat növesztettem, hogy elbújhassak mögé. Apám pulóvereit hordtam, hogy a bőségével eltakarjam a nem létező melleimet. És földig érő szoknyákat.
Nem voltak barátaim, s ha mégis játszott velem néha valaki, úgy éreztem, csak kegyelemből teszi. Gyűlöltem a testem, és gyűlöltem az érzéseimet.
Tele voltam szorongással, félelemmel és önbizalomhiánnyal.
S mikor más lányokat a sulidiszkóban összefogdostak a fiúk, addig én ültem egy széken a sarokban, és próbáltam úgy tenni, mintha én is jól érezném magam.
Pedig nem voltam jól. Nem lehettem. Mert egy „csontgizinek”, aki ráadásul „bagoly” is, nem lehet.
Nem szerettem az iskolát.
Alig vártam, hogy felnőjek, mert azt gondoltam, akkor jobb lesz.
Aztán városba költöztünk. És a piros lámpánál, a zebránál várakozva egy negyvenes, öltönyös férfi az arcomba röhögve megjegyezte, hogy sosem látott még ekkora monstrumot.
16 éves voltam akkor, és 186 centi, s mindössze 54 kilót ha nyomhattam.
A két roma srácra is emlékszem, akik a barátnőjük előtt hősködve aláztak meg, a főutcán mellettem ugrálva és röhögve rajtam.
Sok felnőtt jött s ment, de mindegyikük vak és süket volt. Mind, az első 19 évem alatt.
Egyszer egy ilyen gúnyolódás után mérges lettem.
Emlékszem tisztán az érzésre. Előbb sírni akartam, elbújni, hogy senki se lásson. De aztán a keserűség haragba csapott át.
19 éves voltam akkor. Papíron már felnőtt.
Emlékszem, hogy a torkomban dagadó keserű gombócot legyűrve feltettem magamnak a kérdést, hogy miért és meddig? Hogy meddig lesz ez még így, és miért van így?
Egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy csupán a kinézet miatt kivetnek, megaláznak, kinevetnek. Hiszen mindenki néz ki valahogy. És senki sem egyforma. Nem, még az egypetéjű ikrek sem.
És akkor jött szembe egy lány. 16 éves forma lehetett.
Magas volt, és rettenetesen vékony.
A földet bámulta, láthatóan nem szeretett látszani.
És akkor megtörtént.
Nem tudom, miért tettem, de egyszerűen úgy éreztem, meg kell értenem azokat, akik rajtam nevetnek.
Lassan közelebb vettem a lányhoz a lépéseimet, és ahogy odaértem mellé, hangosan elnevettem magam, és tettem rá egy gunyoros megjegyzést. Hogy mit, arra nem emlékszem, de arra igen, hogy szilánkok voltak a számban, annyira fájt kimondani. De tudtam, hogy meg kell tennem, mert érezni akarom. Érezni, amit ők.
És éreztem. Egy röpke, megfoghatatlan pillanatig éreztem a hatalmat.
A hatalmat a másik ember felett. És a másik ember törékenységét.
A lány még láthatatlanabbá válva, szemeit folyamatosan az utca macskaköveire szegezve ment tovább.
De én nem tudtam.
Megfordultam, és láttam egy lányt. Egy szép, magas, vékony, hosszú hajú lányt, aki szégyellte a testét.
Igen, utánamentem, és bocsánatot kértem tőle. Elmondtam azt is, hogy miért tettem, amit. És akkor ott magamban megfogadtam, hogy soha többet nem engedem, hogy bárkit bántsanak a magassága, kövérsége vagy vékonysága, bőrszíne miatt. S legfőképp azt fogadtam meg, hogy a gyerekeim ezt soha nem élik át. Nem engedem. És ennek megakadályozásáért bármire képes vagyok.
A szó szoros értelmében.
Mert pontosan tisztában vagyok vele, hogy milyen károkat okoz, s milyen emberfeletti munkával jár ennek a rendbetétele. És egy összeragasztott üvegkehely már sosem lesz olyan átlátszó, mint az, amit soha nem törtek össze.
Nem tudom, mi történt azon a napon, de megfordult a világ.
Többé nem az utcaköveket bámultam, hanem belenéztem az emberek szemébe. Előre tudtam, éreztem mindig, ki az, aki megjegyzést szándékozik tenni. Így hát, jó előre, messziről és hosszan néztem a szemébe, miközben azt ismételgettem magamban, hogy ha megjegyzést tesz, pofán ütöm.
És soha többet nem hallottam a csontgizit.
Megszűnt.
Megszűnt, ahogyan megszűntem én is félni. A másfél méteres hajból rövid, fiús lett, a szemüvegből kontaktlencse, és ha már úgyis csúnya vagyok, dobjuk fel egy fogszabályzóval. Apám pulóverei spagettipántos felsőkké váltak, és a bahiás hosszú szoknyát felváltotta a mini…
19 évbe telt, mire megtörtem a bullying okozta átkot. Mire meg tudtam ragasztani a tönkretett lelkemet.
Megragasztottam.
Mozaikokból.
Pedig milyen csoda szép üveggömb lenne, ha nem törték volna össze.
A folytatásban: “Nem engedem, hogy a fiam is úgy szenvedjen, mint én!”
Hirdetés
