„Ha újraszületnék, holtomiglan kurtizán lennék!”
– nagymamám, született 1911-ben
Kedd este fél hét. Dolgozni voltam. Mielőtt felszállok a Moszkván a négyes–hatosra, beugrok a boltba tejért, hogy anyukám reggel jóízűt kávézhasson nálam.
Éhes vagyok, és szüntelen csak arra tudok gondolni, hogy bemegyek a Mekibe, és belemarkolok a hasábburgonyába, a só már képzeletben rátapad ujjaimra, és beindulnak a pavlovi reflexek.
Szülőnek lenni felelősség, gyakori önkontroll és állandó mérleg.
Nemrég tettem le a telefont. Édesanyám ágyba dugta az unokáját, de az unoka nem akar aludni, mert megvárná, amíg anya hazaér.
Hezitálok, de mégis bemegyek sült krumpliért, és még legyen hagymakarika is, ma már úgysem csókolózom… Van édesburi is, legyen inkább az, állítólag egészségesebb, jót tesz a pajzsmirigynek… Nem lesz édesburi, mert 3 percet kell rá várni!!! Az istenért már, hiszen nekem nem fér bele HÁROM perc, késő van már, este hétkor a tök üres gyorsétteremben csak arra bírok gondolni, hogy a poronty anyát akarja. Anya meg éhes, anya utoljára délben evett. Jó lesz mindenből a hagyományos, maradunk az eredetinél, sült krumplit vacsorázom hagymakarikával, vár a villamos, csak menjünk már. Persze úgyis tudom, hogy a Jászain meg én fogok várni a trolira, de oké, induljunk haza, hátha ébren lesz még a fiam, adom fel az egészséges édesburimat.
Hm… Van a Jászain is McDonald’s, benézek, mert a lámpa pont zöldre vált, isten is így akarja. Csakhogy ebben az étteremben teljes a káosz, jobb, ha kifordulok. Ennyi, egy anya, aki este hétkor indul haza, az örüljön, hogy vigyáz egyáltalán valaki a gyerekére, amíg ő pénzt keres. Egyáltalán, minek eszik este nyolckor bárki is, el akar hízni? Mit szól majd a férje? Ja, nincs is férje!
Akkor mit szól majd a szeretője? A szeretője két utcasarokkal odébb nyilvánvalóan pont most fizeti ki az indiai kaját, amit rendelt a saját albérletében. Milyen jó lenne most együtt bekuckózva a testmeleg ágyikóban vacsorázni vele. De hát fél órával ezelőtt mondtam neki, hogy nyugodtan maradjon otthon, nem kell hazakísérni, mert hallom a hangján, hogy fáradt. Akkor most mit akar anya tulajdonképpen?
Rágyújtani egy cigire, hogy elszédítse a nikotin, és akkor muszáj lesz elfelejteni néhány percre, hogy mennyire nyomorultul érzi magát kedd este nyolckor, télvíz idején egyedül bandukolva hazafelé a sötét utcában. Miért nem ment haza taxival? Hiszen a szerelme is azt javasolta, az ő okos, szép, bátor… Ő ugye megmondta. De én azért akartam tömegközlekedni, hogy akkor majd útközben felkészüljek a holnapi óráimra! A taxiban sötét van, és lehet, hogy beszélgetni is kell. Jó, most már mindegy. Majd amikor hazaérek, akkor előveszem a szaktudásom, és kitalálom, mivel bírom rá holnap a nebulókat a határozószók megismerésének hajlandóságára.
Tehát a cigi pillanatnyi megnyugvás ábrándjával kecsegtet. Merő naivitás persze, én is tudom. Anyuka minek cigizik? Harminchét évig nem cigizett, akkor minek most szokik rá? Bagószagúan bújik be majd az ágyba? Pfuj, de hát ez van. 3-2-1, mindjárt hazaérek! Marad a hagyományos friss téli levegő, beszííííív, három másodpercig benntart, és kifúj. Már itthon is vagyok. Fordul a kulcs a zárban, ajtó kinyílik, és a nyakamba borul örömében a Disney-mesedélután-hangulatú amerikai palacsinta illata!
Szóval maradtunk a hagyományosnál: édesanyám vacsorával vár, és alvó poronttyal, betett egy mosást, és most nézi a kedvenc realitysorozatát a telefonján. Micsoda csoda! Maradunk a hagyományos modern változatánál. Nem tudom pontosan persze, milyen is a hagyományos anya, de engem most itthon vár, és annyira megható és biztonságos ez a pillanat, hogy végre elmúlt minden lelkifurdalás.
Köszönöm, anyukám!
Kattints a Podcast hallgatásához!
