Papp Annamária (Ancsa) vagyok, 34 éves, színésznő. Az „Ancsa-sztorik” az én életem történetei, amelyek alapján betekintést nyerhettek a legújabb főszerepem kulisszái mögé. Az anyaságoméba. Arról mesélek most nektek, hogyan ismertem meg a másik felem, és hogyan ugrottunk a gyerekvállalásba. Ő 25 évesen lett apa, én pedig hajadonfővel (magam mércéje szerint öregen), 33 évesen anya.
Kezdetben a karrierépítést fontosabbnak találtam
Már ott kezdődhetett ez a problémakör, hogy nem voltam általános felfogású tinilány. Nem akartam egyből suli után férjhez menni, mint a falubeliek nagy többsége, mert az én fejemben más tervek voltak. Vidéki lányként, 18 évesen feljöttem a nagy és idegen Budapestre, ahol szerencsét próbáltam, az ismeretlenbe ugrottam, hogy színésznőnek tanulhassak. Maximalistaként az volt elképzelésem, hogy néhány évet dolgozom a szakmámban, majd 26 évesen férjhez megyek, aztán pedig 27-28 évesen megszülöm az első gyermekem, és csak és kizárólag a családra összpontosítok.
Na, akkor most már jöhet a herceg fehér lovon!
Nem is volt ezzel a tervvel semmi baj addig a pontig, míg be nem töltöttem a 26-ot, és észre nem vettem, hogy a folyamatos munka és sikerek mellett egyedül vagyok. Voltak kapcsolataim, amik reményteliek voltak, de valahogy sosem jutottunk egyről a kettőre. Ekkor úgy gondoltam, hogy érdemes lenne talán erre a témára rásegíteni kicsit. Kár volt. Körülbelül 3 hónapot bírtam fent maradni egy akkor népszerű társkereső oldalon, mert azt tapasztaltam a férfiak részéről, hogy inkább csak pajzán cimborát keres mindenki. Ez mélységesen letargiába döntött, mert rádöbbentem, hogy mégsem én irányítom az életemet. Továbbá hiába leszek én szerelmes bárkibe, és állnék készen vele felfedezni a világot, valahogy a felelősségvállalás hiánya az, ami az én generációmat sújtja.
Azóta kaptam pár infót egykori randitársaimtól, akik elárulták, hogy szimplán félelmetes voltam számukra azzal, hogy tudtam, mit szeretnék. Azt mondták, hogy annyira családanyatípus vagyok, hogy tudták, hogy ha velem kezdenek, akkor folytatás is lesz… Folyton ebbe a falba ütköztem. Három és hat hónapos, de másfél éves kapcsolatok után is a legkülönfélébb kifogásokat hallgattam végig, hogy miért ne folytassuk tovább a kapcsolatot. Na ezeknek a taglalása is megérne egy külön cikket, de most inkább ugorjunk egyet.
Szerencsére édesanyám nem tolta túl nálam ezt a „ketyeg a biológiai órád” sztorit. Talán azért is, mert minden kapcsolatomba bevontam… Látta a buktatókat, és csak a jövendőbeli kisunoka érdekében nem kényszerített volna bele egy olyan kapcsolatba, ahol nem érzem jól magam.
30. életévem, a nagy vízválasztó
Jött a nagy áttörés. 30 éves lettem. Sikeres a munkában, annyira, hogy már nem nekem kellett folyton castingokra járni, hanem egyből engem kerestek meg a szerepekkel. Boldog párkapcsolatban éltem a társadalmi elvárásoknak megfelelően (legyen néhány évvel idősebb, magasabb, legyen egzisztenciája). Rengeteget beszélgettünk a családalapításról is, úgyhogy végre úgy éreztem, hogy révbe ért az életem, boldog vagyok, jöhet az esküvőprojekt. De hatalmas pofára esés lett belőle… Nem egész 9 hónap után egy újabb „kifogást” kaptam gyűrű helyett: „Össze vagyok zavarodva, nem tudom, hová tart az életem.” Teljesen összetörtem.
Így kötöttem ki egy nálam jóval fiatalabb pasi mellett
Azért írom le most ezeket, mert fontosnak tartom az utat, ami ahhoz vezetett, hogy végre azzal foglalkozzam, hogy nekem mi a jó. Hogy ne a társadalmi elvárások alapján keressem a boldogságom. Sőt, nem is kell keresni, mert BENNEM VAN! Adni is tudok belőle. Voltak olyan gondolataim is, hogy ha nincs más út, akkor majd örökbe fogadok.
Ebbe a megújult életfelfogásba sikerült besétálnia a 8 évvel fiatalabb páromnak, egy batyuval a hátán. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a nagy spirituális megnyílás ellenére kézzel-lábbal tiltakoztam ellene.
Rögtön az volt az első gondolatom, hogy „na, ha vele kapcsolatot kezdek, akkor tuti csak időpocsékolás lesz, hiszen mégiscsak van nekem biológiai tiktakom”. De nem tágított, sőt egy igazán gagyi mondattal nyert meg magának: „A puding próbája az evés.” Eddig mindig kinevettem azokat, akik ezzel akartak hódítani… Nálam ez egyenértékű volt a „Helló, cica, van gazdád?” dumával. De ekkor bevillant, hogy már megint konvenció alapján akarok dönteni, miközben tetszik a srác. Így kapott ő egy esélyt tőlem, én pedig az élettől, hiszen nem gondoltam volna, hogy egy 24 éves srác lesz az, aki azt mondja majd nekem, hogy szerelemgyereket szeretne tőlem.
Na de ezt mégse!
Itt megint felvillant bennem a piros lámpa, hogy állj-állj, mi lesz a jegyességgel (jó lenne legalább egy évig menyasszonynak lenni) és a házassággal? Hiszen ezek nélkül nincsen gyerek. Én nem így tanultam, nem így láttam a családomban. Ez számomra ismeretlen és ingoványos talaj volt mindig is. Mit szól majd a családom, a kollégáim, a sajtó, a falu népe?
Nem mertem róla beszélni a barátnőimnek, csak magamban őrlődtem, közben kértem Istent, hogy mutassa meg, hogy mi lenne a helyes út. Ekkor eszembe jutott egy történet a hajótöröttről. A történet lényege, hogy a hajótörött kéri Istent, hogy mentse meg, erre ő többféle segítséget is odaküld, de az ember nem él vele, mert ő azt várja, hogy Isten személyesen jöjjön. Rájöttem, hogy ez a hajótörött, akit általában mind butusnak tartunk, mind magunk vagyunk.
Aztán mégis…
Így lett az, hogy belevágtunk az ismeretlenbe, a családalapító projektbe. Körülbelül a hatodik próbálkozásunk meg is hozta gyümölcsét, annak ellenére, hogy harmincon felül, rossz menstruációs ciklussal úgy gondoltam, hogy ez bőven tovább fog tartani. Már arra is felkészültem, hogy majd biztosan hormonokat kell majd szednem, de nagyon akart már jönni ez a drága lélek. Egyből be is kapcsolt nálam a fészekrakó funkció. Lakáskeresés, hitelvállalás stb.
Amennyire sokként érte a családot, hogy 8 évvel fiatalabb a párom, olyan szinten volt pozitív sokk a baba érkezésének bejelentése. Nagyon meglepődtem, és pozitívan csalódtam bennük. Együtt sírt az örömtől az egész család. Sosem volt még ilyen élményem velük. Ezért már megérte, mert teljesen mást gondoltam róluk. Természetesen volt pár „Hogyan tovább? Mik a tervek?” kérdés, de egyelőre a hitelvállalás volt a fontosabb, mint a lagzi kifizetése. Főleg így, hogy nem vagyunk házasok, hiszen semmilyen kedvezményt nem tudtunk igénybe venni. Lehet, hogy Máté lesz az egyetlen gyermekem, lehet, hogy nem. De hihetetlen, hogy máris itt lóg a fejem felett a következő bárd: „Lesz kistesó? Mikor jön?” egy újabb társadalmi elvárás… Cserébe a házassági kérdések Máté születésével megszűntek, mintha a baba érkezése után nem lenne olyan nagy szám házasodni… Ez miért van?
A következő cikkben arról mesélek majd nektek, hogy milyen vívódásaim voltak a fogadott orvos kontra ügyelet között. Természetesen ez sem ment nálam egyszerűen.
Írta: Papp Ancsa
Fotó: Halmai Gyöngyi Photography
Haj: Elite Wedding Hair
Smink: Skirka Judit
Hajdísz: Art-Mona Design
Kattints a Podcast hallgatásához!
