Amikor megkérdezik – és valamiért mindig megkérdezik –, hogy terveztük-e, vártuk-e, készültünk-e a gyerekre, akkor – szokásomhoz híven – hosszabban válaszolok. Nem bizonytalan vagyok, nem is köntörfalazom, hanem részleteiben, alaposan, őszintén szeretnék válaszolni, és a válasz összetett.
Terveztük, akartuk, vártuk, és készültünk rá. A tudatos tervezéstől azonban nagyon messze voltunk, ami magával hozta az alapos készülés, az átgondolt, egymást támogató, kapcsolatot erősítő és az új „MI”-re készülés hiányát is.
Vásároltunk, játszottunk, utaztunk
Gyermekünk születésére sok szempontból készültünk. Közösen vásároltunk baba cuccokat, jártunk a nőgyógyászhoz, játszottunk a névválasztó appal, találtuk ki a közös tréfákat, a nagy hír bejelentésének eltitkolását és a névválasztást illetően a rokonok felé. Intéztük a szükséges dolgokat, éltük korábbi életünket. Nyaraltunk, utaztunk, a 6. hónapban még New Yorkban pörögtünk.
Becsaptuk magunkat
De a lényeggel, magunkkal, a kapcsolatunkkal, az érzelmeinkkel, a szükségleteinkkel, a két ÉN-nel és a vége felé vágtázó „MI”-vel nem foglalkoztunk. A lényeg – az alap és a váz, amitől az építmény áll – nem került, illetve kikerült a figyelmünk középpontjából. Könnyebb volt így, de mérhetetlenül becsaptuk magunkat. Sok külsőségre igen, a legfontosabb változásra azonban mégsem figyeltünk, mielőtt örökre megváltozik az életünk. Személy szerint lelkileg az apaságra és az új felállásra nem készültem fel. Nem is tudtam, hogyan kellene, elvoltam a saját világomban, gondoltam, szokásomhoz híven, majd alakul minden a legjobban.
El voltam foglalva magammal
Voltak párkapcsolati problémáink már akkor is, amiket a tény, hogy közös gyerekünk lesz, nem változtatott meg, és azt hiszem, a párom lelki támogatása sem ment még zökkenőmentesen, hiszen fogalmam sem volt, mit és hogyan kellene tennem. El voltam foglalva a saját problémáimmal, a sérelmeimmel, az akkori hedonista igényeimmel. A párommal voltam, a gyerekre készültem ugyan, közben mégis a saját sebeimet gyógyítgattam.
Nem kellett róla sokat beszélni
Kérdeztek, hogy bent leszek-e a szülésnél. Számomra nem volt kérdés: érdekelt, ott akartam lenni az első pillanattól, és persze fontosnak tartottam, hogy az anyukáját is támogassam. Értetlenül álltam azok előtt, akik nem akartak, nem mertek vagy nem tudtak megegyezni arról – akár a férfi vagy a nő eltérő szándéka miatt –, hogy apás szülés legyen-e. Erről például mi tudtunk beszélni, és egyet is értettünk. Pontosabban egyetértettünk, így nem kellett róla túl sokat beszélni.
Ott is voltam, meg nem is
A születés utáni első időszakban, azt hiszem, még csak biológiailag lettem apa. Ott is voltam, meg nem is. Nem értettem még a felelősségem, a feladatom, a részvételben való lehetőségeim. Aztán a párkapcsolatunk egyik mélypontján, 2016-ban, a párterápián döntöttem úgy, hogy változtatok.
Szeretnék jó apa lenni. Szeretnék ott lenni a felnövésénél.
Egyébként is kezdtem unni a régi életmódom, a bulikat, a felelőtlenséget. Megértettem, hogy a kapcsolatunk minősége rajtam is múlik. Az én hozzáállásomon, életmódomon, részvételemen.
Ott akartam lenni
Ott akartam lenni Mimi nevelésében, és tenni akartam azért, hogy igazi család legyünk. Elkezdtem részt venni a családi feladatokban, a gyereknevelésben. Leálltam a bulikkal, a piálással. Este felváltva fektettük Mimit, és beosztottuk, ki mikor viszi bölcsibe, oviba, suliba.
Megbeszéltük, hogy mindketten jobban figyelünk a másikra, több közös időt töltünk együtt, több közös programot szervezünk, és néha segítséget kérünk a nagyszülőktől, vagy bébiszittert hívunk időnként, hogy legyen közös időnk a sarki tapasbárban.
Borítókép: Canva
[caldera_form id=”CF6016c8ec2a484″]Ezt olvastad már?
