Amikor anya hisztis – hogyan kezeljük a saját dühünket?

Ha egy gyerek sír, toporzékol, önmagából kikelve ordít, az szinte megszokott dolog, de mi van akkor, ha mindezt egy anya teszi? Ha mi ordítunk, sírunk, fordulunk ki önmagunkból? Hogyan lehet megfékezni a gyerekeink felé irányuló dühünket, mederbe terelni az indulatainkat? Erről beszélgettünk Kepes-Végh Júliával, a pozitív fegyelmezés szülőoktatójával és Balogh Fruzsinával, a kapcsolódó nevelés oktatójával.

Vajon létezik olyan anya, akinél még sohasem szakadt el a cérna? Akinek még soha nem füstölt el az agya a saját gyerekétől? Aki nem akarta pillanatnyi elmezavarában egy kanál vízbe fojtani a dedet? Ritka kivételtől eltekintve többségünk egész biztosan átélt már hasonló érzéseket, mégsem merünk beszélni erről.

„Szégyellem, azért nem” – mondja Andi. A fiatal anyuka azt meséli, egyszer annyira dühös lett a gyerekére, hogy meglökte, a kisfiú pedig elesett: „Épp a testvérét ütötte, tépte a haját, és hiába szóltam rá, nem hagyta abba. Ekkor löktem el tehetetlenségemben. Annyira megijedt ettől a váratlan agressziótól – nem tudom máshogy hívni –, hogy még sírni is elfelejtett, csak nézett rám döbbent szemekkel. Egy világ omlott össze bennem, azt hittem, én ilyet soha nem fogok csinálni. Napokig borzalmasan éreztem magam, és még most is, ha eszembe jut.”

Heni egy reggeli öltözésnél fakadt sírva kislánya viselkedését látva: „Folyamatosan ordított és sírt, nem lehetett kizökkenteni, nem lehetett megnyugtatni. Átvettem a gyerek ritmusát, és behisztiztem, dühös lettem, tehetetlen, és úgy vettem le róla a nadrágot, mint egy feszült görcs. Aztán volt egy pont, amikor átléptem a saját magamnak húzott határt, és úgy tettem le a földre a polipszerűen kapálódzó gyereket, hogy érezte ő is, akár egy pofont is tudtam volna adni. Na akkor kezdtem el sírni, mert elszégyelltem és el is temettem magam.”

Zsuzsinál altatáskor szakadt el a cérna: „Extra fáradt voltam, alig vártam, hogy elcsendesedjenek, de nem akartak elaludni, visongtak, ugráltak, a nagyobb állandóan kimászott az ágyból. Egyszer csak megszállt az ördög, belevágtam őket az ágyukba, megráztam a nagyobbik vállát, aztán lefogtam az ágyban, és közelről sziszegve mondtam az arcába, hogy aludjon. Nevettek, ezután konkrétan őrjöngve rikácsoltam, szerintem a hajamat is téptem, hogy megőrülök. Valahogy túl lettünk rajta, de azóta is bánom, hogy leszorítottam az ágyban.”

Fanni a vánszorgást nem bírta tovább cérnával: „Elmegyek az oviba, végigvárom azt a háromezer évet, mire felöltözik a gyerek, átsétálunk a suliba, megjön a fiam, aki addigra az iskolától túlterhelt idegrendszerrel szaladgálni kezd, rosszabb esetben a tesóját táskával ütlegeli. Indulunk hazafelé gyalog, negyedórás séta, amit az oviban kifacsart gyermek 40 perc alatt tesz meg, mindkettő egyszerre beszél, visong, sír, elfáradtam, meghalok az éhségtől, pisilnem kell, megy felfelé a pumpa. És akkor külső szemlélő talán nem érti, miért kezdek az utcán gőzerővel káromkodni, hogy takarodjunk már haza a p***ba!”

Anna egyszer annyira megijedt, amikor egyéves kisfia kitépte a konnektort a falból, hogy teljesen elvesztette az önuralmát: „Habzó szájjal üvöltöttem le a haját a fejéről, majd rácsaptam a kezére, de úgy, hogy az nekem is fájt. Ekkor zokogógörcsben törtem ki, mert megdőlt az a tervem, hogy nem fogok tettlegességgel tanítani.”

Ezekben a történetekben egy nagyon fontos közös pont van: egyik anya sem akarta szándékosan bántani a gyerekét, a történteket mindannyian elviselhetetlen, szégyenteljes érzésként élték meg.

Szabad dühösnek lenni, de nem mindegy, hogyan

Kepes-Végh Júlia pozitívfegyelmezés-szülőoktatót a legtöbben azzal keresik fel, hogy segítsen nekik, mert nem akarnak kiabálni. A szakértő ugyanakkor azt vallja, ér dühösnek lenni, hisz a harag is csak egy érzelem, aminek pontosan annyi létjogosultsága van, mint a szomorúságnak vagy az örömnek: „Ha valami normális hangon elmondva nem bántó, akkor kiabálva is elmegy. Ami elképesztően fájdalmas, az a gyerek minősítése, megalázása, gúnyolása, megtagadása, ami viszont kiabálás nélkül is elképesztően fájdalmas.”

Juli szerint a gyerekeink rosszalkodásában sokszor a saját kudarcunkat, tehetetlenségünket éljük meg, saját magunkkal van bajunk: „Olyanokat mondogatunk magunknak, hogy »Milyen anya az ilyen? Nem igaz, hogy még egy háromévessel sem bírok el! Biztos én rontottam el valamit, ha így viselkedik!« Ezek a gondolatok felerősítik az indulatainkat. Amikor pedig az ember indulatos, akkor nem fér hozzá az agyának ahhoz a részéhez, ahol a fejlett, hatékony problémamegoldó eszközök laknak, csak a primitív hüllőagyhoz, ami csupán támadni tud.”

Ez egy általános szülői probléma, hisz az a megélésünk, hogy akkor tudunk jó anyák lenni, amikor nem vagyunk dühösek. Ezért aztán azt a stratégiát próbáljuk választani, hogy elnyomjuk ezt az érzést, amíg csak bírjuk: „Ez viszont nem egy jó stratégia, mivel előbb vagy utóbb robban, és akkor már nem tudjuk kontrollálni. Az első lépés tényleg az, hogy elfogadjuk: nekünk is szabad dühösnek lenni” – teszi hozzá a szakértő.

Balogh Fruzsina kapcsolódónevelés-oktató szerint a szülőség embert próbáló érzelmi munka, amelynek két fő oka van: „Az egyik, hogy a világ egyik legfelelősségteljesebb munkáját minimális érzelmi-gyakorlati támogatással kell elvégeznünk, és mindezt úgy, hogy irreálisan sok teher nehezedik a szülőre. Közhely, de igaz, hogy egy gyerek felneveléséhez egy egész falu kell, nincs már nagycsalád, sok családban alig van nagyszülői segítség, nemhogy nagynénik, unokatestvérek, gyerekre örömmel vigyázó szomszédok. Folyamatos a zsonglőrködés a befizetetlen számlák, a munkahelyi határidők, a kimosásra váró tornacuccok és egyéb feladatok sűrűjében, mindezek mellett vajmi kevés kapacitásunk marad ellazulni, önmagunkra figyelni, elcsendesedni, töltődni. Márpedig ez lenne a kisimult idegrendszer egyik előfeltétele.”

Fruzsina szerint a másik fő ok az, hogy az érzelmileg felfokozott pillanatokban valójában nem a jelen eseményeire reagálunk, hanem az agyunk érzelmi központjában eltárolt emlékeink aktiválódnak: „Ha gyerekként kiabáltak ránk, amikor kiborítottuk a reggeli kakaót, akkor szülőként nekünk is óhatatlanul ez a reakció fog előtörni az agyunk egyik eldugott szegletéből. Vagy amikor a nagyobb gyerekünk nekiesik a kicsinek, akkor saját belső rendszerünkből rögtön előugranak a saját érzéseink, amikor, mondjuk, gyerekként bennünket bántottak a kortársaink vagy a testvérünk. Minden olyan esetben, amikor nagyon heves indulatokat vált ki belőlünk a gyerekeink viselkedése, biztosak lehetünk benne, hogy egy saját gyerekkorunkból eltárolt nehézséget is előhoz a helyzet.”

Teremtsünk nyugalmat, mielőtt nevelni kezdünk

Mivel hozott mintáinkat, ösztöneinket idegesen tudjuk a legkevésbé felülírni, ezért fontos a nyugodt pillanatokat kihasználni a gyerekneveléshez. Az előre lefektetett és az éles helyzet előtt átismételt szabályok, a várható konfliktus kirobbanása előtt bevetett játék vagy nevetés, a szituáción kívüli gyakorlás, a rajz, a mese és szerepjáték, illetve együttműködésre buzdító kommunikációs eszközök használata rengeteg konfliktusos helyzetet segíthet elkerülni, így több energiánk lesz, és ezáltal jobb esélyeink lesznek arra, hogy jobban kezeljük az indulatainkat, vagy megbocsássuk magunknak, amikor ez mégsem sikerül.

Juli szerint az egyik legfontosabb alapszabály, hogy akkor neveljünk, ha mindenki nyugodt: „Hárítsuk el az életveszélyt, és vessünk be minden tőlünk telhetőt, hogy megnyugodjunk, és hagyjunk a gyereknek is időt, mielőtt megpróbáljuk meggyőzni arról, hogy máskor ne szaladjon le az úttestre, vagy ne keverjen le a testvérének két pofont. Mivel a mi generációnk nem tanult hatékony eszközöket a dühkezelésre és az önnyugtatásra, gyerekként szinte csak azt kaptuk, hogy aki a dühét kifejezi, az rossz, ezért nehéz helyzetben vagyunk, nincsenek jó stratégiáink. Így a gyerekeinknek is nehéz ezt tanítanunk, de ha mi megpróbáljuk, nekik annyival könnyebb lesz már. Érdemes lehet például kilépni a szituációból, vagy kimondani, hogy dühösek vagyunk, esetleg azt is, hogy miért és mire lenne szükségünk, szó nélkül megölelni a gyereket, nevetést generálni, kiabálás helyett elváltoztatott hangon vagy énekelve mondani, amit legszívesebben üvöltenénk.”

Fruzsina szerint is nyugodtan szusszanjunk egyet a fürdőszobában, mossuk meg arcunkat és csuklónkat hideg vízzel: „Az a legjobb, ha van lehetőségünk elvonulni a másik szobába, mozogni, például tolni a falat, vagy csapkodni egy párnával, és akár ott kikiabálni, ami bennünk van. Ha a gyerekeink hallótávolságon belül vannak, akkor az artikulálatlan kiabálás is segíthet a konkrét káromkodások helyett. Tarthatunk tőle, hogy ijesztő lehet ezt hallani a gyerekeinknek; néha így is van. Emiatt békeidőben érdemes elmondani nekik, hogy ha dühös vagyok, ebbe a szobába fogok kimenni, kiabálok, hogy kimenjen belőlem a harag, aztán újból veled tudok lenni. Jó, ha érzi és érti: mindez nem miatta van. Igen, sokszor valóban azt érezzük, hogy miatta van, hiszen ő idegesített fel, de ha visszakanyarodunk az agyunk érzelmi működéséhez, látjuk, valójában régóta tárolt feszültségünk és régi sérelmeink okozzák ezt a fajta robbanásszerű reakciót.”

Legyen, aki értően meghallgat bennünket

Ha azt akarjuk, hogy a saját indulatainkat hosszú távon kezelni tudjuk, akkor érdemes mögéjük nézni, illetve más érzelmi feldolgozó technikát is alkalmazni. Fruzsina erre a páros meghallgatás módszerét használja: „Azt javasoljuk a szülőknek, hogy találjanak egy másik felnőtt embert (lehetőleg ne a párjukat vagy a legjobb barátnőjüket), akivel arra szövetkeznek, hogy hétről hétre meghatározott ideig meghallgatják egymás érzéseit. Ilyenkor aki beszél, kiöntheti a szívét, sírhat, nevethet, és akár cenzúrázatlanul kimondhat olyasmit is, amit máskor nem tud. Aki pedig hallgat, az nem ad tanácsot, nem kritizál, nem meséli el, hogy náluk is ez van, sőt semmilyen módon nem utal vissza a hallottakra, egyszerűen csak együttérzésével, melegségével és azzal a tudattal, hogy a másik jó szülő, támogatja, megtartja a másikat. Ha az óra csipog, cserélnek. Ez a technika alkalmas arra, hogy a szülők lehalásszák a gondolkodó agyukról az azt elhomályosító érzéseket, és akár régóta hordozott nehézségeket dolgozzanak fel.”

Ne felejtsünk el bocsánatot kérni, ha megtörtént a baj

Mindenki találkozott már azzal a problémával, hogy érti az elméletet, de a gyakorlatban nem tudta alkalmazni azt. A megszerzett tudást legegyszerűbben rengeteg gyakorlással, önmagunk feltöltésével, illetve valamilyen emlékeztetővel tudjuk a leghatékonyabban előhívni. Ha mégsem jártunk eredménnyel, és megtörtént a baj, akkor érdemes bocsánatot kérni a gyerekeinktől. Juli azt tanácsolja, hogy ezt az alkalmat használjuk fel egy közös problémamegoldásra is, és mondjuk a következőt: „Nagyon sajnálom, hogy csúnyán beszéltem veled, tényleg sajnálom. Dühös voltam rád, amikor nem szedted össze a játékaidat, de akkor sem lett volna szabad így beszélnem veled. Sajnálom. Szerinted mit tehetünk, hogy ez máskor ne forduljon elő?”

Fruzsi szerint nagyon sokat teszünk a gyerekeinkért azzal, ha felelősséget tudunk vállalni saját érzelmeinkért, érzelmi sérüléseinkért, és aktívan teszünk azért, hogy fejlődni tudjunk: „Hiszek abban, hogy minden szülő jó, és saját bőrömön tapasztalom, milyen óriási erőt ad az, ha egy másik ember ezt újra és újra visszajelzi nekem, hisz bennem. Attól leszek csak igazán jó anya. Szóval a fő üzenetem az Andiknak, Heniknek, Zsuzsiknak, Fanniknak, Annáknak és összességében minden anyának ez:

A te gyerekednek te vagy a legjobb szülője. Fantasztikus munkát végzel! És bármilyen rosszat is tettünk, mindig helyrehozható, holnap új nap virrad, új lehetőségekkel arra, hogy még jobban csináljuk.