„A soha viszont nem látásra!” – kiáltottam teli tüdőből, az erkélyünkről kihajolva, hogy csak úgy visszhangzott a napsugaras, fellobogózott lakótelep. A szemközti korlátokon támaszkodó nénik és bácsik elkerekedett szemmel nézték, ahogy vidáman körbeintegetek. Páran visszaintettek, többségük persze meg se mozdult, csak rosszallóan ingatta a fejét – már megint feltűnősködik valamelyik fiatal lakó. Patak Gyöngyvér írása.

Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér felolvasásában!

Elégedetten sarkon fordultam, és csípőre tett kézzel megálltam a küszöbön. Már csak néhány kisebb doboz, egy utazótáska, a kis hátizsák, a fürdőben felejtett kádállvány, és a piknikkosárnak kinevezett, kétnapi hideg élelemmel megrakott, viharvert, vesszőből font régi mózeskosár hevert a lecsupaszított szobában.

Augusztus huszadikára tűztük ki a nagy napot. Egyrészt mert úgy véltük, az államalapítás ünnepe méltó évfordulója lesz a mi új életünk kezdetének is, másrészt mert ezen a napon az egész család ráért segíteni a költözésben. Norbi és Apukám a nagyobb bútorokat egy kölcsönfurgonnal (Norbi főnökének a gesztusa) elvitte már az előző napon: a fenyőpolcokat, a franciaágyat, és a fél éve a barátaink garázsában várakozó, nyersvászon huzatú rattan álom-ülőgarnitúrát.

Elvitték a hűtőt és a mosógépet, az összecsukható étkezőasztalt, a három rozoga széket és a számítógépasztalt. A költözés napjára „csak” a kisebb bútorok, mint a komód és a szétszerelt kiságy, a szőnyegek, a függönyök, bedobozolt ruhák, cipők, könyvek, CD-k, a konyha- és a fürdőszekrény tartalma, porszívó, számítógép, tévé, hifi, tükrök, hintaszék, járgányok, játékok és pár ezer apróság maradt. Elképesztő, mi minden fér el egy alig ötven négyzetméteres lakásban! Számolni sem tudtam, hányat fordultak reggel a fiúk, mire minden bekerült a furgonba.

költözés, babavárás, terhesség, családi történet, nagyszülők

Kép: Canva

Becsuktam az erkélyajtót, és még egyszer körbejártam a szobákat. A pelenkázó helye fölött a falon ott maradt a zsebes falvédő, amit még Palkó születése előtt varrtam. Azért fura, hogy egyáltalán nem bántam otthagyni ezt a lakást, hiszen bármennyire is megutáltam a négy év alatt, mégiscsak ez volt az első közös otthonunk. A sok bosszúság mellett, a magunkra zárt ajtó mögött azért boldogan éltünk. Itt lettünk család.

Leszedtem a falvédőt, összehajtottam. Óvatosan ráültem az egyik doboz tetejére. Megsimogattam terebélyes hasamat, ott, ahol Misi baba legtöbbször dudorodni szokott, és elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy kétségbeestem, amikor Palkó megfogant. Annak ellenére, hogy mindig is magasztos gondolataim voltak leendő anyaságomról, amikor életem első terhességi tesztje egyértelműen pozitív lett, enyhe sokkot kaptam. Az első pillanat frenetikus örömét követően a pánikroham jelei kezdtek mutatkozni rajtam.

Csak bámultam meredten a terhesteszt csíkját, még levegőt venni is elfelejtettem. Összeszorult a gyomrom, a lábaim elnehezültek, remegni kezdtem, majd ez az egész elkezdett felfelé kúszni, beszorult a torkomba, kapart egy ideig, aztán kicsordult a szememen, és csak folyt, folyt, megállíthatatlanul, hogy már semmit sem láttam. Odavánszorogtam a komódhoz, és belenéztem a fölötte lógó tükörbe. Néztem magam, ezt a bőgő, vörös arcot, aki én vagyok, mégis ismeretlen.

Valami végérvényesen és visszafordíthatatlanul megváltozott. A tükörből egy új ember nézett vissza. Eltűnt a kislány, az idétlen kamasz, a hiú egyetemista, a fiatal csábító feleség – aki voltam. A rám meredő szempárból egy felnőtt nő, egy anya tekintete fúródott belém. Szinte szuggerálta, hogy felfogjam, más lettem. A testem és a lelkem mostantól nem csak az enyém.

Új élet fejlődik bennem: új szövetek, szervek, csont és agy – még sosem voltam egyszerre kettő valaki! Minden lélegzetem, minden falat étel, amit lenyelek, egy másik embert is táplál. Az én gyermekemet, aki az én egy szem sejtemből és szerelmem testének egy parányából fakad, aki belőlem és általam jön a világra.
– Milyen döbbenetesen fantasztikus! – kiáltottam fel, és körülnéztem, de rajtam kívül persze nem volt más a szobában.
Illetve dehogynem… Hirtelen rájöttem, hogy már nem vagyok egyedül, mégis, ezt az egészet, ha lesz is segítségem, egyedül kell majd végigcsinálnom. Éreztem, ahogy jeges félelem kúszik a szívemre:
– Uramisten, ez a gyerek éhen fog halni!

Főzési tudományom ugyanis – egyéves feleségként is – kimerült a tea, a kakaó és a vajas kenyér elkészítésében. A felismerésre újra felzokogtam, és elhatároztam, hogy e tekintetben is új életet kezdek, nehogy az én fogyatékosságom legyen az oka gyermekem pusztulásának. Máris úgy éreztem, tennem kell valamit anyaként. Főztem egy adag tejbedarát uzsonnára.

Aztán levelet írtam az újdonsült apukának, mégpedig a baba nevében. Bedobtam lent a postaládába, és remegő gyomorral vártam, mikor hangzik fel a lépcsőházban a dübörgés, ahogy Norbi felrohan. Negyedóra múlva be is robbant „Apa”, lendületből felkapott, majd félfordulattal letett, és átugrotta a piros fotelt kétszer. Aztán belehuppant, arcát a kezébe temette, majd hirtelen felpattant, és öklét a levegőbe rázva rikoltozni kezdett:
– Igen! Igen! Igeeennn!

Szóval örült. Ledőlt a kanapéra, magához vont, és elmerültünk együtt az új boldogságban.

költözés, babavárás, terhesség, családi történet, nagyszülők

Kép: Canva

– Mit kiabálsz, hogy zeng az utca? – riasztott fel az ábrándozásból Norbi, amikor Apuval felértek az utolsó fordulóért, és felsegített a dobozról. – Az öregeket kizökkented az apátiából. A délelőtti ribillióhoz még ők sincsenek hozzászokva.
– Csak elbúcsúztam – vigyorogtam, és Apukám kezébe adogattam a maradék dobozokat. Norbi felnyalábolta az utazótáskát és a két kajás kosarat. Én a hátamra kanyarítottam a kis hátizsákot, és kezemben a kádállvánnyal kiléptem a lakás ajtaján.

Egy erőteljes csavarással beforgattam a hevederzárat, és hátra se nézve, a hasamat követve leslattyogtam a lépcsőn. Színpadiasan szippantottam még egyet a forró betonfalak között terjengő ünnepi rántotthús-szagból, majd beszálltunk a sofőr mellé a kis furgonba. Agyő, külvárosi panel, welcome, falusi idill!

költözés, babavárás, terhesség, családi történet, nagyszülők

Kép: Canva

A házban már készenlétben vártak a többiek. Anyu az udvaron a sóderkupacnál játszott Palkóval, és őrizte a babakocsiban alvó Annát, Emi húgom kilenc hónapos angyalkáját, aki kész csoda, hogy nem ébredt fel Palkó félpercenként felharsanó „Gyömbi mami, szép?” felkiáltására, ahogy töretlen lelkesedéssel örvendezett a századik csodás kavicsnak is.

Laci, Emi népzenész férje egész nap a különböző városi ünnepségeken zenélt, de férfierőnek ott volt apukám, apósom, Tomi (Norbi nővérének, Bettinek a barátja), Öcsi és egy haverja. Norbi anyukája, Márti mami hozta az ellátmányt. Én dirigáltam Emit és Bettit, mit hova tegyenek.
Lelkesedésem mindenkire átragadt. Apukám fütyörészett, Józsi papa dúdolgatott, Öcsiék poénkodtak és jókat röhögtek, mi, lányok meg tapsikoltunk, amikor valamelyik helyiség szobaformát öltött.

Az egész napos munka után a család letelepedett a nappali szőnyegére leterített piknikpléd köré, elkölteni a jól megérdemelt uzsonnát. Ugyanis a berendezés még elég hiányos volt. Nemcsak a méretes étkezőasztal és a megfelelő számú szék hiányzott (a következő munkanapra ígérte a hollandbútoros), hanem olyan fontos bútordarabok is, mint a ruhásszekrény – legalább egy! – vagy a nappaliból a beépített polcrendszer polcai, illetve a dohányzóasztal vastag üveglapja.

A tégla konyhaszekrényről, amit Norbi és egy kőműves barátja épített, még hiányoztak az ajtók, sőt a mosogatótálca is. A fürdőben nem volt tükör, a falak mentén parkettaszegély, és az asztalos is elfelejtett visszajönni, hogy feltegye az ablakok szegőléceit. De nem zavartak a félnomád körülmények.

Nem mintha az ablakkereteknél dudorodó PUR-hab túlságosan gusztusos látvány lett volna, vagy örültem volna, hogy a ruháink és könyveink még napokig (vagy ki tudja, meddig) dobozokban állnak majd, vagy hogy a mosókonyha mosdójában kell majd mosogatnom, és hogy be lehet látni az utcáról – főleg villanyfénynél.

Azzal is elég hamar megbékéltem (miután többször hiába küldtem a kőműveseket a jó fenébe), hogy sehol egy függőleges fal, sehol egy derékszög, a nappali vakolása spontán rusztikusra sikerült (Norbi aszfaltozó kollégái hiába iparkodtak jó kőművessé válni), és hogy érdekesen absztrakt formájúra sikerült a tetőtéri hálószobák ökörszemablaka fölötti gipszkartonborítás is.

költözés, babavárás, terhesség, családi történet, nagyszülők

Kép: Canva

Uzsonna után felmentem a lépcsőn, kezemmel élvezettel végigsimítottam a szép ívű épített korlát finom cseresznyeborításán. A szem alakú galéria korlátjára dőlve fentről gyönyörködtem a nappali íves fala mentén húzódó saját tervezésű, szintén cseresznyeborítású kemencepadka kecses vonalában, mely körülöleli a háromkürtős, méretes kéményt. Próbáltam elképzelni, milyen lesz, ha minden a helyére kerül: a karnisok, a függönyök, a polcrendszer, a lámpabúrák. Lent a többiek arról beszélgettek, milyen elégedettek a végeredménnyel. Norbi, ölében Palkóval körbevezette Lacit, aki nemrég megérkezett.

Mikor anyu szedelőzködni kezdett volna, Emi, aki eddig a leendő vendégszobában szoptatta a kis Annát, bejött, és szót kért:
– Figyelem! Bejelentenivalónk van! Illetve kérésünk, anyuéktól. Légyszi, ne adjátok ki a lakást! Szeretnénk odaköltözni.
Szüleimnek felcsillant a szeme. Egyikőjük sem volt elragadtatva, hogy Emiék Pécsen élnek, egy másfél szobás lukban, albérletben.
– Képzeljétek, Laci itt kapott állást. Szeptembertől Szennában fog tanítani, a művészeti iskolában. Most lett biztos, azért nem szóltunk eddig.
– Kislányom, ez szuper! Add ide a picit, majd én tartogatom – vette át Apu Annát. – Gyere ide Bandi papához! – kezdett rögtön a csak az unokáknak tartogatott gügyögésbe. Emi folytatta:
Pécsen is fog még tanítani, de arra gondoltunk, hogy a bázis itt lenne inkább, Kaposváron. Mert hát két picivel egyedül, messze a nagymamitól… – elpirult, és anyura sandított.
Mindenki ledermedt.
– Aztán persze mi is minél hamarabb belevágnánk az építkezésbe, itt, a mi telkünkön ‒ folytatta Emi, kihasználva a csöndet.
– Építkezés? És két picivel? Azt mondtad, hogy két picivel? – meredt ki anyu szeme, és lerogyott a kanapéra. – Miért csináljátok ezt megint?

költözés, babavárás, terhesség, családi történet, nagyszülők

Kép: Canva

Jól tudtuk, mire gondol. Sosem fogom elfelejteni, amikor másfél évvel azelőtt, pont azon a bizonyos sorsfordító márciusi napon csörgött a telefon. A részeg szomszéddal folytatott eszmecsere után épp indultam anyuhoz, hogy babakocsi-tologatás közben megbeszéljük, hogyan tovább, mikor Emi hívott. Megörültem, amikor megláttam a húgom nevét a kijelzőn, mert épp nagyon hiányzott.

Kamaszkorunkban lettünk legjobb barátnők, azóta mindent megbeszéltünk, mindenről tudtunk, ami a másikkal történik. Néhány hónapja viszont alig találkoztunk, mert pár hét együttjárás után Pécsre költözött új barátjához, Lacihoz, akivel eddig még csak egyszer sikerült találkoznunk. Azt hittem, azért hív, hogy valahogy menjek le hozzájuk a másnapi táncházba, ahol Laci zenél, hogy végre megismerkedjünk rendesen. De csak ennyit mondott:
– Halló…? Szia! Csak azt akarom… vagyis… na, szóval… Terhes vagyok.
Szólhatott volna, hogy üljek le, mert így majdnem a cipősszekrény mellé tottyantam. Ölemben a már beöltöztetett Palkó baba nyöszörögni kezdett. Fél kézzel betettem a hordozóba, a másik kezemben a telefon odaragadt a fülemhez.
– Nem mondasz semmit? – lehelte Emi a jó tíz másodperces csend után.
– De. Mi vagy?!
– Terhes – ismételte meg húgom. Ez másodszor is ütött. A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Hiszen csak pár hónapja ismerkedtek meg. Eminek éppen se rendes állása, se normális lakásuk, ezt a Lacit alig ismerjük…
Újabb pár másodpercnyi süket csend után Emi sírós hangon megszólalt:
– Most megvetsz?
– Mi? Dehogy! Jajj, dehogy! Csak… basszus! – felálltam, és a telefont az állam alá szorítva belebújtam a pelenkázótáskába, felkaroltam a hordozót a sírásra kapcsolt Palkóval, és kiléptem a lépcsőházba. – Biztos jó ötlet? Illetve most már ez van, tudom. De most mi lesz? Laci mit szól hozzá?
– Örül. És el is vesz feleségül.

Na, hál’ istennek. Akkor nincs nagy baj. Ha a srác is akarja… Legalább most majd megismerjük.
– Nem mostanra terveztük, de így is jó – folytatta Emi, hallhatóan megkönnyebbülve. – Ő is velem képzeli el az életét, én is vele. Ezt már megbeszéltük régebben.
– És hány hetes vagy? Mikor lesz az esküvő? Anyuék tudják?

Teljesen izgalomba jöttem. Az én költözési tervemről szinte meg is feledkeztem. Párhetes lehet, esküvő talán májusban, amikor még nem lesz nagy a hasa, de már szép idő lesz, anyu nem, még nem tudja. Még ne is mondjam neki, majd ő. Majd talán holnap. Csá, majd beszélünk, köszi.

költözés, babavárás, terhesség, családi történet, nagyszülők

Kép: Canva

Nem mondhatnám, hogy nyugodtan toltam a babakocsit a suliig. Anyuval a Szabadság parknál álló gimi mellett találkoztunk, ahova mi is jártunk, és ahol ő húsz éve tanított, pár éve igazgatóhelyettesként. A suli melletti park gyönyörű, szerettünk itt sétálni. Anyu csinosan, a szokásos röpködő lendülettel jött kifelé. Mindig büszke voltam rá, hogy ilyen fiatalos.

Sokáig lányos alakja csak akkortájt kezdett gömbölyödni – a nagymamaság volt az oka? –, nyakszirtig érő, fényes fekete hajában viszont nem volt még egyetlen ősz hajszál sem. Odasietett hozzánk, olvadozó szeretettel mosolygott Palkóra, de nem ért hozzá, nehogy felébressze. Aztán rám nézett, elcsodálkozott, és nekem szegezte a kérdést:
– Terhes az Emi?
Ledöbbentem.
– Ezt most honnan veszed?
– Hát rád van írva! Nem baj, számítottam rá. Sosem akart tőled lemaradni semmiben. – Átvette a babakocsit, és lendületesen tolni kezdte. – Remélem, azért majd engem is felhív. Na, mondd el a részleteket! Aztán majd meglátjuk, mit tudunk tenni.

költözés, babavárás, terhesség, családi történet, nagyszülők

Kép: Canva

Hát most itt, az új nappalinkban azért megszeppent egy kicsit. Egy-egy gyerek már van, hetek múlva itt egy újabb baba – Misi, épp most fejeztünk be – nagyjából – egy építkezést… Most rögtön bele kell ugrani még egy baba- és házprojektbe? Segélykérőn nézett apura, de ő csak belenyomta Annát a kezébe, és felállt.
– Huhuhúúú! – harsant az a hangos, őszinte örömöt jelző nevetése, amit csak ritkán produkál, de amitől én épp ezért mindig felvidulok; megveregette Laci vállát, aztán magához ölelte Emit:
‒ Hát, szívből gratulálok nektek, kislányom! Láttam én, hogy megint vastagabb a derekad…
Eminek – szinte hallani lehetett – hatalmas kő esett le a szívéről.
– Nem fogunk unatkozni, mi, Mama? – húzta magához hüledező Anyukámat is, akinek egyik karján Anna ült, a lábába meg Palkó csimpaszkodott, láthatóan érezve és élvezve, hogy fontos események részese lehet. – Mikor születik?
– Márciusban!

Mikor máskor?

A történet előző részét itt olvashatod el.