A harmincnyolcadik születésnapja előtt két héttel született meg Milán. Emese már nagyon régóta várt rá. Nagyjából hat éve. Harmincegy-két éves volt, amikor elkezdett benne mocorogni a vágy, hogy szeretne anya lenni, gyereket szülni annak a férfinak, akit sok korábbi csalódás után végre megtalált.
Hallgasd meg hangoskönyvként Jónás Andrea színésznő felolvasásában:
Akkor már 4 éve élt együtt Tomival. A kapcsolatuk legelején egyszer már teherbe esett, de akkor, 28 évesen annyira meg volt még rémülve ettől, hogy elvetette a gyermeket. Azóta is cipeli ennek a terhét, és ma már tudja, milyen pokoli karmát csinált magának ezzel… Az abortusz véget is vetett akkor a kapcsolatuknak, de egy év után újra egymásra találtak.
Lassan történt, de nagy szerelemmé alakult. Szépen formálódtak, értek egymás mellett. Mindketten a médiában dolgoztak, onnan ismerték egymást. Akkortájt kezdett szárnyalni a karrierjük. Tele voltak sikerélménnyel. Az egzisztenciájuk megalapozására és egymásra koncentráltak. Emesében közben lassan felébredt az anyai ösztön. „Most még nem” – mondta mindig Tomi, akinek egyébként volt már egy fia egy fiatalkori szerelem gyümölcseként. Emese persze türelmesen és szeretettel várt, bár igazából sosem kapott választ arra, hogy mire kell még várni. Teltek az évek.
A harmincötödik születésnapján Tomi megkérte a kezét. Emese repesett az örömtől, pláne, amikor a lánykérés után rögtön Tomi végre átadta magát, és belement, hogy jöjjön hát az a gyerek. De nem jött. Csodás esküvő, közös építkezés, Tomi karrierje szárnyal, Emeséé kevésbé. Ő nem halad úgy az útján, ahogy szeretne, és különben is, már inkább babázna, de hónapról hónapra csak kudarcot él át…
Egy év próbálkozás után Emese rábeszéli Tomit, hogy forduljanak orvoshoz. Alapvetően minden oké, bár a spermiumszám kicsit alacsonyabb, így az orvos inszeminációt javasol. Feszültséggel teli időszak ez: Emese úgy érzi, egyedül cipeli a hátán az egész terhet, Tomi csak kelletlenül asszisztál hozzá.
„Nem igaz, hogy nem vagy képes kilépni értem a komfortzónádból” – mondja Tominak a reprodukciós magánklinika folyosóján üldögélve.
„Már rég kiléptem, Kismese” (így szólítja őt régóta) – válaszolja Tomi. Ez a mondat azóta is a fülébe cseng. Nem sikerül az inszemináció. „Jöjjön a lombik” – javasolja a doktor.
Emese épp a következő ciklusát várja, ezerrel koncentrál arra, hogy minden rendben legyen, készül a lombikra, amikor egyik délután valamiért haza kell ugrania a munkából. Tomi kocsija bent áll a garázsban… „De hát pár órája beszéltünk… mondta, hogy dolgozik… nem említette, hogy korábban jön haza…” – cikáznak a gondolatok a fejében. Az ajtó zárva van… Redőnyök leengedve… Belül a kulcs… Emese szája kiszárad, a gyomra összerándul, a pupillája kitágul, szíve a torkában dobog… Tudja, érzi, hogy valami nincs rendben. Ösztönösen cselekszik, amikor felkap egyet a három nap múlva induló építkezéshez felhalmozott téglák közül, és betöri az ajtót. A mai napig emlékszik minden mozzanatra. Hogy milyen ruha volt saját magán, hogy milyen idő volt, milyenek voltak a fényviszonyok és a tárgyak a lakásban, ott, akkor, abban a pillanatban.
Egy pár női cipő a nappaliban hanyagul ledobva…
Vajszínű balerina cipő…
Egy fekete női bőrdzseki a kanapén…
A hálószobában leengedve a redőny, megy a tévé, Tomi az ágyban fekve betakarózva, mintha aludna…
„Hol van?” – kérdezi feszülten, de halkan Emese.
„Kicsoda?” – kérdez vissza Tomi.
Emese már nem hall semmit, megy az ösztönei után, fel a lépcsőn a padlásra… Tomi próbálja visszatartani, megfogja a két karját, és a tőle megszokott, mindig is szívet melengető nyugalommal és szeretettel azt mondja: „Nyugodj meg, Kismese, vegyél levegőt, mert el fogsz ájulni.” Emesének már lüktet a homloka, kirántja a karját a szorításból, felrohan a lépcsőn, és benyit a padlásajtón. Kezet nyújt az ott álló magas, sudár, hosszú barna hajú, fiatal lánynak:
„Helló, Emese vagyok, te vagy a Tekla?”
„Igen” – válaszolja a lány.
Hogy honnan tudta, ki ő? Nem először éli át ezt az élményt. Egyszerre váratlanul, egy pillanat alatt, villanásszerűen tisztul ki a kép, és szinte látja, ahogy a puzzledarabkák összeállnak egy egésszé…
Korábban elejtett félmondatok a szuper titkárnőről, aki nagyon megbízható… A pár napos külföldi utazások, persze szigorúan munkaügyben… a még intenzívebb parfümillat és a sok más apróság.
Emese szótlanul levesz két bőröndöt a szekrény tetejéről, és pakolni kezd. Furcsa, de korábban sokszor elképzelte már ezt a jelenetet. Persze akkor nem tudta, miért is tenné ezt.
Egyetlen durva, hangos mondat hagyja el a száját, amit a lányhoz intéz:
„Tudod, hogy épp azon dolgozunk, hogy gyerekünk legyen? Most már értem, miért volt kevés a spermája. Mert rád pazarolta.”
„Ne légy közönséges” – vágja rá Tomi. Közönséges. Furcsa ezt ebben a helyzetben az ő szájából hallani.
Emese határozott, gyors mozdulatokkal hányja a ruháit a bőröndbe, aztán már csak a kocsi ülésére az akasztós cuccokat.
Tomi, a mindig higgadt, talpig úriember most sem hazudtolja meg önmagát. Komótosan felöltözik, pénzt ad a lánynak taxira, aztán talán még teát is csinál magának (bár erre már nem emlékszik tisztán Emese). A lány a fejét lehajtva, cuccait összekapkodva, sietősen távozik.
Emese feszült, de nem sír. Túlélő üzemmódban működik. Menekülni kell ebből a helyzetből. Mintha nem is vele történne, mintha csak egy rossz filmet nézne. Az anyukájához megy, ott kipakolja a cuccait. „Tudod, hétfőn kezdődik az átépítés, nagy lesz a felfordulás a házban, jobb lesz, ha addig hazaköltözöm.” Anyu még örül is a hírnek.
Azán Emese visszamegy a munkahelyére. Ő a felelőse az egyik aznap esti műsornak, le kell vezényelnie. Nem tudja, milyen erők mozgatják, robotként funkcionál, de megcsinálja. Két barátnőjét hívja, akikkel beülnek egy étterembe. Inni kezdenek. Emese percről percre, forgatókönyvszerűen meséli a sztorit nevetve, sírva, de még mindig tartja magát. „Ez van, úgysem jött össze a gyerek, majd lesz más.” Aznap a barátnőjénél alszik. Még ott is sokáig piálnak, Emese ventilál, aztán éjjel egy körül ájultan alszik el a nappaliban megágyazott heverőn.
Két óra múlva ébred. Mintha tüzes vassal tépnék ki a szívét és a gyomrát egyszerre, olyan hatalmas fájdalommal hasít belé, hogy ez az egész nem csupán egy rossz álom, hanem valóban megtörtént. Kiapadhatatlannak tűnő gejzírként törnek elő belőle a könnyek, egész testét rázza a zokogás. Csak azért nem üvölt fájdalmában, mert nem akarja felkelteni a barátnőjét.
Még reggel is ömlenek a könnyei, amikor útnak indul, hogy folytassa az életét…
Hosszú, fájdalmas hónapok következnek. Kőkemény munka. Túlélés. Embert próbáló belső utazás, de olyan brutális, mintha egy hegyet hordott volna el puszta kézzel. Szinte napra pontosan egy évre rá Emese egy kávézó teraszán üldögél a barátnőjével. Mosolyog, de nagyon izgatott. Egy telefonhívásra vár. Összerezzen, mikor végre megszólal a telefon: „Kedves Emese! Jó hírem van. Önnek kisbabája lesz.”
A folytatásból kiderül, hogy mi történt abban az egy évben, és hogy ki az apuka.
Almási Anna
Kattints a Podcast hallgatásához!
