Óriási lendülettel vetettem bele magam az ingatlanbefektetés rejtelmeibe. Rögtön a tettek mezejére is léptem, elkezdtem a befektetésre alkalmas ingatlanok hirdetéseit böngészni, aztán el is mentem a kiszemelt lakásokba. Természetesen nem egyedül, hanem Marcival. Tudjátok, ahogyan az a Család a dombon-ban lenni szokott… Patak Gyöngyvér írása.
Hallgasd meg a történetet a szerző, Patak Gyöngyvér előadásában!
Másnap, miután Norbi munkába menet elvitte a két nagyot oviba, én elpakoltam a konyhát, kisöpörtem, beindítottam a mosást, feltettem főni a levest, és a nappaliban a fasínekből gyorsan összeépítettem egy szuper pályát, hogy Marci tudjon vonatozni, amíg elmélyedek egy kicsit az ingatlanbefektető szakma rejtelmeiben, hogy amint lehet, a gyakorlatban is nekiláthassak a munkának.
Az első lépés, amit tanultuk, az alapos és célirányos piackutatás, azaz a vásárlási szokások és a kínálat felmérése, amit legkönnyebben egy jó ingatlanközvetítővel való hosszú távú együttműködéssel végezhetünk el. Ennél mi sem egyszerűbb. A kínálat elővizsgálatát az interneten végeztem, azaz órákon át böngésztem az ingatlanhirdetéseket.
Elemeztem a szimpatikus alaprajzokat, kijegyzeteltem a jó vételnek tűnő lakások fontos paramétereit, és bevezettem a tanfolyamon kapott kalkulátorba. Csak a gyakorlás kedvéért. Marcival mázlim volt, szépen eljátszott egyedül, a tízórait és a teregetést meg fél kézzel is megcsináltam.
Délután elmentünk a nagyokért, aztán átjöttek Emiék, mert megbeszéltük, hogy segít a szanálásban. Minden tél végén, még a tavaszi nagytakarítás előtt úgy érzem, hogy elborít minket a káosz, és muszáj a hihetetlen mennyiségben felhalmozódott kacatokat, kinőtt-elnyűtt ruhákat kiganézni. A gyerekeknek házrajzoló versenyt hirdettem, hogy eltereljem a figyelmüket, és ne szabotálják a kedvenc ruhákhoz való ragaszkodásukkal a projektet.
Lelkesen rajzoltak, Palkó napelemes dombházat, Anna kacsalábon forgó kristálypalotát királylányostul, Misi luxusházat moziteremmel és belső stadionnal (sok négyszög közt egy krumpli), Zente aprólékosan kidolgozott díszes csigaházat. A két kicsi, Marci és a tizenöt hónapos Ilona nekünk segített – ki- és bepakoltak a dobozokból.
Mindig pont fordítva, mint kellett volna. Estére persze még nagyobb kupleráj lett, mert arra nem maradt idő, hogy minden kegyelmet nyert holmi visszakerüljön a helyére, de ez most nem zavart. Így is megtelt a zsákokkal a kis fekete Clio, amit még apu vett nekünk, amikor Misi megszületett, hogy akkor is ki tudjak mozdulni, amikor Norbi dolgozik és elviszi a Daewoot.
Másnap reggeli után fogtam Marcit, beültettem a kisautóba, és miután leadtuk a csomagokat a Vöröskeresztnél, az ingatlanközvetítő felé vettük az irányt. A kis helyi cég irodájában épp végzett az egyetlen ügyfél, ezért, ahogy tanították, magabiztosan előadtam, hogy olcsó, lelakott, de jó „szerkezeti állapotú”, jó helyen lévő ingatlanokat keresek befektetés céljából. A fiatal közvetítő srác egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hanem azonnal célirányosan elkezdett keresgetni az adatbázisban, sőt épp ráérő kolléganőjét is erre biztatta.
Marcit levetkőztettem, hogy ne süljön be, de visszaszíjaztam a babakocsiba, hogy ne csináljon galibát. Egy darabig csendben rágcsált egy fél kiflit, de egyszer csak elkezdett fogyni a türelme, és megnőtt az érdeklődése az íróasztalon vibráló monitor és egyéb tárgyak iránt. A fiatal srác, mielőtt közbeléphettem volna, Marci kezébe nyomta „ócska” céges telefonját, hogy azzal játsszon.
Marci örömében gyorsan a szájába is vette, de ez már nem sokat rontott a dolgon, mert a pépes kifli a kezéről már úgyis a nyomógombok közé került. Vissza akartam adni a telefont a fiúnak, de neki még nem volt gusztusa visszavenni, úgyhogy a tárgyalás végéig Marcinak volt ideje két embert felhívni, és elküldeni egy üres SMS-t. A srác azt javasolta – talán hogy minél előbb távozzunk –, hogy akár rögtön meg is nézhetünk három lakást. Felvillanyozott a lehetőség. Marcira pislantottam, és úgy ítéltem meg, ezt még bevállalhatjuk.
A lakásokba nem ő, hanem egy kedves kolléganője, Csilla fog elkísérni. Neki is van két gyereke, csak már nagyobbak ‒ magyarázta a srác, és egy monitortörlő kendővel felcsippentette a száradó telefont, amit Marci egy perccel azelőtt szófogadóan letett az asztalára. Jobb is volt így, hiszen alig tizenöt perccel később a kolléganővel az üres lakásban szoptatás közben is tudtunk beszélgetni a lakás paramétereiről és a tulajdonosról.
A következő lakás, amit megnéztünk, második emeleti volt. Gondoltam, jó ötlet, ha Marcit beteszem a háti hordozómba, a saját kezűleg varrt mei taiomba. Mégiscsak egyszerűbb azzal közlekedni a lépcsőházban. Az utcán sitty-sutty felszereltem a hátamra (furcsa, milyen furán néz rám ilyenkor mindenki), és irány a lakás. Itt már mértem, tervezgettem, számolgattam – volna, ha Marci időközben be nem kakil.
Mindig a legjobbkor! Leszereltem a mei tait, Csilla pedig, akivel közben egészen összebarátkoztunk, felhozta a kocsiból a lent hagyott pelenkázó felszerelést (mosható pelus…), és tisztába tettem Marcit. A kakis göngyöleget dupla zacskóba csavartam, de a szag már belengte a lakást.
– Majd kiszellőztetek, ha kimentünk, nem akarom, hogy megfázzatok – mondta előzékenyen Csilla, de a mosolya már nem volt annyira őszinte.
Persze Marci már nem akart visszamenni a hátamra. Csakhogy ez a lakás be volt rendezve, csupa ugrálásra, lepakolásra csábító holmival. Marci visított, ellenkezett, ahogy próbáltam visszaszuszakolni a hátamra. Mosolyogva igyekeztem a pislogó Csillának magyarázni, hogy a hordozás nem rossz ám a gyereknek. Nem hiszem, hogy meggyőztem.
Itt hamar végeztünk. Szerencsére Marci az autóban azonnal megnyugodott, úgyhogy kis mérlegelés után úgy döntöttem, nekivágunk a harmadik lakásnak is. Marci nyugalma a második kanyar után mély alvásba fordult. Most hogy nézzem meg a lakást?
Csilla javaslatára ő ment föl először, köszönni, merthogy ebben a lakásban még laktak, aztán lejött, és a kocsinál őrizte alvó gyermekemet, amíg én végigfutottam a szobákon. Azt rögtön elhatároztam, hogy lepukkant lakást soha többet nem nézek meg a tulajdonos jelenlétében. Iszonyú kellemetlen volt. Én szégyelltem magam, amiért látom a privát mocskot és a szegénységet.
Egyik lakás sem fogott meg, és az otthon bevitt adatok alapján a kalkulátor sem mutatott jó eredményeket, de azért a kedvem nem ment el, sőt! Beindult a fantáziám. Viszont rájöttem, hogy ha hirtelen találnánk egy megfelelő lakást, nem tudnánk megvenni befektetőként, hiszen nem vagyunk vállalkozók. Norbi elé álltam, és közöltem vele, hogy azonnal lépni kell – céget kell alapítanunk!
– Legalább legálisan eladhatod a kezdőcsomagod termékeit – mondtam, és próbáltam a legkevésbé cinikus hangot megütni, ugyanis a csomag azóta is érintetlenül hevert a mosókonyhában.
Norbi eleresztette a megjegyzést a füle mellett, viszont mindjárt felhívta egyik ügyvéd ismerősét, és következő hétre időpontot kért cégalapításhoz. Arra a kérdésemre, hogy honnan akasztjuk le a törzstőkéhez szükséges félmillió forintot, plusz az ügyvéd és a közjegyző díját, amikor egyik hónapban sem marad pénzünk, még ugyebár a hetvenezer forintos beépített szekrényre se, csak nagyvonalúan legyintett.
– Megoldom!
Én örömmel lemondtam a felelősség ezen részéről, mert azon kívül, hogy szeretek arról ábrándozni, hogy egyszer meggazdagszunk, a pénzügyek sosem érdekeltek. Az, hogy ez a hozzáállás nem épp megfelelő egy leendő cégvezetőnek, pláne ingatlanbefektetőnek, egyelőre nem izgatott. Majd belejövök! Rögtön el is kezdtem kijegyzetelni egy magabiztos mosolyú amerikai üzletember okos könyvét, ami magas fokú pénzügyi intelligenciát ígért.
A Család a dombon korábbi részeit itt olvashatod el.
Kattints a Podcast hallgatásához!
