Épp fotókat keresgéltem, amikor szembejött velem ez a mondat: „I Hate Being a Mom, But I Love My Kid”. Annyira csíp és fáj, de annyira betalált… Én, egyedülálló anya (40), az anyaságról alkotott minden elképzelésemet nézem, és érzem, ahogy elszáll, mint a füst, köddé válik, mintha soha nem lett volna. Kata olvasói története.
10 éve történt meg velem a „csoda”, amit valaha tényleg csodaként éltem meg. Huszonévesen láthattam egy kórházi és egy otthon szülést is, annak minden mélységével és magasságával. Aztán 29 évesen terhes lettem egy futó kalandból, ami már csak akkor tűnt fel, amikor sírva mentem megvásárolni életem első tesztjét Brazíliában. Igen, persze, az apa felszívódott, a búcsúajándéka pedig életre kelt bennem. Aztán amikor realizáltam, hogy nem áltathatom magam tovább azzal, hogy fizikálisan is lesz egy apja a gyerekemnek, hát beleálltam egyedül.
Végig egy mondattal dolgoztam, ebben kapaszkodtam: „Ahová a jóisten (legyen az bármi is) bárányt ad, oda legelőt is fog.” S persze én, balga a szabad szülés gondolatával bábát fogadtam az otthon szülés legsötétebb időszakában, mert az ösztöneim ezt diktálták. De ez egy külön sztori. A háborított szülésről szőtt terveim egy érvágással véget értek azzal, hogy egy szülési trauma lett a várandósságomból a 37. hétben – életem egyik legfájdalmasabb napja, egyben anyaságom első 24 órája.
Mennyi-mennyi gyász, fájdalom, ugyanakkor a fene tudja, honnét jövő őserő! Csinálom, megcsinálom, felállok, szoptatok, sajog minden, hisz nem szülhettem, mert az orvos egy kacsát tolva belém császármetszésre ítélt egy „rutinultrahang és vizsgálat” után. Na de ezt is túléltük, baba és anya egyaránt.
Aztán jött a baby blues, amit talán csak utólag fogtam fel, mert elszigetelve éltünk sokáig, miután az apám elment az alkoholfüggősége miatt, akivel egy háztartásban próbáltam „jó anya” lenni. Tudtam, milyen 50 ezer forintból a szülői házban élni, társaság, férj, barátok nélkül, csinálni a napi rutint, persze kötődően nevelve, hisz ez volt az egyetlen, ami maradt az elképzeléseimből, hogyan leszek majd elég jó anya. Másfél évig egész jól megúszta anya és baba az összeszokást, de akkor a sors úgy gondolta, még nagyobbat csavar, benyom valami istenverte gombot, amire még mindig haragszom mélyen.
Ez is érdekelhet
Senki nem szólt arról, hogy egy herpeszvírus agyvelőgyulladást is tud okozni egy 1,5 éves kisfiúnál, a papája halála után egy héttel. Három hónap kórház két felvonásban, két alkalommal lélegeztetőgép, mindennap belül szívszakadás, de hittem a csodát, az élet győzött, mi győztünk.
Aztán társunk lett az epilepszia, és az én kis hősöm már nem az volt, aki az élettörés után lett. Ismeretlen, neurotikus gyermekként vittem haza, akivel újra meg kellett tanítani az életet. Immár 10 éves, a teste tökéletesen fejlődik, pedig kétszer is újra kellett tanulnia járni, fejben megállt. Lassabb, másabb, és csak néhány szóval beszél hozzám, mert neki annyi is elég. Fogom a kezét – ha engedi –, futok utána rendületlenül, beszélek hozzá, ha rohamozik, várom őt vissza ide, ebbe a valóságba, kifizetem, ha kárt okoz, elnézést kérek, ha polgárpukkaszt, vagy visít a villamoson.
Közben persze dolgozom, családfenntartok, a kapcsolatom kincs, ami nincs, van is és nincs is, amolyan receptre felírt. Reménykedve kérdezem magamtól olykor, létezik-e az a férfi, aki beleállna a mi napjainkba: hogy csapkodással, zörgéssel indul a nap, hogy észérvekkel semmit nem lehet elérni, hogy mi a fenével üssük el a napot, ha se játék, se építés, se rajzolás, se sport, se edzés nem működik. Marad a séta… Ketten az úton. Ha néha van egy-egy pillanatunk, ami csak a miénk, és azt érzem, egy szappanbuborék vékony rétege ölel körbe minket, ránézek, szeretem, imádom, ő a mindenem.
Annyi mindenen túl vagyunk már! De rohadt nehéz, és néha utálom az életem, mert fáradt vagyok, mert kimerültnek érzem magam, mert csak velem opponál, mert nem tudok vele beszélgetni, mert gondolatot kell olvassak, mert nem mondja meg, mit enne, mit csinálna, mert nem jár fociedzésre, mert néha megrúg, nem lesz szerelmes, nem lesz családja, nem fog kirepülni, és mert csonka család vagyunk, és sokszor többszörösen kell megdolgozni mindenért, és nincs, akivel esténként cinkosul összenézzek: ezt is megcsináltuk. Ketten az úton.
„I Hate Being a Mom, But I Love My Kid.”
Ezt olvastad már?
