2021 januárjában tudtam meg, hogy terhes vagyok. Január 25-én elmentem egy orvoshoz, mert elmaradt a menstruációm, amit én figyelembe sem vettem, mivel a decembert diákmunkásként végigdolgoztam. Betudtam a sok stressznek, ami a munka alatt ért. Balog Noémi története.
Többet kellett emberekkel foglalkoznom, amit én nem szerettem volna, mert bár az ismerősökkel szeretek beszélgetni, az idegenektől elfog a pánik. Szóval január 25-én úton voltam az orvoshoz egy pozitív terhességi teszttel és a menstruációs naptárammal, ami addigra már 30 napon túli késést mutatott. A tesztet a páromtól kaptam, aki velem ellentétben biztos volt benne, hogy kisbabát várok, hiszen előtte héten hánytam ki nála a vacsorát, amit akkor alig fél órája fogyasztottam el.
Megcsináltam a tesztet, ő addig kint söprögetett az előtérben, én a fürdőszobában nézegettem magam a tükörben az eredményre várva. Közben gondolatok kavarogtak a fejemben arról, hogy már hogyan lehetnék anya, mikor nincs türelmem semmihez, 17 és fél éves vagyok, nincs szakmám, nincs semmim. Mikor lenéztem a terhességi tesztre, ott virított rajta a két csík, úgy éreztem, megáll a szívem.
Most mi lesz?! Szó szerint elkaptam a párom, aki szerencsétlen, a seprűvel a kezében az előtérben beszélgetett a testvérével, magammal rántottam a fürdőbe az eredményt mutatva. Velem ellentétben ő szinte sírva fakadt örömében, azt hajtogatva, hogy „Babánk lesz, én megmondtam.”.
Nekem viszont a kételyek jöttek: most mi lesz, mit fogunk csinálni, mit fog szólni X. Y.? Nem terveztük…
A párom testvére az egész jelenettől összezavarodott, így ő volt az első, akinek elmondtuk a hírt.
Jelenleg együtt vagyunk a párommal. A terhesség alatt pár hónapot külön voltunk, sokat veszekedtünk, úgy éreztük, hogy kicsúszik a lábunk alól a talaj. 15–26. hetes terhességem alatt egyedül voltam. A szüleim és a családom mindvégig támogattak, annak ellenére, hogy mikor kiderült, hogy kisbabát várok, sokan megharagudtak rám. 26. hét után kibékültünk a párommal, mert rájöttünk, hogy ezt együtt kell végigcsinálnunk, hisz szeretjük egymást, és egy család leszünk hamarosan. Összeköltöztünk, nem bántuk meg. Szeretek így élni, hogy önmagam ura lehetek.

2021. augusztus 25-én született meg a kisbabánk. Augusztus 24-re voltam kiírva, este 10 órakor megindultak a fájásaim, 3-5 perces fájásokkal indultunk a kórházba, éjszaka fél egyre értünk be. A fájások ellenére nem tágultam. Reggel 9 óra körül megindultak a tolófájásaim, borzalmasak voltak. Kétszer hánytam epét, amitől pánikba estem. A párom szülésről készült oktatóvideókat nézett az utolsó napokban, így várta a baba érkezését, hogy tudjon nekem segíteni, ha kell. Jól jött a segítség, ő tartotta az egyik lábamat, fogta a kezem, mondta, hogy vegyem a levegőt, bátorított, teljes mértékben mellettem állt, és velem volt ezekben a percekben is. A szülési fájások borzalmasak voltak, de mindennél többet ért a vége, amikor a kisfiunkat tartottuk a kezünkben. Marcell 9 óra 13 perckor látta meg a napvilágot, természetesen, gátmetszéssel.

A párom nagyon büszke volt rám, ránk, kísérte a babát a csecsemős nővérrel, mikor fürdetni és öltözteti vitték. Leírhatatlan boldogsággal jött vissza, karjában a kisbabánkkal. Sokat jelentett ezekben a percekben számomra az, amilyen örömmel és csodálattal nézi a gyermekünket.
A kórházban töltött napok zavartalanok voltak, bár nagyon vágytunk haza. Mindkettőnk családja várt már haza bennünket, segítettek, megmutatták a babával kapcsolatos teendőket, amiért nagyon hálás vagyok.
Az első két hét nagyon nehéz volt, rosszul éreztem magam, rettegtem, hogy tönkrement az életem, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak, nem tudok megfelelni a gyerekemnek. Sokat veszekedtünk a párommal az első hetekben, azaz mindenki mással is. Egy támaszom volt, a párom nővére, akinek pár hónappal idősebb a kislánya, mint nekünk. Szerencsére rövid időn belül, egyedül túl tudtam magam tenni a kételyek okozta állapoton. Nagyon nehéz volt, de sikerült. Azóta a kisfiammal jobb a kapcsolatunk, mint valaha.
Nem titok, hogy sokan álltak hozzám rosszindulatúan, „hogy minek szültem, ha iskolát is akarok végezni”, de nem törődtem semmivel, csak előre néztem. Sok barátom is elfordult tőlem, de a család, a mamák, a dédik is rengeteget segítettek, hogy – akár csak egy órát is – le bírjak ülni tanulni. Ezt nekik is nagyon köszönöm.

Az iskolát nem hagytam abba, egy éven keresztül egyéni tanrendben tanultam. Az osztálytársaim kedvesek és segítőkészek voltak. Kezdetben félve jártam be a vizsgákra, mert kívülállónak éreztem magam. A tanáraim és az osztályfőnököm támogatása tompította ezt az érzést, minden segítséget megadtak, hogy sikerüljön az érettségi. És sikerült! Nagyon sokat készültem, azaz amikor csak tudtam, minden tőlem telhetőt megtettem. Amikor kimondták a nevem, hogy sikerült az érettségi, örömömben szinte elsírtam magam.
Az életem nem abba az irányba halad, amit elképzeltem, de megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Van egy támogató párom, akire számíthatok, van egy csodálatos 10 hónapos kisbabánk, és sikerült az érettségim, amire nagyon büszke vagyok. A következő cél a technikum, egy év múlva, hogy szakmát is szerezzek. Kiadványszerkesztéssel szeretnék foglalkozni.
Ezt olvastad már?