Egy halmozottan sérült fiatal segít felszállni a villamosra egy babakocsis anyukának, akit a többi utas levegőnek néz, és amíg együtt utaznak, fény derül a fiú nem mindennapi képességére.
Zsolti olyan, mint egy sátor, amire ráült egy borzas, fekete szőrű macska. A térdei kissé befelé, a vádlijai kifelé állnak. Séta közben a talaj hullámzó gumipályává válik alatta, de ha késésben van, mintha angyalok nyúlnának a karjai alá.
Zsoltival egy csütörtöki napon találkoztunk. Épp a babakocsisoknak kijelölt ajtónál vettem a lendületet, amikor szó nélkül megragadta a babakocsim alvázát, és elindult felfelé. A meglepettségtől szóhoz sem jutottam – és az aggodalomtól, mert ha elveszítette volna az egyensúlyát, mindhárman hátraesünk.
Eleinte nem akart leülni, de mikor rájött, hogy nem hallom, mit szeretne mondani, lehuppant a szemközti ülésre. A telepen laksz, kérdezte. Nem, nem itt, kicsit messzebb, válaszoltam megilletődve, talán nem is néztem a szemébe. Nagyon szép, mutatott a kislányomra, aki épp egy kiflicsücsköt rágcsált. Hány éves? Még csak másfél, simítottam meg büszkén Lizi buksiját, majd körbepillantottam, hátha más is velem mosolyog, de mintha láthatatlanok lettünk volna. A körülöttünk ülők nyakukat oldalra feszítve bámultak ki az ablakon. És mikor született, érdeklődött tovább Zsolti. Kétezer-tizenkilencben. És melyik hónapban? Októberben. És melyik napon? Na, ennél a kérdésnél már kényelmetlenül éreztem magam, de azért válaszoltam, hogy ötödikén. Zsolti ekkor elgondolkodott, és az öklével a mellkasára csapott, mintha ő lett volna King Kong, majd hozzátette: tehát szombaton.
Sosem voltam jó a napok megjegyzésében. Gyakran még az is előfordult, hogy nem jutott eszembe, a héten melyik napot koptatjuk, de rémlett a hétvége, mert a szülést követő reggelen lett volna egy CTG-vizsgálatom, ami hétfőre esett. Hű, ez igen, kerekedett ki a szemem. És hogy hívják a kislányodat, fordult Lizi felé. Elizabetnek, válaszoltam, de ezen mintha fennakadt volna – ugyanis a naptárban nincs Elizabet névnap, vagyis akkor még nem volt –, és megkérdezte, az mikor van. Ezen viszont én lepődtem meg, mert a pontos dátumra nem emlékeztem, mivel még csak egyszer köszöntöttük Lizit, így annyit mondtam: tulajdonképpen Erzsébet napján.
Zsolti ekkor kijelentette: az november tizenkilencedikén van, és ebben az évben péntekre esik, majd kíváncsi volt az én születésnapomra is, és miután kimondtam, hogy augusztus huszonharmadika, már adta is rá a választ, mint egy különös nyerőgép, amibe dátumokat dobálsz, és napot meg nevet kapsz vissza. Zseniális, tört ki belőlem a felismerés, mire Zsolti kihúzta magát, és kijelentette, hogy ez az ő szuperképessége, én meg gondolatban hozzátettem, és hogy babakocsis anyukáknak segítesz felszállni a villamosra.
Közben befutottunk a Széll Kálmán térre. Mielőtt elbúcsúztunk volna, megkérdeztem, mi a neve. Ezen mintha meglepődött volna, talán mert nem szoktak gyakran érdeklődni felőle. Ekkor tudtam meg, hogy Zsoltinak hívják. Búcsúzóul pacsira emelte a kezét, és azt mondta, reméli, még találkozunk, de most sietnie kell, mert késésben van, majd úgy keresztülszaladt a téren kacska lábaival, hogy az már nem is futás volt, hanem inkább repülés.
Ezt olvastad már?
„Anyu most is engedné, hogy mellékuporodj” – levél a húgomnak
Kattints a Podcast hallgatásához!
