Szlavicsek Judit nevével a legtöbben tavaly év végén találkozhattak, a Balatonon játszódó krimijével ekkor robbant be ugyanis a köztudatba. Kétségtelen, hogy az írónő a nyomozással új színfoltot hozott a könyvesboltok polcaira. De vajon hogyan születik krimi egy nő tollából, és egyáltalán: hogyan ír egy háromgyermekes édesanya bűnügyi regényt? A Légy/ott írónőjével beszélgettünk írásról, munkáról, családról, anyaságról és a persze a Balatonról.
Légy/ott
A Balatonon játszódó magyar bűnügyi regény Szlavicsek Judit első, nyomtatásban megjelent krimije. A történetben a saját démonaival küzdő negyvenes nyomozónő egy fiatal lány halála ügyében nyomoz, de egyre több olyan dologra lel, amire álmában sem gondolt volna. A történet West coast címmel korábban folytatásokban jelent meg online, a Légy/ott ennek a nagy sikerű sorozatnak a kibővített változata.
Anyamagazin: Van különbség nő és férfi között a krimiolvasás, még inkább az írása tekintetében?
Szlavicsek Judit: Határozottan nagy a különbség a férfi és női szerző között, mert a krimi műfaja nagyon sok alzsánerrel bír, sok benne a lehetőség. Az, hogy férfi vagy nő a szerző, önmagában meghatározza, hogy melyik alzsánerhez fog nyúlni. Egyértelmű, hogy az extrém gyilkosságokkal, nagyon erős nyomozati szállal dolgozó szerzők általában férfiak. Azok a szerzők, akik a fókuszt inkább a lélektani háttérre vagy a motivációra, a karakterek lélektanának felvázolására helyezik, nők. Nyilván azért vannak kivételek. A skandináv szerzők közül a Kepler írói álnév egy házaspárt takar – ők kifejezetten extrém módon erőszakos bűncselekményeket írnak, pedig az egyikük egy nő. A nők egyébként tényleg kevésbé durvák.
A: Igen, ez nálad is jellemző…
Sz. J.: Én sem az extrémitás, a brutalitás felé megyek el, sokkal inkább a krimi azon típusvonulata érdekel, amely teljesen hétköznapi emberekkel, hétköznapi karakterekkel, hétköznapi közegben történő gyilkosságokat boncolgat. Nem az a lényeg, hogyan követik el a tettet, hanem az, hogy egy átlagos közegben hogyan történhet meg egy gyilkosság mint motiváció. Mi visz rá valakit arra, hogy megtegye, hogyan reagál erre a közvetlen környezete, a családja, a kollégái, a baráti köre, mi lesz a tettének a következménye a saját és családja életében.
A: A Légy/ott című krimid Magyarország frekventált részén, a Balaton környékén játszódik. Mindenkinek a pihenés, kikapcsolódás jut róla eszébe…
Sz. J.: Ez egy teljesen személyes indíttatás miatt alakult így, öt éve költöztünk Hévízre. Korábban nekem is pontosan azt jelentette a Balaton, mint a legtöbb magyar embernek: évi egy-két nyaralás, lángos, strandlabda stb. Amikor viszont idejöttünk, az év minden napján együtt lehettem a tóval, ami annyira erős kötődés lett, hogy nem is volt kérdés az, hogy a regény helyszíne a Balaton lesz. Tudom, hogy a helyszínt másképp mutatom be, mint ahogy az emberek fejében létezik. A regényben mindez sokkoló is lehet, mert a tó és a körülötte élő emberek arca is egészen más. Azok, akik csupán nyaralni jönnek ide, nem igazán látnak bele az itt található mikrokörnyezetbe. Minitársadalom ez, speciális, idegenforgalomra, turizmusra berendezkedett emberek. Más a közösség összetétele, az embereknek mások a mozgatórugói. Amikor ideköltöztem, óriási felismerés volt, hogy mennyire máshogy élnek itt.
A: A történet helyszínein nőttem fel, érdekes tapasztalás volt egy krimiben olvasni róluk. Láttam magam előtt az embereket, a házakat, és bár tudom, hogy a karakterek kitaláltak, mindenkihez tudtam volna mondani valós nevet…
Sz. J.: Minden szereplő – nyilván – a képzelet szülöttje, de a gesztusaik, a mondataik személyes tapasztalatból fakadnak, abból alakulnak ki a szereplők anélkül, hogy önmagában bárkit be lehetne azonosítani egy konkrét emberrel. Az író mindig figyel, 24 órában szemlélődik, beszélgetésfoszlányokat hall a szomszéd asztalnál, amiket feljegyez; a karaktereket olyan mélységig meg tudja jegyezni, hogy az felhasználható legyen, de soha nem egy az egyben, pusztán részleteiben.
A: Édesanyaként hogyan tudsz viszonyulni a krimiben megjelenő egyik fő szál problematikájához?
Sz. J.: A Légy/ott című könyvben van egy prostitúciós szál, amelyben fiatalkorú középiskolás lányokat közvetítenek ki gazdag ügyfeleknek. Szülőként olvasva érdekes, hogy ebbe a helyzetbe milyen könnyen csúsznak bele az emberek, gyerekek. Sokszor a szülőknek fogalma sincs arról, hogy a gyerekük valójában hogyan él. Szerencsére ez nem általános dolog, de bizony előfordulnak ilyen esetek.
A: Ezt a szálat mi inspirálta?
Sz. J.: Az „Epstein-botrány”. Volt egy dokumentumfilm, ami tűpontosan leírta, hogyan működött a lányok becserkészése. Sok mélyinterjút láttam az érintettekkel, nagyon érdekes volt azt megfigyelni, hogy milyen egyszerű belecsúszni egy ilyen helyzetbe, milyen későn veszi észre az embert azt, hogy mi a baj ezzel. A mai világban nagyon erős értékválság van, a fiatalokra az online térből rázúdul minden információ, erős a megfelelési kényszerük, miközben rossz, üres és hamis mintáknak kell megfelelniük. Sok esetben csak a pénz van fókuszban: ha valaki például családilag nincs olyan anyagi helyzetben, hogy lépést tartson a tehetősebb helyeztben lévő társakkal, az ugyanúgy könnyen belefolyhat egy kompromittáló szituációba. Hiába néz ki 16-17 évesen valaki úgy, mintha felnőtt lenne, érzelmileg koránt sincs ott a fejlettsége, fel sem fogja, hogy mi a baj. Csak évekkel később, amikor már azt érzi, hogy véglegesen tönkrement az élete.
A: Három gyermeked van. Mesélsz róluk egy kicsit?
Sz. J.: Fontos hangsúlyozni, hogy egy férjem van, mert ez a mai világban már önmagában egy kuriózum, hogy a három gyerek ugyanaz az alom. Ráadásul a korkülönbség is nagy: van egy 21 éves lányom, aki a Műegyetem Gazdaságtudományi Karán, közgazdálkodás szakon fog diplomázni a következő félévben, és valószínűleg külföldön próbál majd mesterszakot végezni. A középsőt pont most vették fel a Budapesti Gazdasági Egyetemre, angol nyelvű gazdálkodás és menedzsment szakra. A kicsi pedig egy váratlan fordulat az életünkben, ő még csak 11 éves és általános iskolás – egy jutalomjáték a két nagy után, nem gondoltuk, hogy belevágunk egy harmadikba. Az, hogy ő megszületett, sok dolgot borított, jó értelemben: azt a rutint, hogy két gyereket szülsz, szépen felneveled, utána meg jön a nyugdíj és az unokázás. Muszáj volt fiatalabbnak maradni, meg lazábbnak, nagyon jót tett nekünk. Vele még dolgunk van, tíz évig, a felnőttkoráig őt még kísérni kell. Azután még kettesben vannak terveink a férjemmel, ha még belefér egy-két csavar.
A: Mikor tudsz írni, mennyi időt tudsz az írásra fordítani? Van abban valami kényszer vagy tudatosság, hogy mikor írsz?
Sz. J.: Azért is tudtam elkezdeni írni, mert a jogi pályát abbahagyva az idegenforgalomban helyezkedtem el, apartmankiadással foglalkozom, ami kötetlen munka. A váltás nagyon jót tett, hiszen szellemileg abszolút nem vagyok leterhelve, ami nagyon sok kreatív energiát felszabadít. Ha most is jogászként dolgoznék nyolc órában, akkor valószínűleg nem írnék. Most van, hogy rengeteg a munka, előfordul viszont olyan is, amikor alig van. Ideális esetben, ha keveset kell dolgoznom, akkor rengeteget lehetne írni, de általában akkor nem sikerül. Amikor több a munka, akkor valahogy az írás is jobban megy, de akkor meg nagyon nehéz leülni. A lényeg az lenne, hogy tudatosságot vigyek bele, és mindennap megpróbáljak írni – ez az esetek nagy részében sikerül is. A kérdés csak az, hogy milyen minőségű az a szöveg, ami kényszerből születik, de alapnak jó. Ezért szoktam mindig megírni az aznapra tervezett jelenetet még akkor is, ha nem érzem úgy, hogy most ez annyira jó. De ha már kész van, ülepszik, és amikor egy héttel később újranyitom, jobb szöveget tudok írni belőle. Most ezzel próbálkozom, mert úgy nem lehet egy második regényt megírni, hogy csak akkor írok, amikor kedvem van.
A: Mekkora a nyomás a második regényen most? Az első sétagalopp, szerelemgyerek volt, most viszont már, gondolom, van határidő, ami nyomaszt…
Sz. J.: Igen, nagyon nyomaszt. Egyrészt mindenki elmondja, hogy a második regényt sokkal nehezebb megírni, mint az elsőt. Érzed magadon a nyomást, szeretnél jobbat csinálni, kapsz egy csomó visszajelzést, és akkor már rájössz, hogy az egész nem móka és kacagás, mint az első volt, mert ennek tétje van. Ha az elsőnek volt nagyobb visszhangja, akkor végképp azt érzed, hogy valami nagyon extrán jót kéne írni. Természetesen már tűpontosan látod az első regényed hibáit, amit korábban nem vettél észre. Azokat mindenképpen ki akarod javítani, és még azon felül is mindent-mindent sokkal jobban szeretnél csinálni – ez nem könnyíti meg a dolgokat. Lehet, hogy ez majd elmúlik, és a harmadik, negyedik újra egy kicsit lazább tud lenni, de a második egy kifejezetten görcsösen megszülető könyv. Ennek ellenére a 80 százaléka kész.
A: Gyerekkorodban szerepelt a terveid között az írás?
Sz. J.: Az írás visszakanyarodás az eredeti énemhez. Édesapám jogász, én sosem akartam az lenni, sőt „semmiképpen nem leszek jogász” címmel mentem bölcsészkarra. Azonkívül, hogy olvasok, nem sok minden érdekelt a világban. Amikor a bölcsész szakot elvégeztem, egyrészt nagyon erősen telítődtem a szövegek olvasásával, másrészt azt éreztem, hogy nem akarok a másik oldallal foglalkozni. Megcsömörlöttem attól, hogy állandóan a befogadói oldalon foglalkozzak a szövegekkel, nem akartam ezzel tölteni az időmet. Közben megszületett a gyerekem. Rájöttem, hogy szükségem lesz valami pénzkereső foglalkozásra, mert attól, hogy bölcsész vagyok, és nagyon szeretem az irodalmat, valószínűleg nem fogok tudni megélni. Ekkor elvégeztem a jogi egyetemet, és sokáig azt hittem, hogy most megtaláltam az utamat, fel is tudtam magam építeni abban a nagyon racionális világban.
A: Akkor végül mégiscsak jogász lettél…
Sz. J.: Sokkal egyszerűbb volt a működés nekem is, mert jóval kevesebb dolgot kellett megkérdőjeleznem, és jogászaggyal sokkal egyszerűbb gondolkodni a világról. Utólag visszagondolva ez kicsit sem én voltam, ez egy kapaszkodó volt, de komfortos. Most, hogy elkezdtem az írás felé fordulni, olyan, mintha visszatérnénk önmagamhoz. Sokkal inkább lettem kétkedő, bizonytalan, potyog le rólam a magabiztos, mindent feketén vagy fehéren látó jogász páncélja. Jó, de egyben ijesztő is az önmagamhoz való visszatalálás, hiszen elveszítem azt a kapaszkodót, amit felépítettem az elmúlt tizenvalahány évben. Ez egy érdekes önismereti utazás, de valószínűleg inkább ez vagyok én, mint ami voltam, mondjuk, öt éve.
A: A gyerekek hogy viszonyulnak ahhoz, ami most körülötted zajlik?
Sz. J.: Számukra ez egy furcsa meg hihetetlen dolog, folyamatosan képben vannak. Mi szimbiózisban élünk családilag, mindig mindent együtt csinálunk, mindig mindent megbeszélünk. Az összes lépést megélték, látták a nagy felfutásaimat, látták a nagy kiborulásaimat, látták, hogy milyen érzelmi hullámvasút vezet egy könyv születéséig. Mindig azt vallottam, hogy az embernek őszintén meg kell mutatnia az összes érzését a gyerekének, mert abból tud tanulni. Sosem voltunk annak a hívei, hogy valamiről nem beszélünk. Teljesen transzparens minden. A rossz dolgokat is látják. Nekik ez egy tök jó lecke, úgy érzem, hogy ezzel én jót tettem velük.
A: Hogy éltétek meg otthon, hogy megjelent a könyved?
Sz. J.: Az írással kiállni a nyilvánosság elé nagyon stresszes és nehéz dolog, amit érzelmileg nehéz lekövetni. Hirtelen ahhoz tudnám hasonlítani, hogy olyan egy könyvvel kikerülni, mintha meztelenül kimennél az utcára. Onnantól bárki, bármit, bárhol mondhat, és semmit sem tudsz vele tenni. A gyerekek mindebből semmit sem éreznek, mármint hogy ennek nagy jelentősége lenne, és ez így van jól. Egyikük sem olvasta a könyvem, és szerintem nem is nagyon akarják. Nem azért, mert rossz fejek, hanem azért, mert nekik én anya vagyok, aki tiszta ruhát varázsol meg kaját csinál. Amikor kijövök zombifejjel a dolgozószobából, és azt sem tudom, hol vagyok, a kérdés attól még ugyanaz lesz: „Mi lesz az ebéd?”
Kattints a Podcast hallgatásához!
