Csodabogárnak, vagy ahogyan ő mondja, furapóknak számított gyerekkorában Lackfi János, aki ma, hatgyermekes szülőként csak reménykedni tud abban, hogy sikerül elég jó apának lennie. A felesége azt mondja, arany szíve van, segítőkész, gyengéd és odaadó, de vajon hogyan látja saját magát az író, költő, műfordító és szerkesztő? Lackfi Jánossal beszélgettünk apaságról, gyerekekről, írásról és munkáról.
Lackfi János
Az 1971-es, budapesti születésű író, költő, műfordító, szerkesztő harmincnál is több könyvet írt, a felét felnőtteknek, a felét gyerekeknek, harmincegynéhányat pedig lefordított franciából. Megzenésített verseiből négy CD-nyit adott ki, és tizenhét évig tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 1999-től a Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett, 2003-tól 2011-ig pedig a Műfordítók Egyesülete elnökségi tagja volt. A József Attila– és a Prima Primissima díjas Lackfi János Zsámbékon él a feleségével és öt gyermekével.
Anyamagazin: Olyan relaxáltnak tűnik mindig. Ez alap, vagy megtanulta a hat gyerek mellett?
Lackfi János: Ó, pedig jó fáradt tudok lenni… Mondjuk, a kisbabás szülő kimerültségszintje már a múlté, legkisebbünk is hétéves. Annyi biztos, elképesztő teherbíró az ember, nem is hinnénk… Persze aki munka közben néz meg magának engem, motiváltnak láthat. Ugyanis rettentően szeretem a szakmámat, szenvedélyem bárkit megpróbálni meggyőzni arról, milyen remek dolog ez. Ha felolvasni vagy sztorizni kell az irodalomról, vagy elmagyarázni, mitől működik ez vagy az a vers vagy próza, tényleg nem lehet lelőni, nem érzem a fáradtságot. Ez nyilván nem „jön” mindig ilyen magától és ilyen természetesen. Volt olyan neves kollégám, aki időnként elbújt a színpadi megjelenések elől, vagy kelletlenül dedikált, mással meg megesett, hogy meglógott egy-egy estjéről.
Pedig nyilván örültek, hogy népszerűek, de besokalltak időnként. Szóval az, hogy készséges és közvetlen az ember, döntés, ami mögé be kell állni teljes lényünkkel. Nemrég bejártam Erdélyt, hat nap alatt tízszer léptem közönség elé, mintegy ezerhétszáz emberrel találkoztam, és egy-egy felolvasás után egy-másfél órát dedikáltam. Viszont kutyakötelességemnek éreztem, hogy ha már megtiszteltek vele, és eljöttek, mosolygós és figyelmes tudjak maradni, lélekkel írjam alá a könyveket. Még ha elcsigázott is vagyok időnként, ami természetes.
A.: Milyen gyerek volt?
L. J.: Rengeteget olvastam, ülve, állva, hason, háton, kanapén, ágyon, fotelben, füvön, fa alatt, épp csak fejen állva nem. Nagyon szerettem fúrni-faragni. Hajót faragtam, meg emberfejeket, türelemüveget alkottam, rézlemezre oroszlánt kalapáltam, képregényt rajzoltam, Auróra cirkálót, páncélokat, várakat, templomokat, japán pagodát. Öcsémmel Playmobil-hadsereget mozgattunk, berendeztük a terepasztalt, csatáztunk, rexeztünk vég nélkül. Zongorázni tanultam, kórusban énekeltem, a fürdőszobában mélyített hangon bőgtem a tenoráriákat. Szerelmes voltam a zongoratanáromba, no meg több kislányba egyszerre.
Küzdősportoltam, és nagyon élveztem. Franciául tanultam, hogy szót értsek grenoble-i unokatestvéreimmel. Úttörők voltunk, mérsékelt lelkesedéssel, az osztály zsivány fiúival megalakítottuk a Feketepárduc Őrsöt, és bár egyszer sem jöttünk össze, én – mint krónikás – különböző fiktív kalandokat eszeltem ki, és megörökítettem a naplóban. Avagy egy írói pálya kezdete. Máriaremetén, a templomkertben és a Remete-szurdokban sokat csavarogtunk, bicikliztünk. Értelmiségi létünkre tyúkokat tenyésztettünk, paradicsomot termesztettünk, két kezünkkel beépítettük a tetőteret, támfalakat raktunk a kertben, körtepálinkát főzettünk, kerítést festettünk, fával fűtöttünk. Nem unatkoztunk.
A.: Milyen tanuló volt?
L. J.: Én voltam az a roppant idegesítő gyerek, aki folyton „a tananyagba szervesen nem illeszkedő megjegyzésekkel zavarja osztálytársait, ezért megintem”. Nagyüzemi léptékben termeltem a vicces beszólásokat, igyekeztem mindig a megfelelő pillanatban szórakoztatni velük a nagyérdeműt. Általában megkaptam tanáraimtól a „jó képességű, kár, hogy nem szorgalmasabb, lehetne belőle valaki” címkét. Nehogy aztán kukásnak se vegyenek fel. Szóval mérsékelten hasítottam.
A.: Melyik volt a kedvenc tantárgya, és volt-e olyan, ami nem ment annyira?
L. J.: Magyarból, énekből, töriből mindig jó voltam. Annál lelkesebben lovascsatáztunk szünetben az udvaron. Kicsit hajmeresztő mulatság, egymás hátára ültünk, és fel kellett borítanunk a többi „lovast”. Szerettem ló lenni, megvoltak az ügyes technikáim. Ha balul sült volna el a harc, csúnyán megsérülhetett volna bárki. Foszforos csavarral durrogtattam a folyosón, sosem buktam le. Egyik tanárom visszaemlékezve azt mondta, „kétütemű” diák voltam az órán, vagy izegtem-mozogtam, és senkit se hagytam élni, vagy pedig olvastam a pad alatt, akkor meg rám is dőlhetett volna a suli, az sem érdekelt. Hát így.
A.: Gyerekként mennyire számított csodabogárnak?
L. J.: Az voltam mindenképpen, normális ember akkor sem olvasott ennyit. Furapóknak számítottam, de antiszocnak nem. Sosem voltam a legmenőbbek közül való, de nem is lógtam ki a sorból, szerettek, azt hiszem, a bolondériáimmal együtt. Egy-két barátom volt, velük tájfutottam, eljártam ornitológia-szakkörbe meg helytörténetre.
A.: Mit jelent önnek az írás?
L. J.: Hű, sok mindent. Workoholizmust, nehéz egyensúlyt létezés és alkotás között, fejemben állandóan cikázó terveket, motívumokat, melyeket tudatom zsúfolt raktárába tornyozok, majd jók lesznek valamire. És általában jók is valamire mindig. Kétszáz teleírt füzetet az asztalom felett, bennük rengeteg újrahasznosításra váró apróbb-nagyobb törmelékkel. Több nagyregényt, melyek az agyamban élnek, a szereplők időnként egymásba szeretnek vagy összevesznek, elválnak, meglopják vagy megölik egymást, árvízbe vagy válságba keverednek, műtéten esnek át vagy gyászolnak, kiállításuk lesz, vagy kiállítja őket a bíró, kiütést kapnak, vagy kiütik őket. Változatos munkákat, hétfőn tárcanovellát Sanyimanről, a mindenemberről, meg dalszövegírást egy kattogó vonatról, kedden posztolást a Facebookra, Petőfi-DJ-szettet, kreatívíráskurzus-tartást, szerdán fellépést, gyerekkönyválmodást, interjúzást, csütörtökön fordítást, regényírást, adminisztrálást, és így tovább. Az olvasók kegyelméből azon tucatnyi író egyike vagyok, aki a tollából él, és ez nagyon nagy szó, köszönöm!
A.: A gyerekei viszik-e tovább az írás – vagy olvasás – szeretetét?
L. J.: Ki jobban, ki kevésbé, ez alkati dolog is. Margit skandinavisztikát végzett, hihetetlen sokat olvasott mindig is. Simon gyerekkorában kivégezte Verne összes kalandregényét, most, műszaki értelmiségiként leginkább gyerekeinek olvas, mesél. Dorottya ír is, zenél is, AZorka néven saját dalokat alkot, remek belső világa van, mély szövegei. Johanna könyveimet illusztrálja, énekli is műveimet. És Ágnessel együtt a legtöbben részesei a Kapolcs-élménynek, ugyanis a Művészetek Völgyében, a Kaláka Versudvaron már több mint tíz éve a stáb tagjai, folyamatosan áztatja őket zene és vers, kortárs és klasszikus, mélység és magasság…
A.: Mondana a gyerekeiről egy rájuk legjellemzőbb tulajdonságot?
L. J.: Hű, hát nehéz így tömören, hiszen mind sokszínűek. Simon precíz és innovatív. Margit művelt és harcos. Dorottya érzékeny és mélyre néző. Johanna empatikus és fantáziadús. Ágnes okos és jó barát. Julcsi világteremtő és tévedhetetlen. Még ezer mást mondhatnék, és vannak közös tulajdonságok is.
A.: Milyen apának tartja magát?
L. J.: Csak reménykedem, hogy sikerül elég jó apának lenni. Próbáltam támogatni és elfogadni őket úgy, ahogy vannak, ösztönözni őket, hogy legjobb énjük felé haladjanak. Igyekszem változni, visszafogni magamat, és jó „füllé” válni, mert a szeretet mértékegysége, mint mondják, a figyelem. Igyekszem mindig bocsánatot kérni, ha valakit megbántok. Igyekszem biztonságot adni, jelen lenni, segíteni. Beugrani az autóba, és menni, ha hozni-vinni kell valakit. Fontos, kiemelt pillanatokban ott lenni. A mindennapok kicsi eseményeiben is elkísérni, akit lehet, amikor szeretné. Együtt sodródni a közös örömben, játszani, nevetni, kirándulni, főzni, együtt lenni.
A.: Mi a legnehezebb az apaságban?
L. J.: Nyilván a tehetetlen aggodalom. Ha beteg a másik, ha veszélyben van, ha nehéz döntés előtt áll, ha vizsgázik, ha kemény időszakon megy át. Van, amit egy apa sem tud felemelni. A kocsit igen, hogy kereket cseréljen. A téglát is. A szekrényt is. De vannak mázsás lelki terhek, amiket nem tudunk segíteni vinni. Ilyenkor marad az imádság, a lelki közösségvállalás, az együtt izgulás. A tudat, hogy együtt vagyunk akkor is, amikor fáj.
A.: Hogyan menedzseli a családi életet, ki a főnök otthon? Mennyire fontos, hogy egy kézben fussanak össze a szálak a nagycsaládban?
L. J.: Meg is őrülnék, ha mindent egyedül akarnék csinálni. Minden tiszteletem az egyedülálló szülőké, irgalmatlanul nagyot alakítanak. Van egy csodás feleségem, immár 31 éve. Ő Juli, akivel vállat vállnak vetve csináljuk az itthoni munkákat, éjjel-nappali bevetéseket. Húszéves voltam, ő meg tizennyolc, mikor összeházasodtunk, együtt nőttünk fel szinte, szolgálva a ránk bízottakat. Nekem nyilván több feladatom volt a család eltartása, a pénzkereset terén, ellenben az ő „láthatatlan munkája” komoly százmilliókban kifejezhető legfeljebb, ha egyáltalán… És nem volt arisztokratikus rangsor, mosogattunk, pelenkáztunk, öltöztettünk, altattunk, etettünk mindketten, ahogy csak bírtunk. Persze többnyire én barkácsoltam, konyhabútorunkat is én alkottam. De Juli festette ki gyönyörűen. És rengeteg mindenben egy anya pótolhatatlan. Több tonna öröm, fáradság, krízis, eksztázis van mögöttünk!
A.: Férjként mit tart a legnagyobb erősségének?
L. J.: A feleségem azt mondja, arany szívem van, segítőkész, odaadó, gyengéd vagyok, és biztonságot adok… Meg hogy még tudná sorolni. Hű! Hát, elképesztő kedves az én társam! Én magam talán a fejlődőképességemre vagyok a legbüszkébb. Sok-sok nehéz tulajdonságommal megküzdöttem vagy küzdök folyamatosan. És azért sem hagyom magam! Juliért meg kettőnkért teszem. Van bőven tennivaló. Ez olyan soha véget nem érős történet.
A.: Érezte már magát kiégve apaként, íróként, gondolkodóként?
L. J.: Naná, még szép! Nagyon veszélyes, ha valaki elhiszi, hogy őt az ilyesmi nem fenyegeti. Persze jó, ha bölcsen mindig megelőzzük, de legtöbben nem vagyunk ilyen előrelátók, mindig azt gondoljuk, még egy kicsi felfér arra a teherautó-platóra. A borulás meg, nos, az egyszer csak beindul. Főként, hogy sokáig egyetemi állásom mellett évi százötven fellépésem volt, folyóiratot szerkesztettem, satöbbi. Volt, hogy mikor kiégtem, napi futással rántottam ki magam a gödörből. Máskor alvással, pihenéssel, olvasással, sétával. Lassítással. Tíz éve sztrókom is volt, szerencsére nem maradt nyoma, de azóta igyekszem fokozottan figyelni.
A.: Hogyan kapcsol ki, amikor nem dolgozik?
L. J.: Nagyon szeretek fakanalat faragni, heti két-háromszor focizok-kosarazom. Az olvasás is kikapcsol. Meg persze be is kapcsol, hiszen félig-meddig munka mindig. De nagyon jó, mikor elmegyünk közösen kirándulni. És a legjobb töltő maga Isten, az ő jelenlétében időzni minden áldott nap. Ő teremtett, pontosan tudja, hogy kell megölelgetni engem, hogy békességet nyerjek.
A.: Ha egy lakatlan szigetre egy könyvet vihetne magával, melyik lenne az?
L. J.: Nyilván a Bibliámat. Ha végigolvassuk, ledöbbenünk, hogy tényleg minden benne van. Az ember legjobb és legrosszabb arca. És Isten arca, ahogy tűzön-vízen közelít felénk, bárhogy áruljuk el, feledkezünk meg róla, rúgkapálunk ellene.
Borítókép: Molnár Mihály
A Lackfi János feleségével, Bárdos Júliával készített interjúnkat keresd pénteken itt, az Anyamagazinon!
Ezt olvastad már?
„Most, hogy gyerekeim vannak, sok mindent csinálok délután” – interjú Rezes Judittal
