„Sokszor meséltem fejből a gyerekeimnek” – interjú Egressy Zoltánnal, a Portugál írójával

Még kisgyermekes apa volt, amikor elkészült a Portugál. Noha Egressy Zoltán gyermekei azóta már felnőttek, az író-rendező színdarabjának sikere immár több mint két évtizede töretlen. Egressy Zoltánnal beszélgettünk apaságról, mesékről, gyerekekről – no és a Portugálról.

Egressy Zoltán
Az 1967-ben született József Attila-díjas magyar író, szerző, rendező a budapesti Eötvös József Gimnáziumban tett érettségije után, 1990-ben az ELTE ÁITK-n szerzett magyar–történelem szakos diplomát. A Portugál című darabját 1998-ban a budapesti Katona József Színház mutatta be. A színdarab, azzal, hogy több mint két évtizeden át maradt színen, a színház legtöbbet játszott, legsikeresebb előadása lett. Egressy Zoltán más darabjait is nagy sikerrel játsszák Európa-szerte, Szlovákiától, Csehországon, Lengyelországon és Ausztrián át Angliáig. Egressy Zoltán két gyermek édesapja.

Anyamagazin: Emlékszik arra, hogyan született a Portugál? Azért csak 25 éve már ennek… 

Egressy Zoltán: Nem olyan könnyű felidézni. Akkoriban újságíróként dolgoztam, és miután az első színdarabomra, a Reviczkyre kaptam egy ösztöndíjat, határidőre le kellett adnom egy drámát. Ez lett a Portugál. Egy ideig úgy volt, hogy a Vígszínház mutatja be, aztán Radnóti Zsuzsa dramaturg elküldte Zsámbéki Gábornak, a Katona József Színház igazgatójának, aki úgy döntött, hogy műsorra tűzi a darabot. A megírásra úgy emlékszem, hogy jó élmény volt, élveztem, könnyen ment. Viszonylag gyorsan elkészültem vele.

A.: Ki a kedvenc karaktere a Portugálból?

E. Z.: Nem szabadna, hogy kedvencem legyen, hiszen minden figura a gyerekem bizonyos értelemben, márpedig gyerekek között nem tesz különbséget az ember. Igyekeztem úgy megírni a figurákat, hogy esendőségeikkel, hibáikkal együtt szerethetők legyenek. Ha mindenképpen választanom kellene, akkor Masnit, a kocsmároslányt mondanám „kedvencemnek”, de ez nem pontos kifejezés.

A.: Gondolta volna, hogy a darab sikere végigkíséri a gyermekei felnőtté válását?

E. Z.: Nem, azt sem gondoltam, hogy a Katona húsz évig játssza majd az előadást, és persze azt sem, hogy aztán ilyen sok más magyar és külföldi színház is bemutatja. A fiam öt-, a lányom egyéves volt akkor, amikor írtam. Boldog időszak volt. A színdarab tényleg végigkísérte a gyerekeim felnőtté válását, meg az én életemet is. Előbbi már megtörtént, hiszen harminc és huszonhat évesek, utóbbi – az életem – még tart.

A.: Hogy születik meg egy ilyen népszerű színdarab két kisgyerek mellett?

E. Z.: Ahogy most sem, régen sem vonultam el, amikor írtam, lehet, hogy nem is tudnék dolgozni, ha teljesen kiesnék a hétköznapokból. Időbeosztás kérdése a dolog. A gyerekek egyáltalán nem zavartak, és alapvetően az sem, hogy a nap nagy részében újságíróként dolgoztam. Igaz, a Portugál jelenetei azért emlékezetem szerint főleg éjszakánként íródtak.

A.: Emlékszik-e arra, hogy kisgyermekes apaként mi volt a legnagyobb kihívása?

E. Z.: Viszonylag fiatalon lettem apuka, ezért az égvilágon minden kihívás volt, rengeteg megoldandó szituáció bukkant elő a semmiből, ráadásul a gyerekek anyukája Bertalan Ágnes színésznő, úgyhogy a felügyelet megoldása sem volt mindig egyszerű.

A.: Írt mesét a gyerekeinek? 

E. Z.: Sokszor meséltem fejből, azt imádták, minden este továbbgondoltuk a történeteket. Aztán írtam egy Csimpi szülinapja című színdarabot, ami kifejezetten nekik készült. A Kolibri Színház mutatta be, nagyon izgultam, hogy mit szólnak majd, de a premier napjára mindketten belázasodtak. Később persze megnézték, és szerencsére tetszett nekik. A Csimpiből később írtam egy meseregény-változatot, és megjelent hangoskönyvben is, Halász Judit olvasta fel.

A.: Ön szerint mennyire igaz az a mondás, hogy a kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond?

E. Z.: Biztos igaz, de ha visszagondolok arra az időszakra, amíg kicsik voltak a gyerekeim, nem a gondok jutnak eszembe, hanem az, hogy milyen jó volt. Nyilván megszépülnek az emlékek, de az például egy csoda, ahogy egy kis nyöszörgő, sírdogáló újszülött lassacskán felnő, megismer, rád mosolyog, gügyög, beszélni kezd, játszik veled. Egyre aranyosabb egy gyerek, ahogy nő.

A.: Hogyan állja meg a helyét egy szakmailag sikeres férfi az apaságban? Az ön szakmája különösen sok „énidőt” igényel. Hogyan tudott egyensúlyt teremteni?

E. Z.: Időnként muszáj megteremteni ezt a bizonyos „énidőt”, de ahogy mondtam, ez alapvetően időbeosztás meg tervezés kérdése. Igaz, sokszor borul a dolog, betegség, váratlanul közbejött problémák, ilyesmi, de minden megoldható. Nem volt fontosabb semmi a fiamnál és a lányomnál, az ő boldogulásuknál, ami természetes, szerintem minden szülő így gondolja. Hogy mennyire álltam, állom meg a helyem apaként, azt a gyerekektől kellene megkérdezni. Igyekszem olyan apa lenni, akire most, hogy már felnőttek, ugyanúgy számíthatnak, mint kiskorukban.

A.: Mit tapasztal, változott az apaszerep a kilencvenes évek óta?

E. Z.: Részemről annyit, hogy a kilencvenes években nagyon picik voltak a gyerekeim, most pedig felnőttek, és ez nyilvánvalóan más hozzáállást igényel a részemről. De a lényeg ugyanaz: szeretetben élni. A világ akkoriban, a kilencvenes években kezdett kinyílni, most pedig egyre több az útvesztő, rettenetes plakátokkal találkoznak például a kicsik az utcákon, fogalmam sincs, hogy magyarázzák el a szülők a mai apróságoknak, mik azok a gyűlöletes marhaságok, amiket látnak.

A.: Min dolgozik most?

E. Z.: Idén három könyvem is megjelent, a Jolka harangja című regény, és két gyerekkönyv, a Piszke papa tengeres meséi és A virágot jelentő deszkák. Nemsokára jön a negyedik is, de az nem új: a Lila csík, fehér csík című, hét évvel ezelőtt írt regényemet adják ki újra. Ezekkel már nincs dolgom, amin dolgozom, az egy saját korábbi regényem, a Szarvas a ködben, amiből színdarabot írok. Elég nehéz feladat átültetni egy másik műfajra valamit, remélem, sikerrel járok, még van néhány hónap a határidőig…

A.: Mi indította el a gyerekkönyvek útján?

E. Z.: Régen a gyerekek, most talán a nosztalgia. Piszke papa meséinek nemrég megjelent a folytatása, a Piszke papa tengeri meséi, ezek a kis történetek ovisoknak és kisiskolásoknak szólnak, állatgyerekek barátságáról, olyan állatokéról, amik nem elcsépeltek, tehát nem macik, pacik, kutyusok a szereplők, hanem többek között egy lajhár, egy kullancs, egy dromedár, egy flamingó… Sok kaland megesik velük, vannak konfliktusok, de nagy tragédiák, gonosz szereplők nincsenek. Minden mese szolgál egy kis tanulsággal, tehát némi tanító jellegük is van a történeteknek.

A.: A kamaszregényét kinek ajánlaná? 

E. Z.: A virágot jelentő deszkák egy gördeszkás fiúcsapat és egy virágnevű lányokból álló társaság története, köztük is van konfliktus, meg generációs gond is, hiszen a felnőttekkel is „összecsapnak”, de a végén minden elrendeződik. Itt is a derű volt a legfontosabb, a humor – meg persze a szerelem. Az első szerelem. A főszereplők tizennégy-tizenöt évesek, de szerintem tizenegy-tizenkét éves kortól bátran olvashatja bárki, az is, aki nem tud gördeszkázni. Én se tudok…

Borítókép: Rusznák Gábor