Sminkben szinte csak a színpadon látni Rezes Juditot, hiszen elképzelni sem tudja, hogy egy közösségi oldalon megosztott képe miatt szemfestékért nyúljon. De miért fontos a színésznő számára a természetesség? És vajon miért vártak a lánykérés után hosszú-hosszú évekig az esküvőre a férjével, Szabó Győzővel? És a gyermekeik vajon mit tudnak az édesapjuk múltjáról? Többek között ezekről is beszélgettünk a Jászai Mari-díjas színésznővel.
Rezes Judit
A sárvári születésű színésznő Hajdúnánásra és Miskolcra járt általános iskolába, majd a Pécsi Művészeti Középiskola balett szakán tanult tovább. Az érettségije után a Színművészeti Főiskolára jelentkezett, de miután nem vették fel, ötödévre beiratkozott a Győri Balett iskolájába. Ekkor már voltak táncos fellépései, de tudatosan készült tovább a főiskolára, ahová végül harmadik nekifutásra felvették, musical szakra. A Jászai Mari-díjas színésznő jelenleg a Katona József Színház tagja. Férje Szabó Győző, közös gyermekeik Mihály és Gáspár.
Anyamagazin: Mi a titka a természetességednek? A social media a jó értelemben vett hétköznapiságban mutat meg téged, olyan a kommunikációd, hogy példaként lehet rád tekinteni.
Rezes Judit: Én annyira nem vagyok ilyen, és azt gondolom, hogy ez hibám, akármennyire is távol áll tőlem, de szükség van rá, hogy kapcsolódjak ezekhez a felületekhez. Én ezeket csak azért csináltam, mert már mondták, hogy kell. A természetességemnek talán a lustaságom a titka, meg az, hogy nem lennék önmagam másképp. Iszonyú fárasztó lenne, ha nem ugyanazt mutatnám, ami valójában van. El nem tudom képzelni, hogy kisminkeljem magam egy Insta-poszthoz, pedig nem tetszik a látvány. Igazából pénzt se vagyok nagyon hajlandó költeni rá. Közben meg oké, hogy van egy szűk réteg, ami szereti.
A.: Mennyire okozott gondot a magasságod a hétköznapjaidban és a táncban?
R. J.: Mivel táncoltam, ezért a testtudatomban nem okoz gondot. Valahogy tudom használni a testemet, elfogadtam. Nem vagyok olyan, aki összegörnyed, hogy minél kisebb legyen. Azt szoktam mondani, hogy nem én vagyok magas, hanem a férfiak alacsonyak. A klasszikus baletthez magas voltam, és inkább a modern táncban tudtam érvényesülni.
A.: És a színpadon?
R. J.: A pályám legelején, sőt már a főiskolán is voltak olyan darabok, amelyekben direkt kiélezték a magasságomat, és egy alacsony partnert raktak mellém. Ez nagyon vicces egyszer, kétszer, de utána már nem. Nem is vállaltam, vagy mondtam, ha ez így lesz, akkor nem szeretném. Volt például egy filmes casting, ami után nagyon kedvesen felhívott a rendező, és elmondta, hogy azért nem kaptam meg a szerepet, mert magas vagyok. Annyira vicces volt ez az indok, ráadásul a válogatáson egy ágyban feküdt a partner. Lehet, hogy nem fértem bele a kamerába. (nevet) Nyilván persze más jelenetek is lettek volna, amelyekben nehéz lett volna megoldani a kamerával, hogy ne látszódjak magasabbnak.
A.: Számodra nagyon fontos a környezettudatosság, így az év elején egy hónapra vegán is lettél. Vagy mégsem? Hogy sikerült a Veganuár kihívás, mit sikerült belőle megtartani, beépíteni?
R. J.: Őszintén? Egy idő után már semmit. A húsmentességet talán, azaz azt, hogy nem eszem mindennap húst. Nem volt előzménye, nem készültem rá, és próbáltam is közben. Azt gondoltam, hogy reggelente elkészítem az ételeket, ami ment is egy darabig, majd pedig azt hittem, hogy a közelünkben lévő étteremből tudok hozni, de végül az sem jött mindig össze. Ráadásul a decemberi Covid megbolygatta a hormonjaimat, és kijött a pajzsmirigy-túlműködésem is, így a betegség is megnehezítette a kihívást: muszáj volt folyamatosan ennem, nem várhattam meg a próba végét az evéssel.
A.: A gyerekeket is bevontad a kihívásba?
R. J.: Szerencsére jó étvágyúak, nem válogatósak, de azért ott is megvannak a kedvencek. Lehet finoman hatni rájuk, de rögtön nem lehet egy életmódváltással kezdeni. Van egy nagyon vicces történetünk több évvel ezelőttről, gyakran emlegetjük. Misit etettem, nagyon ízlett neki az étel, viszont amikor kiderült, hogy gomba van benne, már nem volt hajlandó tovább enni.
A.: Az eljegyzésetektől az esküvőtökig hosszú évek teltek el. Miért vártatok eddig?
R. J.: Győző tizenvalahány évvel ezelőtt megkérte a kezem, az már benne volt a levegőben, hogy egyszer összeházasodunk. De mindig más volt a fontosabb, és sajnáltuk rá a pénzt. Albérletben laktunk, szerettünk volna valami hasznosabbra gyűjteni. Aztán megtörtént, és valahogy kerek lett az életünk, akkor született meg a második gyerekünk is. Úgy éreztük, hogy most van itt az ideje az esküvőnek.
A.: Aztán nagyon gyorsan meg is szerveztétek.
R. J.: Egy hónap alatt. Azt gondoltuk, hogy egy nagyon egyszerű esküvőt hozunk össze két járványhullám között. Aztán amikor elkezdtem kigondolni a ruhát, egyre inkább azt éreztem, hogy jó lenne, ha a szűk baráti körünk is velünk ünnepelne. Nem tudtuk elképzelni, hogy csak a családdal bulizzunk, bár a bátyámék maradtak a legtovább. Az esküvőnk időpontjának kiválasztásában egyébként szerepet játszott az is, hogy nagyon szerettem volna, ha a most már 99 éves nagymamám is velünk ünnepel. Így jött az, hogy csináljuk meg nyáron, mert ha nem fogjuk, megint tolódik egy évet. Nagyon jól sikerült, ráadásul egyben Gáspárt is megkereszteltük.
A.: Szerinted mi a legnehezebb az anyaságban?
R. J.: Amíg pici volt Misi, édesanyám nagyon sokat tudott vigyázni rá. Most, hogy a nagymamámnak segít, nekem nem tud. Mindig is éreztem a színészet hátrányát, a napi beosztást sosem szerettem: van délelőtt egy próbám, aztán az este is vagy próba, vagy előadás. A délután meg mire jó? Semmire. Nem igazán tudtam kihasználni a gyerekek születése előtt. Ilyenkor már benne van a színészben az esti előadás drukkja. Arra fókuszál. Viszont most, hogy már gyerekeim vannak, nagyon sok mindent csinálok délután, mindent ebbe a pár órába kell belesűríteni. A kicsivel játszóterezni, a nagyobbik fiammal tanulni, úgy, hogy közben edzés és szolfézs is van. Általában amit tudunk, előre tanulunk a hétvégén. A pici nagyon anyás, a Covid miatt most éli meg először, hogy nem vagyok vele. Eddig mindig otthon voltam, most nem érti, miért megyek el.
A.: Milyen testvérek a gyerekeid?
R. J.: Olyanok, amilyennek lenni kell. Azt gondoltam, hogy a nagy korkülönbség miatt nem lesz sok veszekedés. A nagyobbik viszont nagyon élvezi a fölényét, a testi és a szellemi erejét, és szereti is kihasználni. A pici meg egyáltalán nem egy kis nyuszi, visszaad mindent. Rengeteget veszekednek – ahogyan annak idején én is a bátyámmal –, sokat birkóznak és üvöltenek, viszont rengeteget bújnak egymáshoz, és nagyon szeretik egymást.
A.: Beszéltetek a gyerekekkel a Győző múltját bemutató Toxikomáról?
R. J.: Mielőtt bemutatták, megkértem Győzőt, hogy beszéljen Misivel. Kellett párszor szólnom neki, de végül leült vele. Megkérdeztem a fiamat, hogy minden oké-e, azt mondta, igen. Ez egy első lépés volt. Azt éreztem, tudnia kell pár dolgot, mielőtt a film kikerül a közönség elé. Persze a filmet még nem engedtem, hogy megnézze.
A.: Mennyire aggódsz a gyerekekért a drogok miatt?
R. J.: Féltem őket. Azért csak tudunk rájuk vigyázni, mert ismerjük a jeleket, de valójában fogalmam sincs. A kiskamaszkor borzasztó.
A.: Neked egyébként hogy tetszett a film?
R. J.: Először a könyvet olvastam el, az nekem nagyon tetszett, aztán a film is.
A.: Mit szoktál olvasni?
R. J.: Önismereti könyveket például, de legutóbb Ferrante-könyveket.
A.: E-book vagy könyv?
R. J.: Könyv. A telefont sem szeretem, nálam minden ilyen kütyü lefagy.
A.: Hova mentek a lakóautótokkal legközelebb?
R. J.: Még nem találtuk ki, hogy hova, csak annyit, hogy délre, de az időpont már megvan. Két évig nem tudtunk elmenni sehova nyaralni, most júniusban lesz lehetőségünk, és nekiindulunk. Ilyeneket is megtanultam, hogy jó előre leszervezek dolgokat, különben semmi sem jön össze.
Borítókép: Rizmajer Antal
Ezt olvastad már?
Kattints a Podcast hallgatásához!
