Egyikük állatorvosnak készült, a másikuk pedig arról álmodott, hogy egyszer csíkos trikóban, „tök szenesen”, egy nosztalgiamozdony fűtőjeként tengeti majd a napjait. Dobó Kata és Szilágyi Attila történetei azért is érdekesek, mert az ő fejükből pattannak ki a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) Facebook-oldalának szövegei, amelyek egy kommentelő szerint „annyira jók, hogy biztos nem rendőrök írják”. Pedig mindketten rendőr századosok, mindketten az Alföldön voltak gyerekek, és mindketten rajonganak a könyvekért. Velük beszélgettünk.
Anyamagazin: „Kiugrok még piáért! – mondta a férfi, és hagyta becsapódni maga mögött a motel ajtaját. A lépcsőn lefelé elnyomott egy közepesen savanykás, komlóízű böffentést, kezét zsebre vágta, ujjbegyei automatikusan kezdték a Porsche bicskakulcsát kitapogatni” – nem egészen ilyennek ismertük eddig a rendőri nyelvet. Mi történt?
Dobó Kata: Igény volt arra, hogy értsenek bennünket, és persze mi is szerettünk volna közeledni az emberek felé, úgy kommunikálni velük, hogy ne csak a rendőrt lássák az egyenruhában, hanem az embert is. Ehhez pedig jó egy nem feltétlenül hivatalos nyelvezet, amit próbálunk úgy alakítani, hogy közben megtartjuk a szakmaiságunkat, főleg a komolyabb bűncselekményeknél. Vannak viszont olyan helyzetek, amikor megengedhetjük magunknak a könnyedebb stílust.
A.: Ketten írjátok a szövegeket?
Szilágyi Attila: Igen, de Kata jóval avatottabb, mint én. Évek óta itt dolgozik, és több-kevesebb segítséggel sokáig gyakorlatilag ő vitte a hátán az egészet. Én három hónapja csatlakoztam. Az alapvető különbség köztünk, hogy míg én a kommunikáció felől érkeztem a rendőrséghez, Kata a valódi rendőri szereptől közelít a kommunikáció felé, hiszen a rendőrség minden zegét-zugát, szolgálati területét bejárta már.
Én 8 és fél éven keresztül klasszikus újságírással töltöttem az időmet a Zsaru magazinnál. Kommunikáció-magyar szakos bölcsészként a szétáradó gondolatisággal, a verbális kifejezőeszközökkel, sokszor a szépségbe és a választékosságba, néha öncélúan is belehalva, szép és nemes küzdelem átcsordogálni a rendőrségi, katonai, jogi hagyományokon alapuló hierarchikus, kicsit bikkfanyelves, zsargonisztikus világba.
A.: Vannak olyan témák, ügyek, amelyeket sosem fogtok viccesre venni?
Sz. A.: Ha egy átlagembernek jól működik a morális iránytűje, akkor tudja ezt mindenféle különösebb újságírói etika nélkül. Én ilyennek könyvelem el az emberölést, a fogyatékosságot, maradandó sérülést okozó testi sértést, a kitett korosztályok részére megvalósuló erőszakos cselekményeket, a szexuális jellegű cselekményeket, az emberkereskedelmet és minden olyan bűncselekményt, ahol megnyilvánul az emberi kiszolgáltatottság.
D. K.: Ha nem is erőszakos egy bűncselekmény, akkor is az áldozati oldalt nézzük. Egy unokázós csalásnál például hatalmas sokk éri azt az embert, akitől kicsalták az utolsó megtakarított forintjait. Ott mi már nem viccelünk, még akkor sem, ha olyan fordulat van az ügyben, ami teret engedhetne a könnyedebb stílusnak. Az állatkínzás ugyanez: nem kérdés, hogy arról tárgyilagosan, realisztikusan, „rendőrösebben” adjunk hírt. Persze ha megmentünk egy elkószált pingvint a fővárosban, azt széttrollkodjuk.
A.: Az hihetetlenül kedves történet volt. Apropó, nektek vannak házi kedvenceitek?
Sz. A.: Nekem befogadott, mentett cicáim voltak régebben, velük kötöttem szövetséget. Miután egy kicsit megismertem a jellemüket, mondtam a kutyás rendőröknek, hogy nem az a trükk, hogy félmázsás szolgálati jószágokat betanítanak erre vagy arra, hanem az, hogy egy macska hallgasson a nevére. Megfejthetetlen és teljesen irracionális dögök, nem lehet velük mit csinálni.
D. K.: Kutyám van és volt is régen, és miután Szeged kertvárosi részében nőttem fel, volt mindenféle állatunk, kacsánk, galambunk. A tanyavilágban élő rokonságnál meg mindig össze lehetett szedni kis kupac gombócokat, és a környéken kitett, pár hetes, szőrös kis állatokat, mi meg hazavittük, és nagyon örültek nekünk. De a mamám jó fej volt, adott 500 forintot, hogy menjünk el velük az állatorvoshoz, így sikerült megmentenünk és örökbe fogadnunk őket. Jó kis gyerekkori elfoglaltság volt.
A.: Gyerekkorotokban mik akartatok lenni?
D. K.: Nekem volt ez az állatos korszakom, úgyhogy állatorvos akartam lenni, otthon oltottam is a csirkéket meg galambokat.
Sz. A.: És túlélték?
D. K.: (nevet) Igen, túl, de tényleg igazi védőoltások voltak.
A.: És végül miért nem lettél állatorvos?
D. K.: Mert volt a családban egy igen erős rendőrvonal is, ami már egész kis koromban begyűrűzött az életembe. Aztán győzött is.
A.: És Attila, te mit gondoltál, mi leszel, ha nagy leszel?
Sz. A.: Én gondolkozom rajta. Olyasmire emlékszem, hogy nagyon szerettem volna egy nosztalgiamozdonyon fűtő lenni; csíkos trikóban, tök szenesen száguldozni egy nyitott mozdonyon – szerintem nagyon romantikus. Azt hiszem, attól sem zárkóztam volna el, hogy rockénekes legyek. Ezt ki is próbáltam később, gimnazista koromban, de érthető okokból nem lettünk világhírűek. Egyébként nekem sokáig tényleg nem volt konkrét elképzelésem. A bölcsészkart is, ahová később, egy kis fáziskéséssel, 25 évesen iratkoztam be, a húgom találta ki. Én akkor zöldséges voltam a Népstadionnál.
A.: Zöldséges? Tényleg?
Sz. A.: Nekem voltak ilyen foglalatosságaim. Tettem egy pár kitérőt, mielőtt nadrágos ember lettem. Egy alföldi kisvárosból származom, ahol nem volt az a köztudatban, hogy te újságíró is lehetsz. Volt egy elképzelésem, hogy azokat az embereket, akiket a tévében látsz és a rádióban hallasz, valahol a Naphegy és a Gellért-hegy lejtőin tenyésztik. Nekem így ez nem is volt valós alternatíva.
Csináltam sok mindent: voltam hentes, targoncás meg bolti eladó, sörös rakodó, bútorszállító és zongoracipelő, aztán az egyetem után még tévedésből tíz évig futárkodtam. Az első végzettségem egyébként vegyesbolti eladó; megtanultam például, hogy az olasz felvágottnak mozaikos a vágásfelülete.
A.: Ez mit jelent?
Sz. A.: Az azt jelenti, hogy amikor elvágod, és ráteszed a kenyérre, nem kenődhet el, hanem a keresztmetszetén látszódnia kell, ahogy megjelennek benne különböző, nem akarod tudni, milyen részegységek. Rengeteg ilyen nagyon hasznos áruismereti tudást kaptunk.
A.: És te, Kata, aki rendőrvonalon csatlakoztál a kommunikációba, mit csináltál ezelőtt?
D. K.: Mindent is. Megjártam a klasszikus ranglétrát: voltam járőr, fogdaőr, járőrvezető. Utána kezdett érdekelni a bűnügyi vonal, így bűnügyi helyszínelőként is tevékenykedtem, emellett végeztem el a főiskolát. Utána lettem készenléti csoportvezető, és akkor jött a sajtós felkérés is, pedig semmilyen kommunikációs végzettségem nem volt, csak és kizárólag annyi tapasztalatom, hogy szeretek írni. Alapvetően sokkal jobban szeretek írni, mint beszélni, úgy jobban ki tudom fejezni magam.
A.: Nehéz elképzelnem, hogy a ti munkátok reggel nyolctól délután négyig tart.
D. K.: Ahogyan az egész rendőrség, úgy mi is egy éjjel-nappal üzemelő bázis vagyunk. Ez egy olyan hely, hogy ha valami történik, akkor azzal nekünk foglalkoznunk kell. A sajtóügyelet viszi 0–24-ben a dolgokat, de nálunk is előfordul, hogy ki kell mennünk egy éjszakai balesethez vagy – mondjuk – egy szombati eseményre.
Sz. A.: Ez egy életforma. Rugalmasnak kell lenni, mert szerintem az, aki az óráját nézi, hogy mikor telik le a munkaidő, az nem érzi jól magát benne, és nem feltétlenül lesz boldog.
A.: Hogyan választjátok ki a témát, amiről írtok?
Sz. A.: Sokat segít a választásban az, hogy a hozzánk eljutó alaphírben, jelentésben, közleményben van-e valami plusz – egy fél mondat a vallomásból, vagy egy érdekesebb körülmény. Legyen benne valami kuriózum, valami olyan, ami megkülönbözteti az átlagtól, az elvártól. Ha látok például egy alapközleményt Somogy megyéből, hogy három kitömött fácánt loptak el egy nyaralóból, és van hozzá egy zseniális kép, az már érdekel. Tudni szeretném, ki lop el kitömött fácánokat.
Aztán persze vannak olyan bűnügyi fajsúlyú esetek, amiről muszáj kommunikálni; egy emberölés jó eséllyel érdekelni fogja a társadalmat. Egyébként tényleg a különlegesség a fő hívószó, vagy az arányok, mert az nem annyira érdekes, ha valaki ellop egy női bugyit, de amikor 490-et, az már igen.
D. K.: Néha úgy születik egy poszt, hogy elolvasok egy alaphírt, megmosolygom, aztán szólok, hogy „Ezt nézd csak, Attila!”. Neki meg felcsillan a szeme.
Sz. A.: Az ukrán macskamentést például nagyon szerették. Annyira valószerűtlen, hogy egy ukrán nő megállás nélkül, étlen-szomjan, 19 órát vezet Odesszából úgy, hogy Magyarországon nem működik a GPS-e, és amikor kiköt a Stefánia úton, a Zuglói Rendőrkapitányság parkolójában, akkor az a szolgálatirányító parancsnok ballag ki hozzá, aki beszél ukránul. Pedig így történt. A törzsőrmester meg megkérdezte, hogy mi a helyzet, mire a nő azt válaszolta, hogy tíz cica van a kocsijában, és nem tudja, hova menjen. Egy ukrán nő tíz kis tökfejűvel az autójában. Zseniális, nem?
A.: És kapott segítséget?
Sz. A.: Persze, intézkedtek a kollégák.
A.: Ki vagy mi inspirál benneteket a munkátokban?
D. K.: Nekem sokszor nagyon nagy segítség az, hogy amikor elolvasok egy rendőrségi anyagot, akkor át tudom azt ültetni a korábbi gyakorlatomba. Visszaemlékszem, mi hogy nézett ki, mi a folyamat, mit hogyan csináltam, így ezzel általában meg is találom azt, amit keresek. Nagyon sokszor ad ihletet az is, hogy a száraz jelentés után beszélek telefonon a kollégákkal, onnantól pedig már jön, mit hogy írjak le. Engem ezek inspirálnak, mindamellett, hogy imádok olvasni.
A.: Miket?
D. K.: Mindenfélét. Ken Folletten keresztül Szabó Magdán át, nem is tudom… Most éppen Szerb Antal Utas és holdvilágát olvasom. De imádom a Harry Pottert, szeretem a pszichológiát, a filozófiát, úgyhogy tényleg mindent, összevissza.
Sz. A.: Nekem olyan szakmai empíriáim nincsenek, mint a Katának, de az biztos, hogy mostanában szégyenletesen keveset olvasok. Olvasok, de nem úgy, és nem annyit, ahogy és amennyit szeretnék. Darabszámra most is megvan a betű, ami keresztülmegy a szememen meg az agyamon, hiszen ez a munkánk része, de ez már áttevődött a monitorra.
A.: Mit jelentenek neked egyébként a könyvek?
Sz. A.: Gyerekként egy kicsit koravén csávó voltam, rengeteget olvastam, beteges mennyiségűt, általános iskolás koromtól évente olyan 50-80-100 körüli könyvet, jó sokáig. Óra alatt is. A piszkos tizenkettőt matematikaórán el is vették.
A.: Nem is adták vissza?
Sz. A.: Csak év végén. De nem bírtam ki, már épp akcióban voltam, úgyhogy be kellett szereznem egy másik példányt.
A.: Honnan volt ennyi könyved?
Sz. A.: Mi nem voltunk irritálóan vagyonosak gyerekkoromban, de könyvek mindig voltak körülöttem. Akkoriban ez nem számított luxusnak, sőt 28 meg 40 forintért már zseniálisan jó olvasmányokat lehetett venni. Viszonylag korán beiratkoztam a könyvtárba, az egyik nagyapám a Vasutasok Szakszervezeténél könyvtáros is volt, tehát könyvekért nem kellett különösebben sokat mennem.
A.: Mik voltak a kedvenceid?
Sz. A.: Nagyon szerettem az ifjúsági irodalmat, Verne és Nemere István írásai megérintettek akkoriban. Aztán viszonylag korán találkoztam a nagy klasszikusokkal, Jókaival, Mikszáthtal és Móriczcal, és nagyon szerettem Rejtő Jenőt, Tersánszkyt, Kosztolányit, Karinthy írásait is. A külföldi szerzőket, Ken Follettet, Frederick Forsyth-ot, Hemingwayt. Aztán volt egy novellás periódusom, akkor például nagyon sok Moldovát, Örkényt, Vámos Miklóst olvastam.
A.: Hogy alakult ki a könyvek iránti rajongásod?
Sz. A.: Úgy érdekelt minden, jó volt képzeletben egy kicsit kiszakadni meg utazni. Az olvasásban nem volt semmi tudatosság, nem is gondoltam arra, hogy ez majd hasznosulhat. Ráadásul amikor gyerek voltam, két csatorna volt, de hétfőn meg nem volt adás. Fekete-fehér tévében olyan emberek beszéltek olyan dolgokról, hogy összekarmoltam magam.
Egyszer viszont láttam egy műsort a barlangmentőkről, és tök érdekes volt, ahogy ott sisakban mászkáltak, meg kihoztak valakit. A parlamenti közvetítések alatt is azt vártam, hogy azok az öltönyös pártitkárok fejezzék már be végre a beszédeket, menjenek ki terepre, és mentsenek már valakit megint úgy, mint a múltkor, kötéllel, lámpával, hordággyal. Az csak később derült ki számomra, hogy a hasonló hangzás ellenére a parlament és a barlangmen(és) két külön dolog. Nagy csalódás volt.
A.: Mivel töltitek a szabadidőtöket? Van hobbitok?
D. K.: Én nagyon szeretek túrázni, mászni. Ha van lehetőségem, akkor megyek, imádom a hegyeket Ausztriában, Szlovéniában, Szlovákiában, de Montenegró is gyönyörű volt. Szeretem a Dinári-hegységet, de nagy kedvencem a Júlia-Alpok is.
A.: Melyik a kedvenc tájegységed itthon?
D. K.: A Bükk. Az Őrség. Jó, igazából mindent felsorolhatnék, mert utána jönne a Balaton-felvidék, a Tisza-tó meg a Tisza is. A víz meg az úszás egyébként is közel áll hozzám. Utóbbi mostanában egy kicsit elakadt nálam, korábban azért sűrűbben jártam, de most talán egy picit újra sikerül többet vízben lennem.
Sz. A.: Én nem járkálok, főleg ilyen magasságokban nem, tíz évig voltam pizzafutár, több ezer emeletet másztam meg, függőleges közlekedésben már ki vagyok pipálva. Én nagyjából egy éve a biciklizésre kaptam rá, azt nagyon élvezem, főleg sík terepen. Csodálom a Balaton-felvidéket, de a déli part nekem haladhatóbb. Az én tudásommal, technikámmal az még rokonszenvesebb, mint ez a hegyre le, hegyre fel.
Emellett a 45. születésnapomra, egy közepesen izmos kapuzárási pánik kellős közepén vettem egy basszusgitárt is, meg egy erősítőt, és teljesen autodidakta módon, borzalmasan rosszul elkezdtem játszani, és ez tart a napjainkig is. YouTube-oktatóvideók alapján kezdtem el ezzel foglalkozni. Foglalkozni? Ez most egy picit pöffeszkedő volt. Úgy a pontos, hogy én gyilkolom a hangszert, az meg engem. Szerintem hallótávolságon belül tartózkodó embertársaimnak az jelent valódi megkönnyebbülést, ha ideiglenesen leteszem a lantot. Vagy basszust.
Kattints a Podcast hallgatásához!
