Azért kell alapműveket újra- és újranézni, mert mindig lehet találni új kapcsolódási pontot. Felfedez a gyanútlan újranéző olyan mozzanatokat, összefüggést, üzenetet, ami a múltban rejtve maradt, és a jelen életszakaszában, amikor vannak olyan emberek a közelében, akik anyának szólítják, egyszerűen csak bekerül az utolsó darab a kirakóba. Persze akkor is újra kell nézni, ha csak arra emlékszünk már, hogy a moziban egy popcornropogtató bajnok mellett ültünk.
Mondj egy igazi hímsoviniszta rendezőt Hollywoodban! Quentin Tarantino.
Mondj egy rendezőt, aki a filmtörténetben először teremtette meg a badass akcióhősnőt! Quentin Tarantino.
Ő a válasz
Abban az országban, ahol a vélemény szabadsága az egyik legfontosabb alkotmányos alapjog, meggyőződések és elvek intézményesített keretek között szabadon ütköztethetők, ott lehet erre a két értékítéletet megfogalmazó kérdésre azonos alkotó a válasz.
Az egyforma válasz másik oka maga a rendező elbeszélőstílusa: idegenkedik a sémákban való kommunikációtól, szándékosan provokál, és a felhalmozott óriási filmismeretét kizárólag esztétikai, semmint morális meggyőződéseinek megjelenítésére használja.
Eposzi hősnő
A „nagy filmlexikon” – ahogy a kollégái nevezik – a rengeteg műfaji mozaikdarab precíz összeragasztása közben – talán mintegy mellékesen – egy olyan eposzi hősnői minőséget hozott létre, ami a Kill Bill-filmek bemutatása óta iránytűként szolgál a rape-revenge (erőszak-bosszú) filmek női főszereplői számára.
A több mint kétórás alkotás minden kötelező eposzi kelléket felvonultat. A teljesség igénye nélkül megtaláljuk:
- a főhős bemutatását (hogyan vált bérgyilkos Black Mambává Beatrix Kiddo),
- a seregszemlét (Bud, Elle, Bill: a bosszúhadjárat kiiktatandó célpontjai),
- in medias res narratívát (flashbackek használata, Kill Bill 1-hez való kapcsolás),
- állandó jelzők hozzárendelését a szereplők habitusának leírásához (Elle Driver, O-ren Ishi stb.), illetve egy olyan küldetést, (megtalálni és bosszút állni a volt szerelmén), amely rendkívüli tehetséggel, kitartással és próbák teljesítésével valósítható csak meg.
A legősibb biológiai kód
A nők bosszúja eleddig valamiféle őrült hisztérikus lázálomként volt megjelenítve Hollywoodban, a „Menyasszony” megtorlása viszont tökéletesen felépített, hiba nélküli, mozdulatról mozdulatra megtervezett eseménysorozat, ami grandiózusságában illik az elszenvedett sérelemhez.
A legősibb biológiai kód megjelenését követhetjük ugyanis nyomon az öt fejezetre osztott műben, mégpedig az utód (vélt) megölésének megtorlását.
Belső erő
A Kill Bill 2. nyilvánvalóan rezonál a neowestern, a kung-fu-film és a noir műfaji elemeire, de itt egy magasztosabb cél esztétikus eszközei csupán (persze gyönyörködik az egyszeri filmimádó a játszi könnyedséggel egymás mellé pakolt képek tökéletes működésében).
A belső erő hordozója megállíthatatlanul, szenvtelenül járja végig a könyörtelen, teljesíthetetlen szituációkat, emberfeletti önuralommal jut ki főhősünk akár egy eltemetett koporsóból is.
Anyai ösztön
Ez a belső hajtóerő a bosszún túl a zsigeri anyai ösztön. Ez a tudatállapot képes arra, hogy a könyörtelen gyilkológép, a tűpontos végrehajtó – egyetlen pici csík megjelenésekor a terhességi teszten – olyan pálforduláson menjen keresztül, ami a történet utolsó mozzanatáig elegendő muníciót nyújt a misszió teljesítéséhez. Ahogy az utolsó képkockák egyikén is olvashatjuk: „Az anyaoroszlán visszakapta kölykét, a rend helyreállt a dzsungelben.”
Ennek a mondatnak olyan jelentést is adhat a néző, hogy Tarantino eddigi – és ismerve az ezutáni rendezéseit, talán – legfikciósabb történetét láthatta. Ráadásul maga a rendező jellemezte így a filmjét, irányt mutatva, hogy tulajdonképp a legparányibb hasonlóság is kizárt a való élethez: „A filmjeim szereplői a Kill Bill-re (1–2., de eredetileg egy filmként készült) ülnének be a moziba.”
Kívülről szemlélve
A főhős narrálja a történetet, ezzel mintegy kívülről szemlélhetjük a szinte modorosnak, karikírozottnak ható párbeszédeket, amelyek egyetlen monológon kívül – amelyet a szerepéhez hasonlóan képregényimádó David Carradine, azaz Buffalo Bill fejt ki Supermanről mint a kedvenc szuperhőséről – messze elmaradnak az előző filmjei fajsúlyos, parádés szövegeitől.
Szerelem és gyermek
Itt az elme pallérozása másodlagos a film fő vezérfonalához képest, ami a szerelem és a gyermek (akár a síron túli) szeretetéről szól, tarantinói tálalásban, sok vérrel, megalázással, agresszióval, de ez a két érzelem akkor is kiviláglik a több száz liter művér alól, átjárja a mozi minden képkockáját.
Legyőzhetetlen nő
Az a szoftver, amely abban a pillanatban aktiválódik, amikor tudatosul a nőkben, hogy egy élet kezd fejlődni bennük, minden más prioritást felülír. A rendezőzseni ezért túlfokozott, extrém szituációban mutatta meg ennek a mechanizmusnak a működését, hogy minden egyes mozinéző örökre megértse: egy anyával soha nem érdemes ujjat húzni, mert a teremtés eufóriája és egy új, felelős tudatállapot birtoklása legyőzhetetlenné teszi.
Igen, még ha a bérgyilkoshierarchia csúcsát kell otthagyni, és igen, akkor is, ha a gyermeke jóllétét és fejlődését úgy látja biztosítottnak, ha a mérgező, veszélyes társat örökre ki akarja zárni az életéből. Természetesen az apa önző reakciója is túlhúzott, hiszen hogyan reagálna egy bérgyilkos másképp arra a tényre, hogy nem szerepel a közös jövőben, mint hogy azt teszi, amihez a legjobban ért: likvidálja az árulót és minden probléma elindítóját is, aki épp növekszik az anyja hasában.
Erre csak egy anya képes
Talán megtaláltuk a választ a hősnőt definiáló alaptulajdonságra is: úgy képes szolgálatba állítani ezt az érzelmi boostot egy könyörtelen bosszúhadjárat kivitelezésébe, hogy egy pillanatra sem inog meg a célja felé menetelésben, erre pedig csak egy anya képes.
Egy anya tud mozgósítani olyan nem létező energiákat, amelyek józan ésszel alig felfoghatók, ráadásul a rendező parodisztikus túlzásokkal még rá is erősít ezek bemutatására.
Meggyőződésem, hogy a női akcióhősök a filmtörténet legkegyetlenebb, legkönyörtelenebb, legszámítóbb bosszúállói, gondoljunk csak Linda Hamilton karakterére a Terminátorban, illetve a Tetovált lány-trilógiára. Viszont a bosszú végkimenetele sohasem túlzó, nem kapnak rá a céltalan gonoszság ízére, a Kill Bill 2. egyetlen, vértől tocsogó jelenetében sem merül fel a nézőben, hogy aránytalan a megtorlás.
Ezzel is jelzi a rendező, hogy minőségében, kvalitásaiban, helyzetértékelésében egyenrangú karakter a hagyományos férfi akcióhőssel, leginkább túlszárnyalja azt.
Nem foglalkozik elvekkel
Számos vélemény fogalmazódott meg a bemutató után, ünnepelve, hogy a feminista hős prototípusa lenne Beatrix Kiddo, azonban a rendező posztmodern látásmódja nem tűri a kategorizálást. A társadalmi visszásságok, a kirekesztés, a nők tárgyként való kezelése teljesen hidegen hagyja főhősünket, nem lép fel sem maga, sem az örömlányok védelmében az utolsó előtti fejezetben, nem foglalkozik elvekkel.
Csak és kizárólag a gyermek még el sem kezdődött életének elvételét akarja kitörölni, és megbosszulni azt, hogy meg akarták ölni őt és a hasában fejlődő magzatot. A happy end pont annyira valószínűtlen, mint az, hogy minden észérv ellenére vágytunk rá: anya és gyermeke életben maradtak, Billt a címhez hűen végre meggyilkolják.
Forrás: YouTube/Movieclips Classic Trailers
A film adatlapját itt találod.
Kattints a Podcast hallgatásához!
