Alighogy lediplomázott, A besúgó egyik legdrámaibb szerepével máris letette a névjegyét Lengyel Benjámin. A 27 éves színész bevallotta, hogy a valós életében is hasonlóan erős az igazságérzete, mint a sorozatbeli karakterének, de egyáltalán nem olyan hirtelen haragú és erőszakos, mint Halász Barnabás. Lengyel Benjáminnal sok mindenről beszélgettünk: az egyetemi éveiről, izgalmas színpadi élményekről, magányról, a sorozatról, no és arról, hogy a nagymamája a legnagyobb kritikusa.
Lengyel Benjámin
A besúgó Halász Barnabását alakító színész, énekes és dalszerző 1995-ben született Budapesten. 2016-tól a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályában tanult, 2021-ben a Salzburgi Mozarteumban diplomázott. 2021 óta a Katona József Színház tagja. Zenekara, a Hello Hurricane frontembere, énekese és gitárosa.
Anyamagazin: A Szentivánéji álom miatt most sokat voltál Kőszegen. Tősgyökeres pestiként milyen volt most ennyi időt a fővároson kívül töltened?
Lengyel Benjámin: Az embert megterheli, amikor leutazik egy számára idegen városba, és ott egy hónapot van teljesen elszeparálva az otthonától. Reggel, este voltak próbák, úgyhogy fárasztó, de eredményteljes volt minden nap.
A.: Egyébként hogy tetszik Kőszeg?
L. B.: Gyönyörű város, ezelőtt még sosem jártam itt. Míg itt voltunk, több-kevesebb sikerrel elmentünk kirándulni. Az emberek nagyon kedvesek, családias környezet vett körül minket. Kőszegben az a nagyon jó, ha kimegy az ember a főtérre, már látja az erdőt, a dombokat. Csendes, nyugalmas város. Nagyon megszerettem.
A.: Mióta készültél a színészi pályára?
L. B.: Bármennyire is szentimentálisan hangzik, valahogy mindig is erre készültem. Nyilván azért is, mert a szüleim táncosok voltak, a koreográfusdiplomával rendelkező apám még a születésem előtt és után is sokáig csinált színházat, a saját társulatával járt külföldre is. Sokszor bent voltam vele. Mindig a színház közelségében voltam. Valahogy az, hogy előadóművész legyek, és hogy konkrétan színész, talán kilencéves koromban fogalmazódott meg bennem. Akkor tudatosult, hogy ez nemcsak egy gyermeki érzet, hanem tényleg ezt szeretném csinálni, amikor Végh Ildikó vezetésével részt vettem a Katona ifjúsági programjában, a Katona Klubban – most Behívó a neve. Az ott szerzett élményeim megerősítették bennem, hogy nekem ezt kell csinálnom.
A.: Nem is olyan régen végeztél az egyetemen. Milyen volt kilépni onnan?
L. B.: Furcsa vagy nagyon más lesz az ember élete – talán a Covidtól is –, amikor öt év után kikerül az egyetemről. Gyakorlatilag egy emberként éltünk tizenegyen, mindenki mindenkivel mindent megosztott, egy család voltunk. Egyetemistaként minden napunkat együtt töltöttük, most viszont mindenkinek különböző helyeken vannak munkái, így ritkábban látjuk egymást. Nehéz összeegyeztetni az életünket, de ha sikerül, az mindig maradandó. Valahogy olyan hirtelen lett más az élet, mióta megszereztem a diplomám. Ha nincs próbafolyamatod, akkor rengeteg szabadidőd van, és csak esténként mész játszani. Ez azért nagy váltás. Meg is éreztem, hogy nem pörög annyira az élet, mint az egyetemen. Minden olyan lassan működik, de az ember majd ehhez is hozzászokik.
A.: Az egyetemi évek ezek szerint jók voltak.
L. B.: Igen, nagyon szerettem egy darabig, a Covidig, és amíg eljött az egyetemfoglalás. A vége már nem volt annyira jó, de nem a közösség és a tanárok miatt.
A.: Te végül többedmagaddal Salzburgban diplomáztál.
L. B.: Örültem, amikor jött egy olyan lehetőség, hogy külföldön megszerezhetem a diplomámat abban a szellemiségben, amit eddig is követtem, úgyhogy én azok között voltam, akik úgy döntöttek, befejezik a tanulmányaikat a Salzburgi Mozarteumon. Ez pont akkor történt, amikor ötödévesek voltunk. Az osztályunk 99 százaléka átment.
A.: Láttalak a Melancholy Rooms darabban, ami azért is érdekes, mert nem szólalnak meg benne a színészek. Mit gondolsz a színdarabról?
L. B.: Ez a fajta színház, amit Tarnóczi Jakab rendező elképzelt, hozzám nagyon közel áll. Szeretem azt a fajta színházat, ahol nem feltétlenül a szöveg, hanem a mozgás, a képi világ, a zene viszi a történetet. Ez az előadás valójában érzetkeltés. Az egész olyan, mint egy másfél órás zenei festmény vagy klip, ami során az ember eldöntheti, hogy mi az, amit személyesnek vél, és tud asszociálni valamire a saját életében. Nincs rátukmálás a nézőre, hanem itt vagyok én, aki nézem, megértek, leszűrök belőle valamit. Valószínűleg számomra egészen mást jelentenek majd a látottak, mint a mellettem ülőnek.
A.: Mi köti össze a szereplőket?
L. B.: Ami közös: a magány. Pont egy olyan koncepció, amihez minden egyes embernek köze van. Mennyire idegesítő, vagy kibírhatatlan, vagy akár mennyire megnyugtató egy idő után. A Covid miatt most még közelebb kerültünk hozzá. Az egyedüllét mindig érvényes, és érdekes, ki hogyan létezik egyedül. Nekünk az egyetemen például volt egyéni létezés félévünk. Amikor az első félévben csak létezni kellett, nem volt semmilyen szövegünk; nagyon nehéz volt. Létezni közönség előtt, létezni úgy, hogy az teljes mértékben te legyél, szóval én, Lengyel Benjámin, és ne legyen egyetlen olyan mozdulatod sem, amin már egy picit valahogy érezhető, hogy igen, ezt most nézik.
Ebben az előadásban nyilván nem magunkat játsszuk, de közben nem is nagyon mást. Ránk van téve egy jelmez, valamiféle karakterjegy – például nekem az ápolóruha, de nem kell ápolóként viselkednem, amikor egyedül vagyok. Érdekes munkafolyamat volt, főleg úgy, hogy nem láthattuk egymást a kollégákkal. Amikor ment a forgószínpad, nem láttuk, ki mit csinál, márpedig egy színésznek sokat jelent, hogy tudja, a partnere egy jelenetben milyen impulzusukat ad. Az egyedüli segítség Jakab volt.
A.: A darabban volt egy pókod a terráriumban, ami aztán eltűnt. Előkerült?
L. B.: Arról szó volt, hogy mi lenne, ha máshol jelenne meg, de végül nem jelenik meg sehol, mert elszökik. Ő az egyetlen olyan szereplője ennek az előadásnak, aki ebből az ördögi körforgásból ki tud szökni, mindenki más marad, senki sem tud elmenekülni.
A.: Hogyan éled meg A besúgó óta megnövekedett népszerűséged?
L. B.: Népszerűnek nem mondanám magam, élem a saját életemet. Inkább csak picit gyakrabban látom, hogy valaki nagyon néz, illetve van, hogy például a villamoson, buszon felismernek, vagy egy kocsmában odajönnek, hogy „Hé, nem te voltál az?”. Ezek főleg akkor történtek, amikor beindult az egész, de ez mostanra már lecsillapodott.
A.: Barna és közted van-e valamilyen párhuzam?
L. B.: Barna egy őrző-védő típus, olyan, mint egy németjuhász, akit nem lehet ide-oda rángatni, de közben van egy kiszemeltje, akit tisztel, és akiben bízik. Ez Száva Zsolt, akiért képes bármit megtenni. Én nem vagyok se ilyen erőszakos, se annyira gyanakvó, mint Barna. De az hasonlóság, hogy ha bántják a szeretteimet, vagy belepiszkálnak az igazságérzetembe, akkor tudok ugrani.
A.: Barna egy vidéki exfocista. Lengyel Benjámin is szereti a futballt?
L. B.: Szeretem, bár nem vagyok teljes megszállottja, de a nagyobb focieseményeket követem. Nemzetek Ligája, Bajnokok Ligája, vb és ehhez hasonlók. Én teljesen átlagosan focizom, nem vagyok tipikus focistaalkat.
A.: Melyik volt a kedvenc jeleneted?
L. B.: Nem volt olyan, hogy ez vagy az a kedvenc. Voltak persze kevésbé cselekménydús jelenetek, és persze akciódúsabb is, de mindegyik jelenetért meg kellett küzdeni, hogy az a legjobban sikerüljön. Az egész forgatás olyan volt, hogy boldogan keltem fel minden nap.
A.: Az életben valaha verekedtél már?
L. B.: Általános iskolában volt utoljára ilyen. Azóta valódi verekedésem nem volt. Persze néha elkerülhetetlen, hogy az ember egyszer-kétszer meglök valakit, vagy őt lökik meg, de olyan helyzetbe szerencsére nem kerültem, hogy engem ütöttek volna le, vagy én ütöttem volna le valakit.
A.: A Ladát te vezetted a sorozatban, vagy kaszkadőr?
L. B.: A legtöbbször én, de ehhez azért tudni kell, hogy ezelőtt még sosem vezettem. El kellett járnom vezetni. Ott pontosan azokat gyakoroltuk, ami a sorozatban is van. Meg volt adva miket fognak majd felvenni és ezek mentén tanultam.
A.: Mennyire volt nehéz eljátszani azt a jelenetet a nyolcadik részben, amikor vissza akarnak csábítani focizni?
L. B.: Pont az volt benne az izgalmas, hogy el kellett bizonytalanítani a nézőt abban, hogy ez az ember, aki végig keresi, hogy ki a besúgó, vajon azzá válik-e vagy sem. Az mindig hálás, mikor olyan jelenetet vesznek fel, ahol be kell kicsit húzni a nézőt a csőbe. Nehéz volt persze, de annál izgalmasabb.
A.: Tetszettél a barátaidnak és a családodnak a sorozatban?
L. B.: Igen, a többségüknek tetszett, akadtak persze kritikusok is. Összességében viszont azt mondták, hogy A besúgó egy elég minőségi cucc lett, és nagyon jó, hogy meg tudott valósulni, és hogy van egy ilyen itthon.
A.: A szüleid mit szóltak?
L. B.: A szüleimnek tetszettem, a nagymamámnak nagyon nem. Ő a legnagyobb kritikus a családban. Színházban is nagyon nehéz elnyerni a tetszését. Néha találkozik az ízlésünk, de sokszor nagyon máshogy gondolkodunk filmekről vagy színházról. De ez így van rendjén.
A.: Hogyan reagálsz a kritikáira?
L. B.: Ha valamilyen hasznos hozzászólása van, azt természetesen meghallom, és utána beszélünk róla. Teljesen rendben van, hogy neki nem tetszik. Nagyon furcsa is lett volna, ha a sorozattal senkinek sincs semmi baja. Nem kell feltétlenül tetszenie mindenkinek.
A.: Egyébként éltél volna a 80-as években?
L. B.: Élni nem, de egy hétre szívesen visszamennék, hogy részese legyek milyen volt akkor fiatalnak lenni. Az éjszakai élet, a ruhák, az összes külföldi zenei irányzat, ami akkor kezdett betörni ide is. Egyetemi bulikban lenni. Ezek miatt igen.
A.: Mit csinálsz szabadidődben? Talán olvasol?
L. B.: Valójában nagyon ritkán tudok olvasni úgy, hogy azt érezzem, tényleg át tudom adni magam a könyvnek, és figyelek. Nem tudom, hány olyan könyv van, amit elkezdek és nem tudok befejezni. Elfelejtődik, nincs rá idő, csak a szokásos.
A.: Akkor hogyan kapcsolódsz ki?
L. B.: A karanténidőszak alatt elkezdett érdekelni a fotózás, így azt, mikor az időm is engedi, szívesen gyakorlom. Kikapcsolódás még a zenekarom, a Hello Hurricane, amellyel most egy albumot írunk, és persze a barátnőmmel töltött közös idő.
A.: Milyen szereped van a zenekarban?
L. B.: Frontemberként működöm, gitározom és énekelek, meg a dalok nagy részét is én szerzem. Koncertünk már nagyon rég nem volt, mert akkor kezdtünk bizonyos körökben befutni, amikor elkezdődött az egyetem. Az a terv, hogy ha kész lesz az új album, akkor újból megyünk majd koncertezni.
A.: Hogy telik a nyár hátralévő része?
L. B.: Július 25-ig dolgoztam, most elmegyünk nyaralni a barátnőmmel és a családjával, majd augusztus 22-től kezdődik a próbafolyamat a Katonában. A következő évadban három bemutatóm lesz.
Borítókép: HBO/Orbital Strangers Project
„Három nő dolgozott azon, hogy életben maradjak” – interjú A besúgó író-rendezőjével
Kattints a Podcast hallgatásához!
