Bármennyire is nehéz volt édesanyám élete, minden este odaült az ágyunk mellé, és elszavalta Petőfi Sándor Arany Laciját. Sőt, még azon a napon is, amikor kiderült, hogy a kis testvérünk gyógyíthatatlan beteg. Wölfl-Molnár Eszter írása.
Anyám és énköztem Petőfi Arany Lacija volt a zárókő.
Na nem azért, mert mágikus erővel voltak átitatva a sorai, hanem mert ezen a versen keresztül ivódott mélyen a tudatomba édesanyám hangjának a sokszínűsége. Tudott ő mesélni suttogva, nehogy felébressze a másik szobában alvó nagymamát, aki ki nem állhatta őt, mert jobb meggyes pitét sütött nála.
De volt, hogy vidámságtól túlcsordult hangon mesélt, mint aznap, amikor két új család is jelentkezett nála, mert takarítónőre volt szükségük. Volt, hogy tüsszögve a náthától, szavalta a sorokat, mert jéghideg szél süvített át a kabátján, mikor aznap este fát vágott a mínuszokban.
Hol el-elcsukló hangon mesélt, mert megtudta, hogy a kis testvérünk gyógyíthatatlan beteg, és volt olyan is, hogy elásította a szavak végét, mert aznap hajnalban kelt eltakarítani a házunk előtt terpeszkedő félméteres havat, és napközben nehézkes léptekkel gyalogolt át a szomszéd faluba egy döcögő szánkót maga mögött húzva, hogy legyen min hazavinnie a tartós élelmiszerekből összeállított segélycsomagot, amit nagyapa küldött Budapestről, legyen mit ennünk azon a héten is.
Édesanyám akkor még nem tudhatta, hogy ez a vers lesz közöttünk az a szövetség, ami még akkor sem enged minket messzire kerülni egymástól, amikor ő már odaföntről vigyáz ránk, és ez lesz az az anyai örökség, amivel esténként betakarózhatnak az én gyermekeim is, de már az én hangom által.
Kattints a Podcast hallgatásához!
