Köszönöm, hogy itt lehetek, és megoszthatok veletek – kedves anyukák – néhány ötletet, gondolatot, érzést, ami a pályámat és az anyaságomat végigkísérte, ami tanított és örök élményeket adott. A végével kezdeném, azzal a pillanattal, amikor rájöttem, hogy mi volt az értelme az elmúlt 25 évnek. Hogy mit tanultam a gyerekektől, a közös éneklésből, a meghitt pillanatokból. De nem szaladok előre. Íme, egy apró történet, egy „megáll az idő – csoda”. Tamás Éva írása.
Down-tábor, 2021. Egy nap, talán délelőtt volt, az egyik fiatal felnőtt fiú bepipult. Semmi különös nem történt, csak valaki felbosszantotta. Kiabált, számunkra kicsit szokatlan és talán picit ijesztő módon, aztán bezárkózott a fürdőbe, beült a zuhanytálcába, behúzta a függönyt, a sarokba fordult összekuporodva, és sírt. Annyira nem akartam, hogy sírjon, és annyira nem tudtam, mit kell tennem. Így kitessékeltem minden kíváncsiskodót, és magunkra zártam az ajtót.
Bekukucskáltam a függöny mögé, majd hirtelen ötlettől vezérelve beültem mellé a zuhanytálcába, behúztam a függönyt, és akkor már ketten ücsörögtünk. Sokáig csak vártam, és figyeltem őt. Teltek a percek – igazából fogalmam sincs, mennyi, mert a tábornak ezen a pontján számomra megállt az idő. Nem számított semmi más, csak ő és én, és hogy megtaláljam a kulcsot, amivel kinyithatom, megnyugtathatom, visszaadhatom a jókedvét. Lassan megsimogattam, de egyértelműen elutasította.
Újabb csöndes percek után éneklésbe kezdtem. Sorra vettem az elmúlt két napban tanult dalokat, szépen lassan, halkan, egymás után, és csak figyeltem, hogy melyik vált ki egy rezdülést, egy mozdulatot, bármit. És meglett az eredmény. A Hála dalra szinte észrevétlenül elkezdett kifordulni a sarokból. Mikor már láttam picit az arcát, megkérdeztem: énekeljük együtt? Egy halvány bólintást igennek vettem, és elkezdtem elölről. Újra és újra, mint az elakadt lemezjátszó. Majd egy pillanatban megfordult, megölelt, belevetette magát a karomba, és nem mozdultunk. Csak énekeltem tovább újra és újra. Majd amikor megkérdeztem, hogy énekeljük most már együtt, határozott igen volt a válasz, és kuporogtunk a zuhanytálcában összeölelkezve, és énekeltük a Hála dalt.
Nem ez a világ volt, nem ez a föld. Minden megszűnt körülöttem, csak a szeretet, az odaadás létezett. Majd amikor már csuromvizesek voltunk a párás, meleg fürdőben, szépen, mosolyogva kisétáltunk, és ment minden tovább. Nem tudom, mennyi idő telt el, de én is megtaláltam a kulcsot, nem csupán ehhez a tündéri fiúhoz, hanem mindenhez.
Mindig azt gondoltam, hogy szeretettel élek, a lelkem csupa mosoly, adok, amennyit csak tudok. De minden, amit eddig tettem, semmi volt. Ahogy eddig éltem, csak egy apró szelete annak, amire az ember képes. Most már pontosan tudom, hogy mi az a figyelem, szeretet, amivel élnünk kellene, kedves emberek, hogy megmentsük magunkat önmagunktól. És ezt tőletek tanultam, drága downos fiatalok, mert ahogy ti szerettek, ti öleltek, annál tisztább dolgot még nem éltem meg életem során. Örülök, hogy eggyel több embernek tudom a dalkulcsát.
A történet ennyi. Néhány perc, egy óra, nem tudom. De megértettem, hogy miért annyira jó dolog az éneklés. Ha a gyermekünkkel, családunkkal közösen énekelünk, a figyelem, az egymásra koncentráltság olyan magas képességét tudjuk kiépíteni, ami bármikor, az élet bármely területén birtokunkban lesz, és segít, ha nehéz helyzetbe kerülünk. Hálás a szívem, hogy megérthettem, megtapasztalhattam a gyermekeimmel és mások gyermekeivel elmondott ezernyi mondóka és sokezernyi dalocska rám gyakorolt hatását.
Legközelebb folytatjuk a gyerekekkel. Vajon rájuk hogyan hat a mondóka, a dal, és miért?
