Még most is emlékszik azokra a történetekre, amelyeket a gyermekeinek mesélt esténként, hol fejből, hol könyvből – saját bevallása szerint Gryllus Vilmos nagyon szeretett kisgyermekes szülő lenni. Vajon ez a szeretet lehet az ötvenkét éve alapított Kaláka generációkat átölelő dallamainak a titka is? A kétszeres Kossuth-díjas előadóművésszel beszélgettünk zenéről, koncertekről, gyerekkori emlékekről, kicsikről és nagyokról, szülőségről és nagypapaságról.
Gryllus Vilmos
Az 1951-es születésű, kétszeres Kossuth-díjas és Prima Primissima díjas zenész, előadóművész és zeneszerző a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát. 1969-ben, még gimnazistaként vett részt a Kaláka együttes megalapításában, amiben tíz évig csellózott, verseket zenésített meg és énekelt. 1980-ban Levente Péterrel és Döbrentey Ildikóval a Ki kopog? című rádióműsorban lépett fel, 1991-től pedig Levente Péterrel közösen készítették a Magyar Televízióban bemutatott Égből pottyant mesék-sorozatot. Egy évvel később, 1992-től kezdi kiadni a daloskönyveit, 1996-tól megzenésített verseivel pedig ismét a Kaláka együttessel lép fel. Gryllus Vilmos számos gyerekeknek szóló lemez szerzője és előadója.
Anyamagazin: Több mint öt évtizede alakult a Kaláka. Azóta gyerekek és felnőttek ezreinek szerzett örömet az előadásaival. Mi a titka?
Gryllus Vilmos: A titkok megfejtése nem az én feladatom. Az ember kap mindenféle talentumot, és azzal próbál meg gazdálkodni. Szívvel-lélekkel játszom mindig, mindent megteszek, ami tőlem telik, és ha ez találkozik a közönség ízlésével, szeretetével, akkor ez egy hosszú távú dolog lehet. Az is lehetne, hogy az, amit én gondolok vagy csinálok, senkinek sem tetszik, hiába tenném bele a szívem, hiába lennék briliáns zenész (már nem azt értem, hogy az vagyok), akkor sem lennék sikeres.
A: Vannak olyan szülők, akik gyerekként is ott voltak az ön koncertjein…
G. V.: Az egyik legjobb érzés, amikor koncert után vagy bármikor odajön hozzám egy anyuka a gyerekével, és azt mondja, hogy „én is ezen a zenén nőttem fel, és most hoztam a gyerekemet is”. Jó, hogy ebben van egy folytonosság. Nekem is nagyon jó visszajelzés, mert az, hogy egy gyerek szeret valamit, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jó is. De ha valaki gyerekként szeret valamit, és felnőttként ezt akarja adni a gyerekének, az már elég jó visszajelzés. Vagy az unokájának, hiszen az én munkásságomba még ez is belefér.
A: Hogy látja, mások a gyerekek és az anyák most, mint régen voltak?
G. V.: Természetesen a gyerekek is változnak, ahogyan a szülők is. Régen a gyerekek talán egy kicsit türelmesebbek, talán egy kicsit – hát, hogy is mondjam, hogy ne hangozzon rosszízűen – tisztelettudóbbak, megilletődöttebbek voltak. Most mintha több gyereket nevelnének úgy, hogy „az a fontos, amit te szeretnél, és nyugodtan csináld, amit akarsz”, mert, mondjuk, a szülő nem akarja korlátozni őt a szabad akarat megnyilvánulásában. Számtalan példát tudnék erre mondani.
A: Kíváncsi vagyok.
G. V.: Vannak olyan szülők, akik elengedik a gyerekeiket az előadáson. Én persze nem tudok egy órán keresztül úgy muzsikálni, hogy annak minden másodperce olyan feszültséggel teli és izgalmas legyen. Kellenek benne lazító és feszesebb részek, gyorsabbak, izgalmasabbak, de ha valaki közben szaladgál, azzal nagyon nehezen tudok kapcsolatot teremteni. Persze próbálkozom, és ha a szülők ebben segítenek, az jó, de vannak olyanok is, akik büszkén nézik, ahogy a gyerekük felmászik a színpadra vagy be, a színpad alá. Volt egyszer egy kisfiú, aki egy Maszkabál-koncerten beöltözött sárkánynak, és csak azzal foglalkozott, hogy mindenkit, aki az útjába került, kiabálva megtámadott. Az teljesen rendben van, hogy egy gyerek számára annál érdekesebb szituáció nem is létezik, mint hogy sárkánynak öltözik, de semmi kapcsolódási lehetőségem nem volt hozzá. Nem is végződött jól, mert amikor megpróbáltam a szülőket óvatosan és félve megkérni, hogy segítsenek be, akkor megsértődtek és hazamentek, aztán nagyon csúnya leveleket írtak nekem. Ilyenbe is belefut az ember, de szerencsére nem ez az általános.
A: Számomra az a legnagyobb kuriózum, hogy ön kiáll néhány hangszerrel, és olyan csend, olyan szeretet, nyugalom tölti meg a termet, hogy az ember lúdbőrözik a pillanattól.
G. V.: Én is örülök, ha ez így van, és szerencsére általában így van. Szándékosan mondtam ellenpéldákat, nehogy azt gondolja, hogy az én koncertemen mindig minden rendben van. Nagyon törekszem rá, hogy minden olyan helyzetet el tudjak kerülni, amelyekből esetleg kialakulhat valami kis anarchia.
A: Milyen volt Gryllus Vilmos kisgyermekes apaként?
G. V: Nagyon nagy szeretetben voltunk együtt. Az első gyerek a legnagyobb felfedezés az ember életében. Addig is tudja ezt, hiszen a barátainak is született gyereke, de az semmi ahhoz képest, amikor ő lesz apa. Most látom ezt a fiamon, akinek nem rég született az első gyereke. Írt nekem, hogy annyi mindent megértett egy pillanat alatt, amit addig elfogadott és elhitt, tudott, de most már a saját bőrén érzi, és az egész a helyére kerül. Én is így voltam ezzel, nagyon erős volt ez a láncszemérzés, hogy az ember egy szem a láncban.
A: Mennyi időt tudott a gyerekeivel tölteni?
G. V.: Néhány évvel azelőtt kezdődött Levente Péterrel a közös munkám, mielőtt apa lettem. Akkor nem játszottam a Kalákában, így napközben dolgoztam és minden este otthon voltam. Abban az időben csak a gyerekekkel foglalkoztam, részt vettem az esti rítusokban, a fürdetésben, a mesélésben és minden másban. Jó anyja voltam a gyerekeimnek. Nagyon szerettem azt az egészet, de az esti mesét a legjobban. Ilyenkor az ember burokba kerülhet a gyerekével, és ha jól sikerül a mese, kis csodákat élhetnek át együtt. Hosszú időre ható élmény.
A: Kitalált mesék voltak, vagy kedvenc szerzőktől?
G. V.: Ilyenek és olyanok is. Ábris fiammal például nagyon szerettünk fejből mesélni. Voltak kedvenc témák, mint a vadász és a róka, ahol természetesen mindig a róka győzött, de a legváltozatosabb módokon jutott el oda a mese. Volt egy, ami mindkettőnknek nagyon kedves volt, nemrég meg is jelent könyvformában – megmaradt bennem és leírtam. Egy vízcseppről szól, ami élte a vízcseppek mindennapi életét, részt vett a víz körforgásában, miközben mindenféle érdekes dolog történt vele. Aztán ennek egy esszenciális változatát leírtam Vízcseppmesék címmel, két történettel. A másik a kislányomhoz kötődik, akinek sokkal kevesebbet meséltem, mert akkor esténként újra a Kalákában játszottam. Bár ő jobban szerette, ha könyvből olvasok, még számon is kért, ha kicsit elkalandoztam, de azért neki is meséltem fejből. Az egyik történetünk egy nagy felhőről szólt, amiből addig esik az eső, amíg el nem fogy.
A: A gyerekei életét mennyire befolyásolta, hogy Gryllus Vilmos az apukájuk?
G. V.: Nem emlékszem olyanra, hogy ebből előnyük vagy hátrányuk származott volna. Ábris egyetemistaként egyszer megkért, hogy egy prezentációt tartsak meg helyette, mert ha ránéznek, úgyis mindenki csak azt látja, hogy ő a Gryllus Vilmos gyereke. Erre persze nem került sor.
A: Unokák?
G. V.: 34 éves voltam, amikor az első fiam született, ő 36 volt, amikor a lánya született. Orsi lányunknak van egy 2 éves gyereke, és most várja a következőket, egyszerre kettőt. Többel még nem büszkélkedhetem, hiszen a legkisebb gyerekünk még most 21 éves, tőle még nem számíthatok unokára. Az unokáim egyébként még nincsenek abban a korban, hogy munkára fogjam őket. A gyerekeimmel sokat énekeltem annak idején.
A: Gyerekként érték olyan kulturális élmények, mint amilyeneket most ön nyújt a kicsiknek?
G. V.: Volt egy nagyapám, aki nem volt nagyapám igazán, de rokon volt. Ő Zsámboki Miklós csellista, aki egyébként felnőtteket oktatott a Zeneművészeti Főiskolán, de a gyerekekhez is nagy affinitása volt. Engem is ő kezdett tanítani. Volt mindenféle bűvészkelléke, így amikor a csellóval nem boldogultam, pénzt húzott ki az orromból, és segített feldobni a megrekedt hangulatot. Csellóval is tudott mindenfélét játszani, gyereknek való dolgokat. Emlékszem, amikor a kis cselló üres húrjain húztam a vonót – mert az ember az üres húrokon tanulja meg, hogy szóljon szépen –, azt mondta, „ha már a G-húrt jól tudod húzni, rendezzünk egy hangversenyt”. Szépen kiültünk, ő zongorán kezdett játszani, én pedig húztam a G-húrt. Nekem az jött le, hogy milyen jót muzsikálunk, de igazából csak ő zenélt. Ez az élmény nagyon jól jött akkor, és tovább is lendített.
A: A családban mennyire volt jelen a zene?
G. V.: Édesanyám zongoraművésznek készült fiatalabb korában, de közbejött a háború, az ostrom, így abbahagyta, és elment vegyésztanulónak. Otthon azért még játszott. Édesapám kórustag volt, és a Lutheránia templomkórusban énekeltünk együtt. Voltam szoprán, aztán basszus, és szólistaként is felléptem ott többször.
A: Melyik a kedvenc dala? Van olyan, ami valamiért nagyon különleges önnek, és amit sosem hagyna ki a koncerteken?
G. V.: Vannak alapdalok, amiket sokszor eljátszom. Ilyen például az egyik első gyerekdalom, a Lassan jár a csigabiga, amit minden gyerek ismer. Ezzel úgy teremtődhet meg a koncerteken a közös éneklés szándéka, hogy nem kell külön módszert kitalálnom. Azt nem mondhatom, hogy „gyertek, gyerekek, énekeljetek”, mert ez egy iskolás mondat. Próbálok olyan helyzetet teremteni, hogy akinek kedve van, az bekapcsolódjon. Ehhez nagyon jól jön egy olyan dal, amit a közönség jelentős része ismer. Ha elkezdem énekelni, sokan bekapcsolódnak, ettől még többen kezdenek énekelni, innen pedig már nyilvánvaló, hogy a velem való éneklés egy reális dolog. Ha ismerik, úgyis éneklik, ha nem, van nekem jó néhány rávezető játékom, amivel néhány hallás után meg tudják tanulni.
A: A közeljövőben milyen tervei vannak? Vagy mondhatjuk, hogy nyugdíjas?
G. V.: Én már évek óta nyugdíjas vagyok, de csak a hivatalban van nyilvántartva, nem a művészetben. Az a tervem, hogy minél tovább tudjak színpadon állni, hogy azt, amiről úgy gondolom, hogy szeretnek bennem az emberek, még át tudjam adni, amíg lehet. Hogy hol van ennek a határa, azt pillanatnyilag nem tudom, de remélem, lesz olyan ember a környezetemben, akitől elfogadom, ha azt mondja, hogy most már abba kéne hagyni. Akkor majd abbahagyom. Addig ez az elsődleges célom, mert én azért mégiscsak a színpadi jelenlétet szeretem a legjobban ebben az egészben. Persze dalt írni is szeretek, novemberben éppen felnőtteknek szóló lemezt adtam ki. Vannak még olyan ötleteim, amikből örülnék, ha lenne valami. Meglátjuk, mire jut idő.
