Az eget figyeled, hogy itt ér-e a vihar. Utálod a szelet, ahogy az arcodba fújja a göndör hajadat, persze leginkább a villámlástól félsz. Hét éve még anyuhoz bújtál volna, mint akkor is, mikor azt álmodtad, hogy Apapinty kitépi Anyapinty összes farktollát. Anyu most is engedné, hogy mellékuporodj, hiába múltál harminc. Wölfl-Molnár Eszter írása.
Rajtad valahogy nem fog az idő, nem rongyolódsz el, mint a legtöbb ember, mert te örök gyerek maradsz az alatt a láthatatlan üvegbúra alatt, ami fogantatásodtól körülvesz. A legtöbben csak a hosszúkás arcodat és a mélyen ülő szemedet veszik észre, pedig ha süt a nap, az üvegbúrán mintha megtörne a fény, és ilyenkor még inkább ragyogsz.
Már megszoktad, hogy néznek. Eleinte azt hitted, valahonnan ismered őket, azért pillantanak rád újra és újra, vagy csupán kedvességből, mert szeretnének összebarátkozni veled, de miután a mosolyodra az embereknek meg se rezzent az arcuk, megtanultad, hogy jobban jársz, ha az ablak mögötti világot figyeled, még ha odakint csak a viharfelhőket látod. Ahogy ülsz a buszon, összeszorított térddel, a táskádat öleled, ami tele van csokoládéval és keksszel. A nővéreddel megállapodtatok, hogy ha megeszed az ebédet, minden szombaton vesz neked édességet, amit magad oszthatsz be, és te azóta nagyon igyekszel, megkóstolod a fűszeres ételeket is, hiába tudod, hogy néhány falat után ki fogod hányni. Anyu bezzeg mindig azt főzte, amit szerettél: rántott húst, lágy krumplipürével, de most nem válogathatsz, azt kell enned, amit a többiek.
A Blaha Lujza téren felszáll egy kislány az édesanyjával. A lányka megkérdezi az anyától, hogy mi ez a finom illat, te meg egyből megjegyzed: tőled jön, mert a csuklódra narancsillóolajat csepegtettél, és mélyet szippantasz az állott levegőből. A kislány végigmér, majd megakad a szeme a pulóvereden. Megkérdezi, mi az a két piros betű rajta, és te büszkén magyarázni kezded, hogy a monogramod, és hogy minden ruhádra saját kezűleg hímezted fel, amikor beköltöztél az otthonba. Ekkor eszedbe jut, mi mindent tudsz már egyedül is megcsinálni.
Amikor még anyu élt, ő kísért el mindenhová. Ő vitt az iskolába, a kreatív boltba üveggyöngyökért, és a kardiológiára is ővele mentél, hogy megnézzék az éves kivizsgáláson, nem romlott-e tovább a szíved. Ma már egymagad jársz-kelsz a városban, persze igazán csak a jól bejáratott útvonalakat ismered, és a hajadat is egyedül mosod, mert az otthonban hiába mondanád, hogy a sok gyaloglástól elfáradt a kezed, nem csinálnák meg helyetted.
Ahogy az otthon felé sétálsz, megdörren az ég, erre te összehúzod magad, mint egy kóbor macska, és futni kezdesz. Nem akarod, hogy az eső a nyakadba zúduljon, és megint átázzon a kabátod. Ez az egy van, amit szívesen hordasz, mert még anyuval turkáltad, akárcsak a narancssárga farmernadrágodat, ami most is rajtad lifeg. Az emberek nem értik, miért ragaszkodsz annyira a megszokott dolgaidhoz. Gyakran veszekednek veled, hogy le kellene cserélni az elkopott cipődet és a karcos szemüvegedet, de te nem hagyod magad, küzdesz az igazadért. Hát miért nem veszik észre, hogy te, köszönöd szépen, jól vagy a kedvenc cicás pólódban és a rózsaszín baseballsapkádban, hisz neked csak az számít, hogy süssön a nap, és talán akkor mások is észreveszik, ahogy a láthatatlan üvegbúrádon megtörik a fény.
Kattints a Podcast hallgatásához!
