Anya

Kriszta bocsánatkérőn nézett a kollégáira, amikor háromnegyed ötkor idegesen felpattant az asztalától, kapkodva magára rángatta a kabátját, és rohant a gyerekért. Tudta, hogy mindenki más túlórázni fog egy projekt miatt, és már megint ő az, aki nem tud besegíteni. Akire nem lehet számítani. Mert gyereke van. Bíró Adrienn novellája.

Reggel megkérdezte Kornélt, hogy tudna-e délután Flóráért menni, de volt férje csak kiröhögte.

– Te akartad így, nem? Most beviszem az oviba, délutántól már a tiéd, oldd meg! – válaszolta.

Még most is ideges lesz, ha eszébe jut, majdnem átfutott a piroson is, mert nem vette észre. Míg várt a zöldre, az orra előtt ment el a villamos.

Az óvodában Flóra egy rajzot lobogtatva ugrott a nyakába. Kriszta átkarolta vékony kis testét, és ahogy kinyitotta a szekrény ajtaját, észrevette a katonás rendbe hajtogatott ruhát a rózsaszín cipővel, amit a mai ovis fotózásra készített össze előre, Flóra számára. Tegnap este írt SMS-t Kornélnak, hogy majd öltöztesse át.

– Apa nem adta rád ezeket? – kérdezte, nyugalmat erőltetve magára.
– Nem, azt mondta, így is szép vagyok.

Kriszta csendben szitkozódva, csipkedő mozdulatokkal igazította meg a kislány lábán a kinyúlt harisnyát, és közben észrevette, hogy egy ételfolt is éktelenkedik a ruháján. A képeket minden évben karácsonyra ajándékozta a szüleinek. Jó kis sorozat lesz az idei, ünnep a lelencházban. Mi ez az ócska rongy, amit Kornél adott erre a gyerekre? Biztos volt benne, hogy direkt csinálta.

– Anyuka! – szólt utánuk Jutka néni. – Hamarosan elkészül Flóráról is a kötelező felmérés, megnézzük, mennyire iskolaérett. Tudja, anyuka, idén már hatévesen menni kell, hacsak nincs valami probléma. Szerettem volna anyukával erről bővebben is beszélni, de így, hogy Flórika utolsó lett megint, sajnos elszaladt az idő… – mérte végig őt az óvónő. – Apukával viszont sokat beszélgettem reggel, ő egyértelműen azt szeretné, ha Flóra menne iskolába.

– Igen? – torpant meg Kriszta, megszorította Flóra kezét.
– Beszéljék meg ezt otthon! Mármint…
– Úgy lesz! – válaszolt Kriszta, és ingerülten sarkon fordult.
– Képzeld, apa mutatott betűket! – számolt be Flóra fürdés közben az elmúlt néhány napjáról, amit az apjával töltött. – Lerajzolta a nevem, és utánoztam. Most már le tudom írni magamtól is, hogy A meg B – Kriszta kelletlenül hallgatta.

Jellemző Kornélra, hogy írni tanítja az óvodás gyerekét ahelyett, hogy mesét olvasna neki, vagy színeznének, vagy olyan dolgokat csinálnának, ami egy ilyen korú gyereknek való. Fogalma sincs, mit szeret Flóra.

– Nem szeretném, ha idejekorán megtanítanád Flórát írni vagy olvasni! – förmedt másnap Kriszta Kornélra a telefonba. A gyomra remegett az idegességtől, mint mindig, ha valamiről győzködnie kellett azt az embert, aki évekig a férje volt. Kornél azt hitte, csak neki lehet igaza. Amikor elváltak, mindenki Kornélt védte, még az ő szülei is. A család és a barátok elhitték, hogy a férje a szenvedő fél, olyan meggyőződéssel állította azt, hogy Kriszta soha nem értékelte őt.
– Érdeklik a gyereket a betűk! – hallatszott Kornél kellemesen mély hangja. – Megkért, hogy írjam le a nevét. Miért mondtam volna nemet erre? Örülök, hogy ilyen okos a lányom. Mehet iskolába.
– Ezt majd én eldöntöm. Még nem érett rá. Nagyon kicsi, a hátizsákot sem bírná el. Balkezes.
– És akkor mi van? Leonardo is balkezes volt.
– Lesz.rom Leonardót! Jobban ismerem Flórát, mint te, én vagyok vele többet! – mondta Kriszta emelt hangon, és örült, hogy ez a beszélgetés csak telefonon keresztül zajlik. Így is látta Kornél szája sarkában a csúfondáros mosolyt és azt a lekicsinylő arckifejezést, amivel akkor nézett rá, ha elszántan próbálta elmondani a véleményét valamiről.
– Nem mondod, többet vagy vele? Fel sem tűnt! – kiabált most már Kornél is. – Az apja vagyok, és számít a szavam, hiába hisztizel!

Hosszú veszekedésüknek megint az lett a vége, hogy Kriszta el lett hordva egy önző dögnek, aki elszakította Flórát az apjától, egy életképtelen nyomorultnak, aki képtelen bármit megoldani egyedül. Az óvónő is elmondta, hogy Flóra mindig utolsóként megy haza. Sokszor csak rajzolgat egész nap némán, és előfordul, hogy verekszik is.

– Nem is tudtál róla, mi? – kérdezte gúnyosan Kornél. Féloldalas mosoly. Hanyag legyintés. Hülye vagy te.

Kriszta elszörnyedt. Tényleg nem tudott róla.

– Nézd, le tudom írni, hogy ANYA! – kiáltott fel izgatottan Flóra vacsora közben. – Ez itt az A, utána ez az N, és ez nem tudom, mi, de utána meg megint A – kidugta a nyelvét a szája sarkában, ahogy a zöld zsírkrétával a betűket kanyarította.

– Flóra, rajzolj inkább valamit! – mondta fáradtan Kriszta. – Ha most megtanulsz írni, mit fogsz csinálni az iskolában egész nap?

– De én most megyek iskolába, apa is azt mondta. Hogy annyira okos vagyok már.
– Apa butáskodott. Kicsi vagy még, egy évet maradhatsz az oviban – jelentette ki Kriszta.

Ma beszélt Jutka nénivel. Flóra sokszor odacsap a többieknek. Elvált szülők gyerekeinél gyakran előfordul sajnos, mondta. A sok veszekedés. Így adja le a feszültségét.

– És erre hivatkozhatok a nevelési tanácsadónál, hogy miért szeretném, ha Flóra maradhatna még egy évet? – kérdezte Jutka nénitől, aki a kezébe nyomta a felmérés papírját azzal, hogy oda mindent leírt, nyújtson be kérvényt.

A pedagógiai szakszolgálat vörös téglás épülete előtt Kriszta lehajolt Flórához, megigazította a ruháját.

– Köszönj szépen, hangosan! Egy aranyos nénihez megyünk, kicsit beszélgetni fog veled. Megnézi, miket tudsz csinálni.
– Jó! – ragyogott fel Flóra szeme. – Megmutatom neki, hogy tudok írni!
– Ne mutasd meg neki semmiképpen! – mondta szigorúan Kriszta.
– Akkor mit csináljak? – szontyolodott el a kislány.
– Semmit. Legyél udvarias! Ha megtudja, hogy te már írsz és számolsz, akkor nem maradhatsz ovis. Bekerülsz ilyen kis hatévesen a böszme hét- meg nyolcévesek közé, akik mind nagyobbak lesznek nálad. Nem fognak ilyen kicsikkel barátkozni, mint te. Jövőre meg majd mehetsz együtt a Lilivel és a Kingával, mit szólsz?
– Nem barátom már a Kinga – hajtotta le Flóra a fejét. – És apa azt mondta, hogy…
– Nem érdekel, mit mondott az apád! Hol van most az apád? – kiáltott rá Kriszta a megszeppent gyerekre, akinek elkezdett lefelé konyulni a szája széle, mégsem sírta el magát. Megfogta az anyja kezét, aki nagyon kedves volt azzal a nénivel, akihez jöttek. Kriszta lehajolt hozzá, puszit nyomott az arcára, és bátorítón rámosolygott, amikor a néni bevitte egy szobába.

Amikor megkapta a szakszolgálat engedélyét az egy év óvodában maradásra, úgy érezte magát, mint egy győztes hadvezér. Mondhat Kornél, amit csak akar! Így már nem tudja Flórát iskolába zavarni csak azért, hogy eldicsekedhessen, hogy az ő lánya egy zseni, amit biztosan tőle örökölt, mert nem az anyjától, az biztos. És Flórát sem szippantja be ilyen zsenge korban az állami daráló, ahol majd poroszos fegyelemmel kell ülnie negyvenöt perceket. Dudorászva állt fel négy órakor az asztalától, és elindult Flóráért. Útközben vett egy üveg bort, és áthívta magukhoz a barátnőjét. Vidáman telt a délután.

– Mekkorát nőtt Flórika! – jegyezte meg a barátnő.

– Ne is mondd, nő, mint a gomba! – jajdult fel Kriszta. – Hamarosan akkora lesz, mint én! És tudod, milyen okos? Flóra! Gyere csak, szívem! – ölelte át a kislányt. – Mutasd meg a Nikinek, hogy tudsz írni! – vett elő egy üres lapot, és zsírkrétát tolt Flóra elé. A kislány lehajtotta a fejét.
– Nem – suttogta, és babrálni kezdte a terítő szélét.
– Na, kicsim, írj valamit! – biztatta az anyja, de Flóra nem moccant.
– Nincs most kedvem – mondta halkan, és bement a szobájába.
– Nahát! – nézett utána Kriszta, és ivott egy korty bort. – Pedig baromi ügyes. Képzeld, még azt is le tudja írni, hogy anya!