„Anya, rajzolj nekem egy cápát, a hátára meg egy boszorkányt!”

„A legnagyobb örömet az ötlet kipattanása okozza, a rajzolásban benne lenni, és aztán a visszajelzések, hogy a gyerekek hogyan fogadták, de még inkább az, hogy hogyan kezdtek el rajzolni, alkotni egy-egy könyv hatására” – Agócs Írisz, a Rajzolj egy krumplit! könyv szerzője nem pusztán alkotni szeret, de alkotásra buzdítani is. Az illusztrátor lenyűgöző világát már megismerhettük, most viszont azt is megtudhatjuk tőle, hogyan inspirálja a gyerekeket, és megmutat néhány trükköt is a kevésbé ügyesen rajzoló anyák számára.

Anyamagazin: Mit javasolsz a botkezű szülőknek, hogyan álljanak neki a rajzolásnak?

Agócs Írisz: Lazán, tét nélkül, rengeteg humorral. Sokszor szoktam mondani, hogy nem rajzolni kell tudni, hanem ideológiát gyártani ahhoz, ami készült. Amikor valaki azt mondja, hogy nem tud macskát rajzolni, arra az a fix válaszom, hogy valószínűleg ő olyan macskát tud rajzolni, amilyet senki más.

Ha valaki szereti húzogatni a vonalakat, kenni a festéket, akkor tegye meg magának azt a kedvességet, hogy nem korlátozza magát koncepciókkal, hogy milyennek kellene lennie a végeredménynek. Én sose tudom, mi lesz abból, amit elkezdek, de izgatottan várom.

A.: Miként tudjuk egyszerűvé varázsolni az alkotást mindenki számára?

A. Í.: Ha elengedjük az elvárásainkat. Keressünk egy másfél év körüli gyerekecskét, alaposan figyeljük meg, hogy miként alkot, és kezdjünk el ahhoz közelíteni, lelkesedésben, elszántságban és magabiztosságban. Fantasztikus dolgok születhetnek így. Szerintem az alkotás elsődleges célja a flow-élmény, az örömszerzés.

Nem csak annak szabad élvezni az alkotást, akinek ez a hivatása, az szerintem teljesen más téma. De sokkal több eséllyel lesz ez valakinek a hivatása, akinek nem vették el kritikákkal, elvárásokkal, felesleges korlátozásokkal az alkotókedvét, mint akit rengeteget dolgoztattak, tréningeztek a tehetségére hivatkozva.

A.: Milyen hasznos tippeket tudnál adni azoknak, akik tényleg rettenetesen ügyetlenek ceruzával a kezükben?

A. Í.: Rajzoljanak bármit, aztán találják ki, hogy az miért tök jó. A krumplirajzolás egy hatalmas csapda, hisz az első lépésnél mindenki mást rajzol, mindenki azt, ami ő. Nincs két egyforma krumpli. Az első lépéstől kezdve mindenki valami sajátot hoz létre, csak a legtöbben nem hisznek magukban.

A.: Ha tárgyakat szeretnénk lerajzolni, nem állatokat, embereket, hogyan kezdjünk hozzá? Például egy kávésbögrének. Azaz hogyan tud tárgyakká alakulni a krumpli?

A. Í.: Sok-sok kedv kell hozzá. Nem kezdeném bögrerajzolással, és semmi látvány utáni rajzolással a rajztanulást, ha kétségeim lennének azzal kapcsolatban, hogy ügyes vagyok-e.
Aki bátor, az vagányan megfogja a ceruzát, nézi a bögrét, és addig fel sem emeli, amíg kész nincs. Aztán büszke arra, hogy valami egyedit alkotott.

Ha ebből készül rengeteg, akkor egy idő után lehet, hogy tényleg ott lesz az a bögre, amit eredetileg elvárt magától. Valósághűen rajzolni technika kérdése, szorgalom és kitartás, és ezekhez mind rengeteg motiváció szükséges, ami a rajzolás iránti olthatatlan rajongásból fakadhat.

A.: Érdemes a gyerekek rajzolását segíteni, megmutatni nekik, hogyan csinálják?

A. Í.: Csak akkor, ha a szívünkre téve a kezünket, valóban azt gondoljuk, hogy mi jobb alkotók vagyunk náluk. Magam részéről én ebben nem hiszek, hogy ez lehetséges. De szerencsére most meg is tudom figyelni a kisfiamon: egyáltalán nem foglalkoztatja a rajzolás, párhetente vagy még ritkábban odajön az asztalomhoz, és elképesztő gyönyörű színharmóniákat ráz ki a kisujjából, úgy, ahogy én soha nem lennék képes. Látom hétről hétre, hogy minden irányítás nélkül hogy fejlődik, ahogy a fejét és a kezét egyre jobban összehangolja. Nagyon várom, hogy legyenek majd figurális rajzai, de nagyon szomorú leszek, hogy egy fantasztikus korszak lezárul.

A.: Akkor ne lépjünk közbe?

A. Í.: A rajztanulás egy bizonyos szakaszában igény van a másolásra, ez szükséges része a fejlődésnek, akkor lehet segíteni. Szerintem amit nem szabad – hacsak nem szakmai feladatról van szó –: kritizálni egy rajzot. Én ezt betiltanám. Mielőtt egy ember nagyon határozottan kijelentené, hogy vonalból kimenni nem ér, vagy piros ló nem létezik, vagy bármi hasonló, érdemes fellapozgatni néhány művészeti albumot, és megnézni, hogy a legnagyobb művészek hogyan nem feleltek meg a legtöbb általános elvárásnak, amik már akár óvodában korlátozzák a kicsiket.

A.: Kell-e, s ha igen, akkor mivel tudjuk motiválni őket az alkotásra?

A. Í.: Mintamutatással, és sok-sok papír és ceruza vásárlásával, dolgok megfigyelésével, kiállítások vagy művészeti albumok nézegetésével, és rengeteg meseolvasással. Ha valakit ezek beindítanak, akkor van igénye az önkifejezés ezen módjára, ha nem, akkor ő majd elzenéli, eltáncolja, megépíti. Nem kell mindenkinek rajzolnia.

A.: Mennyire avatkozzunk be egy-egy óvodai, iskolai kreatív (házi) feladatnál?

A. Í.: Ha nem kockáztatjuk, hogy az óvodában, iskolában emiatt rossz élménye lesz, én azt mondanám, hogy semennyire. Legyünk nagyon támogatóak, hogy minden rajz jó, mert valami új akkor is létrejön, ha véletlen tizenhat lábat rajzolunk egy kutyának. Legyünk büszkék, hogy lehet, hogy négylábú kutyát nem, de tizenhat lábút viszont remekül tudunk rajzolni.