Az igazgatói iroda egyik hatalmas bőr karosszékében ülve vártam anyámat, aki kínosan lassan küzdötte át magát a magas küszöbön. A szobába érve tíz szeméből öttel rám sandított, mire a fotel süllyedni kezdett alattam, úgy éreztem, menten elnyel, ezért megragadtam a karfákat, és addig szorítottam, amíg a hirtelen jött érzés el nem múlt. Vendégírónk, Körmöczi Vera novellája.
– Drága Igazgatónő asszony! Hogy van mindig? Képzelje! Én szörnyen rosszul. Mit művelt ez a büdös kölök, amiért ide kellett citálnia engem? Tudja, milyen nehezen mozgok ebben a melegben? Micsoda kínokat állok ki? Ha nem szedném marokszám a gyógyszereket, bizony létezni sem tudnék a temérdek fájdalomtól – panaszolta, miközben terjedelmes hátsóját próbálta beszuszakolni a mellettem álló karosszékbe.

Szemrehányó, „ez is miattad van” üzenete csak a bal oldali két szeméből érkezett felém. Hányszor hallottam már, hogy a terhesség alatt hízott meg, hogy elvettem a kedvét a további gyermekvállalástól, mert nem akartam megszületni, és az orvosnak kellett kitaposnia belőle, ő meg szanaszét szakadt. Mióta létezem, ártok neki. Minden rossz miattam történt vele, az egész életét tönkretette a rólam való gondoskodás, a rengeteg lemondás, amelyet én sosem tudok neki eléggé meghálálni.

– Köszönöm, hogy befáradt. Nem a leány magaviselete miatt hívtam be, hanem mert aggódunk…
– Ne mondja! – vágott a diri szavába anyám. – Matek hármas? Kémia szintén? Semmi sem lesz belőle, hiába mondom, nekem nem hiszi. Írni akar. Érti ezt? Írni! Gond van a fejével, az első pillanatban tudtam, ahogy megláttam. Jaj! Alig kapok levegőt! – Nyálkás, sárgásbarna bőre csak úgy hullámzott a nagy igyekezetben. – Sírba fog tenni ez a gyerek. Hát mit vétettem? Miatta hagyott el minket az apja, tudta? Mert folyton csak sírt. A földszintre költöztettük a hálószobánkat, de még úgy is hallottuk az ordítását. Nagyon sokára tanulta meg, mi a rend. Nem bírta addig a férjem, pedig drága jó ember volt.
Rutinosan nyúltam a zsebembe, majd gépiesen törölgettem a szemeiből elő-előgördülő, iszapszerű cseppeket. A hirtelen beállt csöndben az igazgatónő megpróbálta magához ragadni a szót, ám mire elnyitotta a száját, anyámból már ömlött is tovább a panaszáradat. Szólhattam volna, hogy felesleges próbálkozás, de rég megtanultam csendben maradni.
– Alig van dolga, mégsem tanul rendesen. Mit számít az a néhány óra diákmunka iskola után? Ilyenkor kell, amíg bírja a szervezete. Az enyém teljesen legyengült, jaj, nemsokára ismét műtenek. Ez a lusta gyerek meg arra panaszkodik, hogy fáradt. Érti?! Fáradt. Tizenhat évesen ő kimerült.
– Igen, ezért kértem…
– Ugyan mi dolga van neki? Az iskolában csak üldögél, utána a munka szinte játék, hiszen korabeliekkel van. És akkor van képe este arra panaszkodni, hogy nem tud nekem segíteni. Kutya kötelessége ellátni az anyját, hát nem?! Hálátlan a mai fiatalság, én azt mondom! Nézze, egészen elsápadtam! A víz is kivert, mindjárt elájulok!

Tudtam, mi következik. Felé nyújtottam a csuklóm, ő pedig masszív tapadókorongjával ereimre hajolva belém mélyesztette hármas fogazatát.
„Anyu most is engedné, hogy mellékuporodj” – levél a húgomnak