Közgazdaságit végzett, ami sosem érdekelte, nem úgy, mint az írás. Bár korábban egyszerűen azt hitte, sosem lesz elég önbizalma és bátorsága ahhoz, hogy tollat ragadjon, Pap Éva most mégis ír. Mi több, két romantikus regénye után készül a harmadik és a negyedik, de azt árulja el ő, hogy melyik jön előbb – Pap Éva írónővel beszélgettünk.
Pap Éva
A magyar írónő 1969. április 6-án született Szegeden. A kezdeti alkotóéveiben meghatározó volt az amatőr színjátszás és újságírás. Az első publikációit és novelláit 2019-től a Pannon Tükörben és az Irodalmi Jelenben olvashattuk, 2020-ban pedig megjelent az első nagy sikerű történelmi romantikus könyve, az egy szerelmi háromszög történetét elmesélő És újra felkel a nap is. Ezt követte 2021-ben a Mielőtt lemegy a nap.
Anyamagazin: Közgazdasági szakközépiskolát végeztél, ma viszont egészen más területen mozogsz. Milyen út vezetett erre a pályára?
Pap Éva: Már az érettségim után nagyon vonzottak a művészetek. A közgazdasági szakközépiskola nem érdekelt, tudtam, hogy hibás választás volt. A közművelődésben kezdtem el dolgozni, ahol színjátszással, amatőr színházi csoportokkal foglalkoztunk. Gyerekszínházat is alapítottunk, színházi fesztiválokra jártunk, és foglalkoztatott az újságírás is. Ez egy kreatív időszak volt az életemben.
A.: Aztán jött a házasság és a családalapítás.
P. É.: Az első időszak nagyon nehéz és küzdelmes volt anyagilag. Több vállalkozást csináltunk, amibe belebuktunk, majd kölcsönkértünk, és megint belebuktunk. Jó néhány évig eltartott a talpra állás, közben teherbe estem. A férjem akkor Székesfehérváron dolgozott, én Szegeden, és megijedtem, hogy most mi lesz velünk. Ő megnyugtatott azzal, hogy van férjem, munkám, és tető a fejem felett, így ha a baba jönni akar, hadd jöjjön. Az első néhány hét nehéz volt, ráérezni az előttünk álló időszakra, hogy váratlanul, bár nem teljesen tervezetlenül, 31 évesen anya leszek. Hiszem, hogy ha ez nem sikerül, akkor kicsúszok az időből. Mindig fontos volt számomra a munka és a karrier, a kreativitást mégis a kisfiam, Andrej születése hozta vissza az életembe.
A.: Mesélj róla!
P. É.: 21 éves, egyetemista. Közgazdasági szakra jár, nagyon szerencsések vagyunk vele. Biztos, hogy a nevelés is közrejátszik ebben, de nagyon önálló 8-9 éves kora óta. Van egy családi történetünk is ezzel kapcsolatban. Az óvodába gyakran késve érkeztünk vele. Amikor iskolás lett, sajnos ez nem változott. Egy nap még az ágyban voltunk a férjemmel, amikor a fiunk felöltözve azt mondta nekünk: „Elegem van, hogy mindig elkésünk, magam megyek, így legalább odaérünk időben.” Attól a naptól egyedül járt iskolába. Szerencsére még itthon lakik velünk, de attól a reggeli indulástól kezdve önálló.
A.: Te lakberendező is vagy. Hogy jött ez az életedbe?
P. É.: Amíg otthon voltam Andrejjal, az idő alatt tanultam meg a szakmát, ami jó 15-16 évet kitöltött az életemből. Amikor már úgy éreztem, hogy nem tudok jobb lenni, eljött az az érzés negyvenpár évesen, hogy ki fogok égni. Akkor tudatosan lelassítottam, de így utólag azt mondom, hogy már késő volt. Ebben az időszakban jött az életembe az írás, amitől úgy érzem, újra teljes vagyok.
A.: Ez egy gyerekkori álom volt?
P. É.: Az írással kapcsolatos dolgok valóban foglalkoztattak, de kevés volt az önbizalmam, a bátorságom. Az is egy fontos szempont, hogy az ember miből él meg. Az anyagiak, a biztosabb megélhetés felé fordultam, azonban az érzések bennem maradtak. Hiszem, hogy ami az emberből előbb-utóbb ki akar jönni, azt ki kell engedni. Amikor már megtehettem, akkor hagytam, hadd jöjjön. A lakberendezés olyan szabadságot biztosított nekem, hogy egyre több és több időt tudtam foglalkozni saját magammal.
A.: Andrej olvasta a könyveidet?
P. É.: Fiatal, még témájában ezek a könyvek nem neki valók. Télen, mielőtt Németországba utazott, azt ígérte, hogy elolvassa a könyvem a hosszú vonatút alatt. Az elejére írtam neki egy személyes ajánlást. Amikor hazajött, azt mondta, bizonyos dolgokra ráismert, és hogy tetszett. Ez nagyon jólesett.
A.: Mit jelent az, hogy ráismert bizonyos dolgokra?
P. É.: A második könyvben néhány szereplő karakterét a családból választottam.
A.: A Mielőtt lemegy a nap című történet elbeszélését mennyire segítette a férfinézőpont?
P. É.: Ebben a könyvben maga a férfi a főszereplő, így rögtön tudtam, hogy ő fogja elmesélni az életét. Úgy gondoltam, megpróbálok belehelyezkedni a férfi bőrébe. Sokszereplős, hosszú idősíkot felölelő történet, amelyben a főszereplő több emberrel került kapcsolatba, akik sokat változtak.
A.: Honnan jött a téma?
P. É.: Eddig a közvetlen környezetem adta a témát, amiből merítettem. A családban merültek fel olyan témák, amelyek engem is foglalkoztattak, és úgy gondoltam, hogy történetbe foglalom azokat. Ez a történet is már adta magát. Sőt, volt még vele más szándékom is, hogy majd a folytatását megírom, ami már sokkal személyesebb érintettségű lenne. Csak közben történt egy csavar: ahogy elkezdtem a történetet, rájöttem, hogy a Mielőtt lemegy a nap című könyvemtől ezt függetlenítem kell, mert attól sokkal erőteljesebb és nehezebb a téma. Jobb lenne, ha teljesen más szereplők lennének benne. Most tulajdonképpen az van, hogy a negyedik könyvem írom, a harmadik meg utána következik. Most, amin dolgozom, a Megbocsátás címet kapja. Az utána következő lesz majd a Mielőtt lemegy a nap folytatása.
A.: A szerelmi szál mellett a történet egy-egy erőteljes mondata jól példázza az adott politikai helyzetet és azt is, hogy egy emberi döntést mennyire befolyásolhat a politika.
P. É.: Igen, valóban, a történet megmutatja, hogy ez az időszak hogyan befolyásolta az ember életét, a munkalehetőség, az örökös munkalehetőség utáni vágy, ami a biztonságérzetet adta. Ez akár erősebb is lehetett az érzelmeknél. Miután a főszereplőt visszarendelték Szarajevóba, ott is szembekerültek az érzelmek és a munka. Eleget kellett tenni a feladatnak úgy, hogy jót is tegyen, és meg is feleljen az elvárásoknak. Nem volt szándékom, hogy nagyon erős harcos karakter legyen, de jellemzően egyik karakterem sem az. A nagyon nagy ügyért harcoló főhősnél pont azt szeretem megmutatni, hogy mennyire hétköznapi, akár a gyávasága. De valahogy mégis eljut egy megoldásig, egy megnyugvásig.
A.: Mennyi ideig tartott a kutatómunka?
P. É.: Nagyon sok idő volt. A férjem családjában felleltem levelezéseket. Az ötvenes években Szarajevóban tartózkodó apósom és az anyukája naponta írtak egymásnak. A leveleket elkezdtem összerendezgetni, időrendi sorrendbe tenni és lefordítani, ami nagyon nehéz volt, különösen némelyik, amelyet cirill betűvel írtak. A fiú baráti levelezéseiből is találtam emlékeket, amelyek mind-mind felbecsülhetetlen információk. Sok olyan adathoz jutottam, amit az interneten sosem találtam volna meg, a levelekből viszont hajszálpontosan kiolvasható, hogy mennyibe került egy ballonkabát vagy egy rádió, azt hol gyártották, de többet meg lehet tudni a szokásokról vagy például arról, hogy hogyan küldték a csomagot. A kutatómunkának ez a része nagyon izgalmas volt. Ott volt a kezem ügyében minden lehetőség és információ, csak fel kellett dolgozni. Hetek, hónapok munkája van benne, illetve még nyolc napra elmentem Szarajevóba is. Nem turistaként, városnéző lehetőségeket kihasználva, hanem gyalog, villamossal közlekedve, ismerkedtem a város utcáival, igyekeztem beleolvadni az ottani közegbe, hogy mélységében meglássam a finomságokat és a mélységeket, a hétköznapi életet és azt, ahogyan ott élnek. Fontos volt, hogy úgy tudjam átadni a történetet, hogy az ott élők is felismerjék benne magukat, a városukat. Persze beszélem a nyelvet, ami nagyon fontos, hiszen anélkül ezt nem tudtam volna megcsinálni, anélkül az ember nem is tudja igazán átérezni egy másik kultúra lényegét.
A.: Idén melyik könyved jelenik meg, a negyedik vagy a harmadik?
P. É.: A negyedik, ami egy teljesen önálló történet lesz, június elején jelenik meg. A Megbocsátás egy olyan házaspárról szól, akinek az élete elérkezik arra a pontra, amikor minden jó, túl vannak minden nehézségen, és egzisztenciát teremtettek. Egy nap a férj azonban a feleség elé áll, hogy a terhes közös barátjuk gyermekének valószínűleg ő az apja. A feleség ekkor elkezd harcolni a családjáért, a férjéért, a házasságáért.
A.: Néhány kulisszatitkot elárulsz a történetről?
P. É.: Azt fogom bemutatni, hogy hova jut ez a házasság. Nagyon fontosnak tartom láttatni a férj oldalát is, mert ilyen helyzetekben általában rögtön a férfit szedik darabokra. Sokan elfelejtkeznek azokról a helyzetekről, amikor nem segíti a nő a nőt, hanem éppen ellene dolgozik, tiszteségtelenül és manipulatívan. Akkor is a férfit hibáztatják. Akkor is ezzel szembesültem, amikor én voltam bajban, és a fórumokon kerestem, mit csináljak, hova forduljak. Abban reménykedtem, hogy lesz valaki, aki azt mondja, Éva, menj tovább, próbáljátok meg rendbe hozni. Aztán harminc hozzászólásból huszonkilenc azt mondta, hajítsd ki a férjed, nem érdemel meg, úgyse lesz a házasságból semmi, de ha lesz is egy darabig, úgyis szétesik a házasságod. Borzasztó volt, de józan tudtam maradni. Egy ismerősöm adott nekem erőt, aki azt mondta, hogy Éva, a te férjed téged szeret, biztos megbánta, ami történt, ti egy jó páros vagytok, menjetek tovább. Ennek tíz éve…
