Szia, Anyuci!

– egy gyermek búcsúja az édesanyjától

Egy évvel ezelőtt úgy rendezkedtem be, hogy sok időt töltök veled, és egész nap csak beszélgetni fogunk. Vittem néhány bulvárlapot, hogy jól ki tudjuk vesézni az aktuális pletykákat, még akkor is, ha csak én beszélek. Tudtam, amióta újra kórházba kerültél, hogy minden nappal messzebb vagy már, és hogy több időt töltesz valahol máshol, már az odaátra tartva. Tegnap óta éjjel is be volt kapcsolva a telefonom, mert mondták, hogy ha megtörténik, akkor fognak hívni. Én készültem.

Január volt, amikor kétségbeesve hívtál, hogy nagy baj van. Onnantól beindultak az események. Több időt töltöttem veled utána, mint az előtte lévő évben összesen.
Petefészekrák, hashártyaáttéttel.
Mentünk a kezelésekre. Te napról napra gyengébb lettél. Keveset tudtál enni, és én nagyon dühös voltam, hogy meg sem próbálod. Azóta tudom, hogy a rákos betegeknél ez jellemző, és a kemoterápia mellékhatása is.

Nem voltál jó beteg.

Vidáman mesélted, hogy a CT-vizsgálat előtti folyadékból egypohárnyit a parkba és egypohárnyit a mosdóba öntöttél, csak a többit ittad meg. Pedig jó sokáig szobroztunk a vizsgálatra várva, és én nagyon izgultam, hogy sikerüljön, ha már ennyi időnk rámegy.

Többször voltál a sürgősségin, és ott is sokat kellett várnunk, hogy infúziót kaphass. Kétségbeejtő volt, hogy csak magunkra számíthattunk. A kezelőintézményben a kemoterápiát kaphattad, és ott semmi mást nem adtak. A területileg illetékes kórházban meg nem akartak ellátni, mert kapsz kemoterápiát máshol.

Márciusban bekerültél a kórházba, belgyógyászatra. Ott egész jól feljavítottak. Rengeteg ételt kívántál, és akkor még két-három falatot tudtál enni is. Sütöttem neked lekváros piskótatekercset, a kedvencünket. Annyira jól lettél, hogy el is jöttél a zárójelentésed nélkül, amiben azt írták, hogy a beteg önkényesen távozott. Nagyon renitens voltál, és akkor is haragudtam rád, mert utána nekem kellett a zárójelentést is elintézni. De most már ezen csak mosolygok.

Utána beütött a Covid első felvonása. Az eddigi kilátástalan egészségügyi ellátást megfejelte még ez a káosz is. Nem mehettem veled a kezelésekre, hol a kocsiban vártalak, hol hazamentem és dolgoztam, vagy együtt tanultam a digitális oktatásra kényszerülő gyerekeimmel.

Megkértél, hogy vágjam le a hajad, mert nem akarod látni, ahogy a kemó miatt fokozatosan kihullik.

Napról napra erőtlenebb lettél. Volt, hogy kanálból itattalak vízzel. Három kanállal sikerült, aztán minden jött is vissza.
Egész idő alatt nem nyíltál meg, pedig vártam. Szerettem volna tudni, hogyan érzel, mit szeretnél. Egyszer azt gondoltam, hogy feladtad, máskor pedig, hogy igenis élni akarsz.

Megnéztük együtt a Bohém rapszódiát. Tudtam, hogy szeretted Freddie-t, és azt hittem, hogy utána könnyebben elő tudnak jönni az érzéseid. Én bőgtem a végén, de te kőszilaként viselkedtél.
Szerettelek volna támogatni, de egyszerűen nem tudtam, hogy mivel teszek jót. Ott voltam veled, de sokszor kiborultam. Most már rájöttem, hogy neked csak ennyi kellett. Legyek veled.

Milliószor lepergett előttem, hogy fel tudsz-e készülni a saját halálodra? Vajon tudod-e, hogy itt a vége? Én úgy gondolom, hogy lehetetlen rá felkészülni, és még az utolsó pillanatig hiszed, hogy nem ez a vége.

Megünnepeltük a hatvanötödik születésnapodat.

Kettesben. Vittem neked tulipánokat, mert azokat nagyon szeretted. Te az ágyban feküdtél, és csak ritkán keltél fel. Akkor már fürdeni sem tudtál egyedül. Elbúcsúztam, hogy majd a következő kezelés napján jövök, két nap múlva.

Másnap hívtalak, de nem vetted fel. Elmentem hozzád. Te az ágyban feküdtél, és kedvesen mosolyogtál rám, amikor köszöntöttél. Valahogyan visszamentél, miután beütötted a fejed az előszobában. Ki kellett hívnom a mentőket, mert minden csupa vér volt. Mondtad, hogy kislányom, meghalok, de én átöleltelek, és nyugtattalak, hogy nem megy az olyan könnyen.

Két nap múlva tudtunk beszélni telefonon, és nagyon boldog voltam.

Anyák napján nem láthattalak, de mindennap beszéltünk. Később be tudtam menni a kórház folyosójára, és ott átadhattam a csomagodat. Vártam, hátha láthatlak a folyosón. Hallottam, hogy veszekedsz az ápolóval, mert nem volt hideg az ásványvíz, és ennek én nagyon örültem.

Egy hét után bemehettem hozzád. Mindennap reggel telefonon beszéltünk, és délután meglátogattalak. Féltem, hogy bármikor megtilthatják, hogy többet nem mehetek be hozzád. Az ápolók kedvesek voltak, kiragasztottuk az unokáid rajzait az ágyad melletti falra. Minden nappal egyre kevesebb időt voltál már a jelenben. Az utolsó héten már nem tudtalak felhívni reggelente, mert már nem tudtad felvenni a telefont.

Pontosan egy évvel ezelőtt, amikor vittem az újságokat, az ápolónő azzal fogadott, hogy szerinte ma lesz az a nap.

Rohantam be hozzád. Ültem az ágyad mellett, és szorítottam a kezed. Simogattam a hajad, ami nem is hullott ki, már kezdett újra nőni. Meséltem neked, és készültem, hogy minél több emlékem maradjon rólad, és minél több mindent magamba tudjak raktározni, amit elő tudok venni, ha már nem leszel. Nagyon nem akartam hazamenni, ott akartam veled lenni, ameddig csak lehet.

Éjfél után pár perccel csörgött a mobilom. A legnagyobb természetességgel vettem fel, hiszen vártam ezt a hívást, csak egy kicsit remegett a kezem. Az ügyeletes orvos bemutatkozott, és mondta, hogy exitáltál. Azt hiszem, ő kívánt először részvétet.