Tíz éve, Erdélyből hazafelé, egy fehér Opel Astrában született meg a Volt Nevelők Szolgálata (VONESZO) ötlete. Az alapítvány megálmodója és vezetője, Vitéz András nem hétköznapi hivatást választott, vagy ahogy ő mondja, „normálisat”. Mégpedig azért, mert hisz az egymás felé fordulás erejében, és abban, hogy éppen erre van szüksége ahhoz, hogy ő maga is boldog családi életet élhessen.
Névjegy
Vitéz András „Bandi” 14 éve dolgozik a segítő és tanácsadó pályán. Kezdetben egy pénzügyekkel foglalkozó cégcsoportot irányított, ezzel párhuzamosan épült fel a VONESZO, ahol számos intézménynek tartottak önismereti tréningeket, szakmai napokat. Jelenleg az alapítvány elnöke, ahol vezetőknek, szociális szakembereknek és gyerekeknek szerveznek csoportokat. Saját vállalkozásában magánszemélyeknek és cégeknek csoportos és egyéni szupervíziót, tréningeket, érzékenyítő előadásokat tart.
Anyamagazin: Mindig is segítő pályára készültél?
Vitéz András: Egyáltalán nem! Igazi útkereső voltam. Sok helyen laktam, sok munkahelyem volt, sokféle suliba jártam. Csak 35 évesen végeztem el a főiskolát, pedig 20 évesen kezdtem az elsőt. A barátaim összeszámolták a legénybúcsúmra, hogy csak barátnőkből volt több, mint munkahelyből. Kedvencük, amikor az amerikai baptista lelkész személyi asszisztenseként dolgoztam úgy, hogy akkor még nem beszéltem angolul. Az olasz melónak ezt is sikerült felülmúlnia: Olaszországban olaszul beszélő, nem dohányzó alkalmazottat kerestek autóbontóba. Akkoriban láncdohányos voltam, és egy szót sem beszéltem olaszul… Természetesen jelentkeztem a munkára, és meg is kaptam az állást.
A.: Pedagóguscsaládba születtél. Ez meghatározza azt, ahogyan most működsz, amilyen projekteken dolgozol?
V. A.: Eléggé. Ráadásul a szüleim több pedagógussal összefogva 1987-től 1990-ig elég sokat jártak Erdélybe, még a Ceaușescu-éra idején, adományokat szállítottak. Szó nem volt még akkor mentálhigiénés segítségnyújtásról, gyógyszereket, kötszereket, élelmiszert vittek a rászorulóknak. Ráadásul akkoriban nem csak annyi volt ez a történet, hogy kocsiba pakoltak mindent, majd kiutaztak Romániába. Ahhoz, hogy eljuttathassák az adományokat, át kellett építeni az autót: a motortérben szállították a dolgokat, vagyis mondhatjuk, hogy a szüleim missziós csempészek voltak, a jó ügyet szolgálták. Nem volt veszélytelen a küldetés: nem egyszer visszafordították őket, mivel szerepeltek a Securitate rendszerében.
Fel volt jegyezve, milyen rendszámú kocsival merre közlekedtek. Ez sem tántoríthatta el a szüleimet! Előfordult, hogy sötétben, lekapcsolt világítással tolták az autót falutól faluig. Egyszer lőttek is rájuk, mert nem akartak együttműködni a román hatóságokkal. Ekkor én hét éves voltam. Emlékszem, kicsit izgultam is egyszer, vajon hazajön-e apu. Amikor anyuval együtt utaztak ki, akkor azért óvatosabbak voltak. Annyit fogtam fel az egészből, hogy Erdélybe járni és segíteni jó dolog. Beleszülettem az adományozás világába. 1992-től, amikor normalizálódott kint a helyzet, már nagy buszokkal jártunk. Minden nyáron heteket töltöttünk Erdélyben, főleg Székelyföldön. Ez ment ’99-ig, majd egészen 2008-ig nem látogattam ki.
A.: Mi történt 2008-ban? Miért épp akkor tértél vissza?
V. A.: A nővérem egy közösséggel továbbra is kijárt Erdélybe, és 2007 karácsonyán szólt, hogy menjek én is, mert kell egy sofőr. Akkor ezt visszautasítottam, viszont 2008 januárjában már beadtam a derekam. Nekiindultam egy 9 fős kisbusszal 8 nő társaságában Erdélynek. 2008-ban még nem ismertem azt a szót, hogy önkénteskedés. Egyszerűen ráéreztem, hogy itt valami fontos dolog történik, itt valami van. Mindig is szervező figura voltam, általában szerettem segíteni másoknak, de ez még nem volt tudatos bennem. Megszerettem ezt a helyet, ráadásul elvarázsolt egy hároméves cigány kislány, Szorina, aki a kishúgomra emlékeztetett.
Akkor döntöttem el, hogy jövök még. Fél év múlva már nemcsak jöttem, hanem ott is maradtam. Szászvároson egy olyan otthonba kerültem nevelőként, ahol egy darab árva volt a 40 gyerekből, a többiek családdal rendelkező, de nehéz sorsú kisgyermekek voltak. Egy fiú csapatnak elment a nevelőjük, férfi nevelő nélkül maradtak volna, ezért azt mondtam, ezt az évet bevállalom. Ezt úgy képzeld el, hogy van 8 fiam (3 ovis és 5 iskolás), és ez idő alatt nonstop velük vagyok. Akkor ott a szociális helyzet nem volt olyan jó, mint itthon, gyakorlatilag nem létezett szociális háló. Nem emelték ki a családból a gyerekeket, hanem inkább a szülők kopogtattak az intézmény ajtaján, hogy segítséget kapjanak: például a sokadik gyereküket már nem tudták etetni, ezért beadták. A 40 gyerek között épp ezért nagyon sokan testvérek voltak.
A.: Mi vezetett hozzájuk?
V. A.: Ha őszinte akarok lenni, az öngyógyítás. Nagyon pici voltam, tíz hónapos, amikor szanatóriumba kerültem. Majdnem meghaltam tüdőbevérzés miatt, amiről a szüleimet nem is értesítették. Volt egy olyan fiam Erdélyben, aki kórházba került, én pedig rendszeresen jártam be hozzá. Tudom, hogy ezt azért is tettem, hogy a saját gyerekkori traumáimat feldolgozhassam, nem csak a kisgyerek kedvéért. Aztán egy nem tudatos segítő munka vált belőle. Én focizni, dumálni szerettem a gyerekekkel. A tanítás és a szoc. gondozás, a szülőkkel való foglalkozás nem igazán érdekelt. A gyermeki lét újragondolása volt fontos, és hogy ne csak az iskolarendszer osztályzatai alapján mérjünk egy gyereket, hanem a személyisége által. Ösztönösen jött ez a hozzáállás, ráadásul van tapasztalatom a „pesztrálásban”, hiszen van egy nálam jóval fiatalabb húgom. Nagy családból származom, a szüleim ugye pedagógusok. Tehát volt ahhoz érzékem, hogyan kérdezzem meg valakitől, hogy van. De ahhoz már kevés voltam, hogy levezessek egy szakértő segítő beszélgetést. Úgy fogalmaznék, hogy jó hatással voltam a környezetemre.
A.: Ha jól tudom, nem csak a gyerekek miatt volt meghatározó ez az időszak…
V. A.: Igen, mivel az egy év alatt sikeresen beleszerettem a szomszédba, aki azóta a feleségem és a két kislányom édesanyja. Andrea kiskunfélegyházi, én óbudai, mégis Szászvároson jöttünk össze. Ő sem volt nagy randizós, én sem, munkakapcsolatból alakult ki a szerelem. Legalább nem kellett a Nyugati forgóóránál izzadva várni, hogy megérkezzen a randipartner. Viccet félretéve, félévnyi beszélgetések és séták után egy pár lettünk. Két hónap együttjárás után már tudtam, hogy ő lesz a feleségem. Nyáron azt mondtam magamnak, hogy ha eljön velem egy teljesítménytúrára, akkor ő lesz az. Persze Andrea ezt nem tudta, de eljött velem. Miután hazaértünk, meg is kértem a kezét. Hat hónap után nem szokás valakit feleségül kérni, úgyhogy meg is lepődött rendesen. Azzal nyugtattam, hogy én már márciusban meg akartam kérni, csak a srácok lebeszéltek. Az esküvő után hazaköltöztünk, Csepelen kezdtünk el dolgozni egy gyermekotthonban. Kaptunk egy házat, ahol a hétköznapokra „szülők” lettünk, a hétvégékre pedig hazatértek a gyerekek a családjukhoz. Leegyszerűsítve: összeházasodtunk, és azonnal lett 11 gyerekünk.
A.: Nem lehetett könnyű helytállni nap mint nap.
V. A.: Lelkileg megviselt ez a munka, belefáradtam. Akkoriban nem volt még szupervízió, legalábbis nem hallottam róla. Volt egy kiváló szakmai vezetőnk, akivel egyébként azóta is kapcsolatban állok, és rengeteget segített nekem. Ha ő nem lett volna, pár hónap után feladom. Képzés és lelki támogatás nélkül igyekeztem helytállni, a saját megküzdési módszereimre kellett hagyatkoznom. Hozzáteszem, ekkor már beiratkoztam szocmunkára, a feleségem pedig szoc. gondozóra, mert enélkül nem foglalkozhattunk volna a gyerekekkel. Suliba jártam, dolgoztam, és ott volt a gyermekotthonos munkám. Három helyen kellett teljesítenem. Egy idő után már fizikai fájdalmat okozott, ha kaptam egy újabb feladatot. Fájt a fejem, a lábam, nem tudtam felkelni. Klasszikus kiégés volt ez. Folyamatosan meséltek a srácok arról, mi megy otthon, közben azt is láttam, hogy egy lyukas zsák az egész rendszer, nem tudunk jelentős változást elérni.
Belefáradtam a tehetetlenségbe, azt éreztem, hogy tök fölösleges munkát végzek, ami ráadásul nehéz, és nem fizetik meg. Megtapsoljuk ugyan azokat az embereket, akik szociális területen dolgoznak, de azért „az én gyerekem ne menjen ilyen pályára”. Akkor azt éreztem, hogy egy „futottak még” kategóriába sorolnak, miközben én a jövő generációjával foglalkozom. Számomra ez a kettő nem volt összeegyeztethető, főleg úgy, hogy a közeli ismerőseim közül jó páran már ekkor a sokszorosát keresték az én fizetésemnek. Nincs valódi társadalmi megbecsülésem, holott egy piszok nehéz munkát végzek. Nem tudom, mi lehet fontosabb a jövő nemzedékének a támogatásánál! Nagyon nem mindegy, milyen érzelmi hátterű emberek alakítják majd az ezt következő generációt. Mindez együtt vezetett oda, hogy abbahagytam a csepeli nevelőotthonos munkát. Az észszerűtlenséget nem szerettem soha, ezért ha nem tudtam változást hozni, akkor kiléptem.
A.: Ez a tapasztalás indított el a VONESZO-s úton?
V. A.: Pontosan. Dühös voltam az egész rendszerre. Elegem volt abból, hogy egyszerűen nem lehet sehol észszerűen dolgozni. Nem lehet arra fókuszálni, ami értelmes? Mindig meg kell felelni valami képtelenségnek? Én még a gombfocit vagy épp a szerepjátékokat is úgy alakítottam át az egyik barátommal, hogy az valóban játszható legyen, mert az a jó. Ha mindent hajlamos vagyok átalakítani, akkor alakítsak ki magamnak is egy működő munkahelyet. És hogy hogyan, mikor kezdődött? Két pontot látok: az egyik az, amikor 2009-ben állunk Szászvároson a tornácon a nevelőkkel, és azt mondom, hogy „Gyerekek, csinálok egy alapítványt!”. A következő pont, amikor 2011 novemberében jöttem haza Erdélyből egy szintén volt nevelővel. Ültünk a fehér Opel Astrában, Arad előtt ment le a nap. A gyárépületek széppé lettek, ahogy vöröslött az égbolt. Ránéztem, és azt mondtam: „Most megcsináljuk az alapítványt! Hazaérünk, és hívom az ügyvédet.” Így is lett. Fogalmam sem volt, hogy kell alapítványt csinálni, de az egyik legjobb barátom, aki történetesen ügyvéd, segített. Végül én lettem az egyetlen „marha”, aki a pénzét is belepakolta, hiszen annyira hittem benne. Csupán ezért lettem én a vezető. 2012. december 21. a legutolsó ismert világvégenap, és aznap alakult meg a VONESZO.
A.: Miben különbözött a te alapítványi elképzelésed a már addig megszokottaktól?
V. A.: A koncepció az volt, hogy személyesen, kiszámíthatóan mindenkinek adományozzunk, aki a gyermekvédelemben van: nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is. Megéltük, hogy akkoriban hozzánk, az otthonba általában karácsonykor és szinte mindig csak a gyermekeknek hoztak adományt, legtöbbször olyat, amit nem is kértünk, és olyanok, akiket nem ismertünk. Sajnos sokszor a használt és fölöslegessé vált, nagyrészt kacatokat hozták el nekünk, amit a gyermekeknek fotózkodás közben át kellett venni, és még örülni is kellett neki. Nagyon is tudom, hogy ez jó szándékkal történt, de ez így nem adományozás. Egyetlen gondolat köré épült a VONESZO: kérdezzem meg, mire van szükség. A szociális szférában már óriási a fejlődés, ott ez ma már jobban működik; igényfelmérés, hatástanulmány, fenntarthatóság, de ha 2010-ben kimondtad ezeket a szavakat, azt se tudták, mi fán teremnek. Amikor kijelentettük azt, hogy mi személyesen, kevés embernek akarunk adományozni, azoknak, akiket elérünk (egy gyermekotthon, két család), csak néztek. Hogyhogy nem nagy számokban gondolkozunk? Lehet 100 embernek segíteni 100 millió forintból, de nem a mi éves költségvetésünkből. Egy gyermekotthonnak tudtunk minőségi segítséget nyújtani önkéntesen.
Olyan világban szeretnék élni, ahol nem mindenáron a fenntarthatóság a fontos. Vegyük például a Kamasz Kaland projektünket: dramatikus délutánokat szervezünk családok átmeneti otthonában élő fiatalok számára, ahol számtalan művészetterápiás eszközzel segítjük a fiatalokat, hogy kijátsszák magukból életük nehéz pillanatait. Ez esetben mi is a lényeg? Ha több gyerek jön, mert tetszik neki a program, akkor nekünk az pluszkiadás, hiszen nagyobb termet kell bérelnünk. De nálam ez nem kérdés: jöjjön több gyerek! Ezért ebben a kontextusban a fenntarthatóság inkább pejoratív, mert sok fontos, apróságnak tűnő részletet kivesz, például a gondviselést. Hiszek abban, hogy ha erőmön felül vállalok, akkor ott jönni fog az áldás. Eddig azt láttam a VONESZO-ban, hogy ha mertem nagyobbat lépni, akkor jött. Ugyanakkor, ahogy egyre tudatosabb vezetővé válok, ebben a „merésben” kicsit óvatosabb vagyok. Viszont ha csak a számokat néztük volna az induláskor, és nem lett volna hit a történetben, akkor állítom, hogy a benzinköltségre sem tudtuk volna összeszedni a pénzt. Ennek a sok embernek a tenni akarása sokkal erősebb, mint a közgazdaságtan. Az egymás felé fordulás és segíteni akarás a legnagyobb erő.
A.: A mai napig tart ez a lelkesedés?
V. A.: Nagyon ingadozó. Sokszor nem értem, miért csinálom ezt az egészet. Miért nem járok be egy munkahelyre? Miért nem vagyok „normális”? Nehéz megélni a kudarcokat, ha valami nem sikerül, ha valaki nem hív vissza. Ráadásul nagyon emocionális vagyok: ha nem töltődöm fel kellőképpen családból, cimbikből, akkor el tudom hagyni magam. Aztán jön egy felívelő szakasz, amikor odajön hozzám az egyik gyerek, és mond valami olyat, amitől újra azt érzem, hogy megéri folytatni. A mai napig motivál, hogy mindig tanuljak mint vezető, hiszen a vezető soha nem lehet „kész”. A vezetés mindennap új helyzetet hoz, amire nem lehet felkészülni. A cél, hogy egy elég jó vezetői szintet érjek el. Úgy érzem, szeretnek az emberek együtt dolgozni velem, ez a legjobb visszajelzés. Nem vagyok elégedett magammal, de már megelégszem azzal, hogy mások megelégszenek velem. Bennem van még, hogy ezt is, azt is lehetne jobban csinálni, de már le tudom tenni. Nincsenek jó és rossz döntések. Döntések vannak, amik következményekkel járnak. Délután leteszem a munkát, és onnantól a családomé vagyok. Ott meg az ember meg tud felelni pillanatok alatt.
A.: Másképp csinálnál bármit is, ha újrakezdhetnéd?
V. A.: A lányom az egyik nap megkérdezte, hol érzem a legjobban magam. Gyorsan lepörgettem a fejemben, mit szeretek csinálni, és arra jöttem rá, hogy azt szeretem a legjobban, amikor otthon vagyunk mind, és hallgatom az otthon zaját. Ez válasz röviden arra a kérdésre is, hogy miért csinálom a VONESZO-t: szerintem én így tudom megteremteni a családomnak és magamnak azt, hogy legyenek ilyen pillanatok. Azt látom, mind a négyünknek a szeretetnyelve az együtt töltött idő, sok-sok öleléssel. Ha ez volt az ára annak, hogy egy ilyen nyugis családom van, akikkel jó otthon lenni, és nincsenek nagy igények, akkor újra és újra belevágnék. Nem tudok letérni erről a pályáról. Bárki bármilyen hivatást vállal, és azt jól akarja csinálni, akkor eljut erre a szintre. Ennél nem kell több.
Borítókép: VONESZO
Ezt olvastad már?
Gyereknap a mélyszegénységben: minden napra jut egy szívszorító történet
