„Olyan, mintha még nem is lenne egészen a mi gyermekünk”

„Kimondhatatlanul felemelő élményt jelent, hogy a pici magzatom kicsi kezei hozzám érnek. Közben a monitorok sípolnak, minden rezdülésére, levegővételére figyelnünk kell, így egy nővérke is mindig készenlétben áll, hogy segítsen. Egy biztos: ez a másfél tenyérnyi lény él, élni akar, nem adja fel, ő egy pici hős, akire nagyon büszke vagyok.” Nagy Gabriella írása.

Nekem az első perctől az a feladatom, hogy anyatejet termeljek neki. Ez tud segíteni neki abban, hogy megerősödjön és szépen meghízzon. A kórházbeli védőnők ezért lelkesen tanítják meg nekem, hogyan kell az elektromos mellszívókészülékeket használni, mit, hogy és hányszor csináljak, mit hogyan sterilizáljunk. A nap 24 órájában legalább 6-8 alkalommal mellszívózás lesz a teendőm, ami napi 4-5 órás elfoglaltságnak fog megfelelni. Az anyatej létfontosságú a pici immunrendszerének, amit a korababák anyukái minden energiájukkal meg is próbálnak előállítani. Vannak, akik (köztük én is) éjt nappallá téve pumpálnak, isszák a különböző, tejtermelést elősegítő teákat, alkoholmentes söröket, szedik a megfelelő vitaminokat, esznek és esznek, hogy legyen elég tejük.

Kicsit ipari hangulatú mindez egy fehér steril szobában. Egy gépre kapcsolva pumpálni a tejecskét a picinek nagy fegyelmet igényel, viszont ez legalább keretet és teendőt ad a benti anyukáknak. Lehetőséget nyújt arra, hogy valahogy segítsük a piciket, akik ebben a pillanatban ezenkívül nagyobbrészt az orvosok és a nővérek segítségére szorulnak.

A külföldi férjemnek mindeközben ki kell ismernie magát nemcsak a magyar kórházi valóságban, hanem a szoptatós anyukák kelléktárában is. Elmegy a drogériába, megveszi a felírt pelenkát, popsitörlőt, melltartóbetétet, az anyakönyvi hivatalból elhozza az anyakönyvi kivonatot, naponta hoz nekem rágcsálnivalót, ételt, gyümölcslét, vizet, s legfőképpen sok-sok szeretetet, és az erős vállát, amelyen mindennap kisírhatom magam. Mindennapjaink aköré épülnek, amit bent látunk és hallunk. A nővérek és az orvosok lesznek a benti családunk tagjai, minden kiejtett szavuk reményt ad, vagy pedig kételyt, kétségbeesést ébreszt bennünk.

Pár nap után leköltözöm egy teljesen más osztály mellett lévő anyaszobába, ahol egy másik koramami tölti már hosszú hónapok óta a mindennapjait. Ő is biztat, s megosztja velem tapasztalatait, ami szintén nagy segítséget jelent.

Lassan megtanulom, hogy mikor van etetési idő, pelenkacsere, orvosi vizit (amikor a baba kezeléséről, állapotáról tájékoztatnak), műszakváltás (amikor nem illendő zavarni a nővéreket).

Tudom, hogy jó kezekben van a gyermekem, mégis nehéz szívvel köszönök el tőle éjjelente akkor is, ha már alig állok a lábamon. Fáj otthagyni egy idegen környezetben, idegen emberekkel, olyan, mintha még nem is lenne egészen a mi gyermekünk, hisz ismeretlen emberek gondoskodnak róla. Ugyanakkor minden éjjel kidőlök, mint aki egy maratont futott le, s azon aggódom, hogy vajon mit hoz a holnap. A szülést követő első, érzelmileg nagyon nehéz hetekben sokszor látok olyan álmot, amelyben mintha a karomban tartanám a kisfiam. Szorítom magamhoz, majd felriadok, s kétségbeesve keresem mindenhol az ágyamban, mert nem találom sehol. Eltart egy jó pár percig, amíg a sötétben ráeszmélek, hogy ő bizony az intenzív osztályon van, nem velem.

Napjaink fénypontja a kenguruzás. Ez azt a helyzetet jelenti, amikor a nővér kiveszi a picit a meleg inkubátorából, és az édesanyja vagy az édesapja csupasz mellkasára helyezi. Természetesen a hozzá tartozó összes csővel együtt. A bőr a bőrön kontaktus, a szülő szívverésének hangja megnyugtatja a babát, biztonságot ad neki, és a szülőknek is lehetőséget teremt arra, hogy végre megérintsék a nap nagyobb részében elszigetelt babájukat.

A kisfiunk még csak egynapos, amikor ezt a kenguruzást kipróbáljuk. Kimondhatatlanul felemelő élményt jelent, hogy a pici magzatom kicsi kezei hozzám érnek. Közben a monitorok sípolnak, minden rezdülésére, levegővételére figyelnünk kell, így egy nővérke is mindig készenlétben áll, hogy segítsen. Egy biztos: ez a másfél tenyérnyi lény él, élni akar, nem adja fel, ő egy pici hős, akire nagyon büszke vagyok.

A mellszívós szobában lévő rádióban már karácsonyi számok szólnak, telik az idő, s minden nap mást hoz. Minden reggel mást mond az éjszakás nővér. Néha jó hírek jönnek, nem volt gond, viszonylag nyugodtan aludt a kisember, máskor rossz dolgokat hallok, például hogy sokszor esett az oxigénszaturációja, fáj a hasa, amire mindig összeszorul a szívem. Az anyák és az apák is be vannak vonva a baba körüli teendőkbe.

A nővérek készséggel megtanítanak, hogyan kell pelenkázni, vérnyomást mérni, hogyan tegyük be a kezünket, ha szeretnénk a picit megnyugtatni, hogyan kell a lefejt anyatejet egy fecskendőn keresztül a pici száján levezetett gyomorszondájába pumpálni stb. Szoros a napi program, hajnali 4 vagy 5 órától általában este 11-12-ig van teendő a köztes mellszívózásokkal együtt. Mindeközben az anyukának pihenni is kellene, hogy legyen teje, ennie is kellene, meg néha egy zuhanyt beiktatni.

Már három hét is eltelt, most megyek ki a friss levegőre először, a kórház parkolójába. A koronavírus miatt nem lehet elhagyni a kórház területét, máskülönben veszélyeztetném a saját és a többi gyerek egészségét, a szigorú kézfertőtlenítési szabályok ellenére is. A csöppségeknek nemhogy a koronavírus, de egy apró bacilus, megfázás, fertőzés is halálos lehet.

Közben persze lelkileg az sem könnyű, hogy csak az épület folyósóit járjam fel-le éjjel-nappal, család és barátok nélkül. Már van egy bejáratott útvonalam az épületen belül, ami elkerüli a szülészet bejáratát. Valahogy továbbra is nehéz a nagy pocakkal vizsgálatra vagy már szülni érkező anyukákat és boldog apukákat látni. Örülök nekik, kívánom, hogy nekik ne kelljen átmenni azokon a dolgokon, amelyeken nekünk, de jobban érzem magam, ha egyelőre nem látom őket.

Mély levegőt veszek, össze kell szednem magam. A kisfiam az életéért küzd, én nem tehetem, hogy elhagyom magam, nem lehetek fáradt, tejet kell neki előállítanom, vele kell lennem, amikor csak lehet, mindent meg kell tennem, hogy jobban legyen.

December 6-án megérkezik a Mikulás is közben a kicsikhez. A nővérek a hosszú-hosszú napi műszakok mellett is találnak energiát arra, hogy saját maguk öltözzenek be, készítsenek meglepetéseket a piciknek és a szüleiknek. Egy a céljuk, hogy egy kicsit eltereljék az aggódó szülői tekinteteket a monitorokról, pici vidámságot kölcsönözzenek az intenzív osztály világába. Erre a pár percre már nem is annyira halljuk a gépek sípolását, vidám téli gyerekzene szól, jön a hajlott hátú, magas sarkú Mikulás, aki csokit hoz a gyerekeknek.

Egyszerre vagyok vidám, és folynak a könnyeim, hogy a picikém első Mikulás-ünnepe itt van benn, a kórházban. Közben nagyon hálás vagyok a nővéreknek, hogy nem felejtik el ezt a napot sem, hisz, ahogy mondják, a kicsiknek még csizmája sincsen, de azért ő is gyerek, és így biztos ő is örül, ha a Mikulás meglátogatja néhány finomsággal. Most még én veszem át a csokit a nevében.

Folytatjuk.
A történet első részét itt olvashatod.