„Nem éreztem azt, amit egy anyának éreznie kellett volna”
– egy vallomás érzésekről, szégyenről, bűntudatról
Anyának lenni fantasztikus. Fogod a gyermeked, és érzed az elsöprő, elemi ragaszkodást. Én is átéltem az első gyermekem születésekor. Aztán a második alkalommal valami elmaradt. Jött viszont a szégyen, a bűntudat. Az igazság az, hogy mind azt hisszük, vannak dolgok, amik csak másokkal történnek meg. És ítélkezünk mások felett, néha meggondolatlanul és kegyetlenül. Varga Klára írása.
Ülök a széken, a gyermekem kórházi ágya mellett. A gyermekem lassan két hónapos, de egy kezemen meg tudom számolni, hányszor tarthattam a karjaimban. Idegesítően pittyeg valami monitor felette, orrában szonda, karjában, lábában és még ki tudja, hol, csövek.
Kép: Unsplash
„Az egyik babának nagyon nagy baj van a szívével, életképtelen lesz” – ezzel a mondattal kezdődött a rémálom az ikerterhességem 13. hetében.
Volt minden: kétségbeesés, „miért mi?”, harag, „miért én?”, önsajnálat, „miért velünk?”, beletörődés. És persze még több „miért?”.
Persze ezek a kérdések örökre válasz nélkül maradnak.
Kép: Pexels
Most itt ülök, fogom a csöpp kezet, fáradt és üres vagyok.
Fáradt vagyok a mindennapos utazástól, a testvérrel virrasztástól, a folyamatos idegeskedéstől, de leginkább fáradt vagyok a valóságtól.
Már nem emlékszem, mikor adtam fel.
Mikor kezdtem el kifogásokat gyártani, miért is nem akarok bemenni a kórházba. Csak otthon akartam lenni a testvéreivel, távol a gondoktól. Nem akartam hallani a gépeket, látni a magatehetetlen gyerekemet. Nem akartam több rossz hírt hallani, leginkább pedig nem akartam az orvosok szemébe nézni, hogy mindezt meglássák. Normális életet akartam.
Kép: Unsplash
Szégyelltem a gondolataim, gyűlöltem magam.
Továbbra is mindennap bementem a kórházba hozzá, de nem éreztem azt a mindent elsöprő ragaszkodást, amit egy anyának éreznie kellett volna. Belefásultam.
Ez olyasmi, amit soha életemben nem fogok megbocsátani magamnak.
Persze aztán megjött az érzés, aminek a hiánya addig fájt.
Kép: Unsplash
Hét éve mindennap megölelem őt.
Nagyon-nagyon sokszor, csak már nem minden alkalommal kérek magamban bocsánatot.
Hét éve mindennap összerándul a gyomrom, mert eszembe jutnak a múltbéli gondolataim, tetteim.
Hét éve mindennap azon vagyok, hogy úgy szeressem, ahogy kezdettől fogva megérdemelte volna.
Három gyermek édesanyja vagyok, az egyikük szívbeteg és sérült, így az életünk, mondhatni, extra kihívásokkal tarkított. Hiszem, hogy a mindennapjaink, a nehézségeink bemutatása segít jobban megérteni a hozzánk hasonló családokat, a sorstársaknak pedig erőt ad a tudat, hogy nincsenek egyedül.
Olvass tovább!
