Karácsonykor ünneplünk. Ünneplünk és gyászolunk. Gyászoljuk azokat, akikkel már nem ünnepelhetünk. Szívmardosó kettősség ez, mert itt van nekünk a jelen, a gyerekeink, akiknek mi teremtjük az emléket, ami egész életükben idézi majd számukra a karácsony meghittségét, és ott vannak bennünk a mi múltunk emlékteremtői, akik már nincsenek velünk.
Szerencsés vagyok, boldog gyerekkorom és igazán kellemes családi karácsonyi emlékeim vannak: közös fadíszítés, szaloncukor-kötözés, egymás ugratása, éneklés a gyertyák mellett, ajándékok és béke. Nagyon sokáig eszembe sem jutott, hogy létezhet más karácsony is.
Aztán – már felnőttként – jött egy telefon pár nappal karácsony előtt:
„Édesapád meghalt.”
Hirtelen, váratlan, mindenki számára felfoghatatlan esemény volt ez. Annyira sokkot kaptam, hogy még sírni sem sírtam. Nem tudtam felfogni. Hogy történhetett ez? A mi családunkban nem történik ilyesmi! Velem nem történik ilyesmi!
És az a karácsony könnyekben, csendben, lesütött szemekkel és fájdalomban telt.
Sajnos ez az esemény rányomta a bélyegét minden karácsonyunkra, és évekig nem tudtuk igazán, könnyek és keserűség nélkül megélni az ünnepeket.
Aztán megszületett a gyermekem, és valahogy minden elkezdett róla szólni. Az ünnepek már nem az én emlékeimről szóltak, hanem azokról, amikre majd ő fog emlékezni. És a jég valahogy megtört.
Persze mindig ott lesz a szívemben egy falatnyi keserűség a karácsony közeledtével, mindig eszembe fognak jutni azok, akikkel korábban a fa körül énekeltünk, de már sosem fogunk.
És mindig elmorzsolok egy-két könnycseppet titokban, miközben eléneklem a Kiskarácsonyt.
De már tudok boldog is lenni karácsonykor, úgy, mint régen. Már tudom izgalommal várni a fadíszítést, az ajándékozást, az éneklést. Már újra béke van a szívemben, mert tudom, hogy most az én feladatom emlékeket adni. Emlékeket, amikhez majd az én gyermekeim is ragaszkodhatnak, és amikre mosollyal az arcukon gondolhatnak vissza, ha én már nem leszek ott.
