Karácsonykor ünneplünk. Ünneplünk és gyászolunk. Gyászoljuk azokat, akikkel már nem ünnepelhetünk. Szívmardosó kettősség ez, mert itt van nekünk a jelen, a gyerekeink, akiknek mi teremtjük az emléket, ami egész életükben idézi majd számukra a karácsony meghittségét, és ott vannak bennünk a mi múltunk emlékteremtői, akik már nincsenek velünk.
Szerencsés vagyok, boldog gyerekkorom és igazán kellemes családi karácsonyi emlékeim vannak: közös fadíszítés, szaloncukor-kötözés, egymás ugratása, éneklés a gyertyák mellett, ajándékok és béke. Nagyon sokáig eszembe sem jutott, hogy létezhet más karácsony is.
Aztán – már felnőttként – jött egy telefon pár nappal karácsony előtt:
„Édesapád meghalt.”
Hirtelen, váratlan, mindenki számára felfoghatatlan esemény volt ez. Annyira sokkot kaptam, hogy még sírni sem sírtam. Nem tudtam felfogni. Hogy történhetett ez? A mi családunkban nem történik ilyesmi! Velem nem történik ilyesmi!
És az a karácsony könnyekben, csendben, lesütött szemekkel és fájdalomban telt.
Sajnos ez az esemény rányomta a bélyegét minden karácsonyunkra, és évekig nem tudtuk igazán, könnyek és keserűség nélkül megélni az ünnepeket.
Aztán megszületett a gyermekem, és valahogy minden elkezdett róla szólni. Az ünnepek már nem az én emlékeimről szóltak, hanem azokról, amikre majd ő fog emlékezni. És a jég valahogy megtört.
Persze mindig ott lesz a szívemben egy falatnyi keserűség a karácsony közeledtével, mindig eszembe fognak jutni azok, akikkel korábban a fa körül énekeltünk, de már sosem fogunk.
És mindig elmorzsolok egy-két könnycseppet titokban, miközben eléneklem a Kiskarácsonyt.
De már tudok boldog is lenni karácsonykor, úgy, mint régen. Már tudom izgalommal várni a fadíszítést, az ajándékozást, az éneklést. Már újra béke van a szívemben, mert tudom, hogy most az én feladatom emlékeket adni. Emlékeket, amikhez majd az én gyermekeim is ragaszkodhatnak, és amikre mosollyal az arcukon gondolhatnak vissza, ha én már nem leszek ott.
Kattints a Podcast hallgatásához!
