web analytics

Válassza az Oldal lehetőséget

„Már nem ismerem a csíkos pizsamás férfit”
– egy kislány megrendítő visszaemlékezése apja haláláról

„Már nem ismerem a csíkos pizsamás férfit” <br><span style='font-size:12px;'> – egy kislány megrendítő visszaemlékezése apja haláláról</span>

„Hogyan kell valakitől végleg elbúcsúzni? Mit kell csinálni? Már nem is vártam a találkozást, amit oly régóta dédelgettem, hogy vajon milyen lesz. Korábban arról fantáziáltam, hogy egyszer csak ott áll majd előttem ugyanolyan egészségesen, vidáman, és felvesz az ölébe, megpörget, mint régen, én pedig boldogan kacagok” – Fleischer Gabriella írása.

Egy hideg, téli szombaton igazán furcsa érzés volt bennem, olyan kimondatlan szorongás. Apu már fél éve nem volt otthon. Korábban is ott ült már a vállamon ez az érzés, de nem tudtam, mi ez. Kisgyermek voltam, négyéves. Nekem senki nem mondott semmit. Csak sejtettem, hogy valami megváltozott, valami rossz fog történni.

Néztem anyámat, hátha tévedek, hátha meglátom benne, hátha kimondja, hogy minden rendben lesz. De ő nem nézett rám, nem ült mellém, nem vigasztalt meg. Csak halálsápadtan, zsebkendőjét szorongatva próbálta elvégezni a háztartási munkákat, amit öt gyermek gondozása kívánt.

gyerek, elvesztés, apa, halál, gyász

Kép: Unsplash

Ösztönösen éreztük, minden pillanatot meg kell ragadnunk

Anyám utolsó erejéből szült meg 36 éves korában, ötödik gyermekként. Nehezen születtem, mivel háromszor volt a köldökzsinór a nyakamra tekeredve. Azt mondták, szerencsés leszek.

A születési körülményeim után nem volt nehéz kivívnom azt a jogot, hogy a szüleim között aludhassak a nagy ágyon. Minden este apám nyakát átkarolva aludtam, szerettem a melegségét, az illatát. Így tudtam elaludni. Talán már tudtuk, már valamit ösztönösen éreztünk, minden pillanatot meg kell ragadnunk, hogy a szeretetünket élvezhessük.

gyerek, elvesztés, apa, halál, gyász

Kép: Pixabay

Vele minden más volt

Apámról azt mondták, hogy keveset beszélő, szigorú ember. Én nem láttam annak. Megnyugtató jelenléte rám csodásan hatott, velem sokat beszélt, nevetett és játszott. Korán megtanultam beszélni, cserfes, nyitott kislány voltam. Mindig sokat beszéltem, talán túl sokat is.

Egy napon boldogan jött haza, a betegségnek még nyoma sem volt. És én oly természetességgel, ahogy csak egy hároméves gyermek beszélhet, elmeséltem neki, hogy nekem két apám lesz. Ő meg fog halni. Nem tudom, miért mondtam, nem tudom, mit érezhetett. De már bánom, hogy ezt mondtam. Szeretném, ha tudná, hogy nekem ő az egyetlen apám, mindegy, hol van.

Bizonytalanság

Rá egy évre a jóslatom valóra vált. 1978 tele nagyon rideg volt számomra. Egyedül aludtam az ágyban, már hiába vártam apám melegét, ölelését, nem jött többé.

A falusi emberek bekényszerülnek a házba, ilyenkor óhatatlanul lelassul minden. Ez a belső lelki egyensúly megtalálása, a múlt eseményeinek átgondolása és a jövő felépítésének az ideje. Ezen a télen nálunk másképp alakult. Nem tudtunk a jövőre bizakodóan nézni, helyette a múlt emlékeit őrizgettük. A korábban gyerekektől hangos zsivajos ház egy ideje halk lett. Ott ült már fél éve a halál árnyéka a család felett. Vajon apu meg fog halni?

gyerek, elvesztés, apa, halál, gyász

Kép: Unsplash

Anyám jót akart

Anyám megkért mindenkit, hogy mivel én még túl kicsi vagyok, előttem ne mondjanak semmit, és be sem visz apámat meglátogatni. Anya volt, védeni akart. Nem kell mindent tudnom – mondta. Nem lennék képes felfogni, mi történik. De mégis elcsíptem beszédfoszlányokat, amikor nem vették észre, hogy én is ott vagyok. Én is tudni akartam, mi történik, látom-e még aput?

„Nagyon beteg, de olyan fiatal, biztos leküzdi a rákot. Még csak 39 éves. Talán ő lesz az egyetlen olyan ember a földön, aki képes lesz rá.”

Aztán hallottam anyám sírását. „Az lehetetlen, hogy egy ötgyermekes családapa, aki korábban életerős, tele tervekkel, reményekkel, itt hagyja a családját. Ő jó ember, nem gonosz, nem ezt érdemli. Öt gyermeket árván hagyni? Hát van isten!? Ha van, ilyet biztosan nem tenne.”
A remény napról napra fogyott.

Eljött a búcsú ideje

Azon a különös reggelen anyám odajött hozzám, rám nézett könnyes szemmel, és elmondta: apu meg fog halni. Furcsa volt, mert már korábban is tudtam, hallottam, összeraktam, éreztem.
„Elviszlek apuhoz, hogy búcsúzz el tőle, többet nem fogod látni” – mondta.

Életem leghosszabb és legnehezebb útja volt, amíg a kórházba értünk. Azon gondolkodtam, hogyan kell valakitől végleg elbúcsúzni. Mit kell csinálni? Már nem is vártam a találkozást, amit oly régóta dédelgettem, hogy vajon milyen lesz. Korábban arról fantáziáltam, hogy egyszer csak ott áll majd előttem ugyanolyan egészségesen, vidáman, és felvesz az ölébe, megpörget, mint régen, én pedig boldogan kacagok.

gyerek, elvesztés, apa, halál, gyász

Kép: Unsplash

Már nem ismerem ezt a csíkos pizsamás férfit…

Anyám ült hátul mellettem az autóban, nyugtatókat szedett már egy ideje, sírt, szorongatta a kezemet, én pedig érzelmek nélkül néztem őt. Nem éreztem semmit. Nem beszéltem. Nem sírtam. Nem voltam dühös. Csak úgy léteztem.

Majd beléptem a kórterem ajtaján, és egy sovány, megöregedett, beesett képű férfi állt előttem, járókeretre támaszkodva. „Gabikám, nem ismersz meg?” – kérdezte.

Majd én félénken, halkan azt hazudtam, hogy de. Néztem őt, és azon tűnődtem, nem ismerem ezt a csíkos pizsamás férfit. Ő nem az én apám. Neki nem ilyen a szaga. És amúgy is, neki nincs is ilyen pizsamája. Ő biztos nem az én apukám. Az én apukám nem ilyen. Biztos összetévesztették.

gyerek, elvesztés, apa, halál, gyász

Kép: Unsplash

Vele éltem

Melléültem az ágyra, megfogta a kezem, de bármit néztem rajta, már nem ismertem fel őt. Végül egy sziával búcsúztam el.

Az a nyitott, cserfes kislány elveszett az apja elvesztésekor. Helyette az a szorongás, amit a gyomromban éreztem azon a napon, még 35 évig elkísért. Észrevétlenül vele éltem, a részemmé vált. Ő volt az apám. Szívesen hordtam, így azt éreztem, velem van.

gyerek, elvesztés, apa, halál, gyász

Kép: Unsplash

A legszebb mesém

Az után a nap után anyámmal együtt aludtunk még egy ideig. De a lelkem fázott. Már soha többet nem tudtam olyan melegségben aludni, mint apámmal.

Anyám meséje közül azt szerettem a legjobban hallgatni, amikor apámról és rólam mesélt: hogy aludtam, hogy bújtam hozzá, mit csináltunk együtt. Ez maradt meg belőle. Lehet, nem is így volt, lehet, csak anyám akart színes mesékkel vigasztalni. Szerencsés vagyok, mert ez a csíkos pizsamás férfi az apám volt.

 

 

Üdv

Jelenleg 7 ember olvassa a cikkeinket veled együtt.

Közösség

Örökbe Fogadok Egy Ovit

A HŐSANYA rovat jószolgálati tevékenységével most Te is lehetsz egy halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) óvoda örökbefogadója. Tudj meg többet erről a kezdeményezésről!

Tovább »

Partnereink

szövegírót keresek

örökbe fogadok egy ovit