„Huszonnégy órával ezelőtt még majdnem három hónap volt az első várandósságomból, tegnap még éreztem a picit a hasamban, ma meg már mindennek vége. A pici, aki bennem nőtt, már nincs bennem, nem tarthatom a karomban, védve a külvilágtól, és nem is fekszik mellettem a kiságyában. Egy idegen, rideg helyen van, kiszakítva a meleg anyaméhből, belőlem.” Nagy Gabriella írása.
November végi csípős, tiszta vasárnap este van, taxiban ülök egyedül. Már péntektől éreztem, hogy furcsán kemény lett a hasam, és a babánk nagyon erőteljesen „helyezkedett” benne. Cikázunk a lámpákkal megvilágított, a kijárási tilalom miatt is elcsendesült utcákon a kórház felé, s azon tépelődöm, hogy már előbb orvoshoz kellett volna mennem, többet kellett volna pihennem, nem kellett volna stresszelnem annyira a munka miatt stb.
November közepe van.
Egy barátnőm, aki szintén jövőre várja a kisbabáját, átjön hozzánk a férjével. Csinálunk pár pocakos képet együtt, örülünk, s izgatottan beszélgetünk, hogy vajon milyen érzés lesz majd pár hónap múlva elsőgyerekes anyukává válni.
Mennyi mindent kell még vásárolnunk, és hogy most már azért kezdünk egy kicsit aggódni, hogy akkor hogy is lesz ez a szülés dolog, hogy fogjuk egyáltalán azt túlélni… Nagy kaland ez az egész, amit mind a ketten már egy jó ideje nagyon vártunk, s örültünk nagyon, hogy a várandósság ideje nagyjából egybeesett nálunk.
November eleje van.
A férjemmel lazítunk a nappaliban, a kihúzott kanapén, miközben az egyik kedvenc tevékenységünket csináljuk: beszélgetünk a hasamhoz. Még nem valami nagy, igazából csak az elmúlt egy hónapban kezdett el jobban nőni. Pár kilót híztam csak eddig, még el sem tudom képzelni, hogy milyen leszek majd egy ennél lényegesen nagyobb görögdinnyehassal… Gurulni fogok majd az utcán, gondolom, meg bedagad a lábam, alig tudok majd lehajolni, hogy bekössem a cipőmet…
„Kisfiam, itt bent a legjobb neked az egész világon. Nagyon jó helyen vagy, élvezd, míg teheted!” – mondja a férjem. Erre én meg visszakérdezek, de hogy te miért mondod ezt, hisz neki „kint”, velünk is nagyon jó lesz, nagyon-nagyon várjuk és szeretjük őt már most, szuper lesz majd, ha megérkezik, és végre találkozhatunk is.
A taxi a sürgősségiig visz, mivel már 28 hetes terhes vagyok, így mehetek egyenest a szülészetre.
Már tudom a járást, hisz nem is olyan régen még egy nyílt napon voltam itt, amikor körbejártam az osztályt, hogy el tudjam majd dönteni, hogy ott akarok-e majd jövőre szülni. Most viszont, hogy ilyen hamar visszatértem, a torkomban dobog a szívem.
Én még nem szülni jöttem. Ugyanakkor, ahogy egy ügyeletes orvos megvizsgál, kiderül, hogy a pici valamiért befordult a születési pozícióba, és a méhszájam is nyitva van, valamiért ő meg akar már most születni. Atyaég!
Röviddel ezután a CTG segítségével hallgatom a kisbaba szívverését az egyik kórházi ágyon fekve, az elsötétített szobában jósló fájásoknak hitt összehúzódások között magamban könyörgök a születendő babánknak, hogy legyen szíves, még maradjon bent, ha lehet, a pocakomban.
Másnap reggel azonban több orvos is megvizsgál, megerősítik, hogy aznap meg kell szülnöm a kisfiunkat.
Nincs választásunk, ő ki akar jönni már most erre a világra. Kétségbeesem, zokogva hívom édesanyám és a férjem is. Miért történik ez velünk? Mi lesz, ha nem éli túl a pici? Vagy ha maradandó károsodással születik? Egy kétségekkel és önváddal teli pár óra múlva már rajtunk is a sor a szülőszobán.
A kórházban lévő koraszülöttosztályon dolgozó gyermekorvosok tájékoztatnak, hogy mindent meg fognak tenni, hogy a kisbabánk, amint megszületett, megkapja a szükséges támogatást, és bár hosszú út áll előttünk, de jó esélye lesz rá, hogy behozza a túl korai érkezéséből adódó fejlődésbeli lemaradását. A tüdeje sajnos biztos, hogy még nincs „kész”, de a többi szerve már viszonylag érett lehetnek 28+5 hetesen. Ezek után beindítják a szülést, a kisfiunk, ahogy „tervezte”, nagyon gyorsan meg is érkezik.
A várandósság hónapjai alatt az ember sokszor elképzeli, hogy milyen lesz majd, ha először sír fel a babája, az aranyóra alatt először ölelheti magához, először számolhatja meg a lábujjait, nézhet a kis szemébe, érezheti a puha bőrét. Megismételhetetlen és az ember életében egyedülálló pillanatok, amik a mi esetünkben természetesen jó indokkal, de nem így alakultak.
Maga a szülés viszonylag problémamentesen lezajlott, viszont a babát rögtön ki kellett vinni a szülőszobából, hogy az életben tartásához szükséges orvosi ellátást azonnal megkaphassa. Így egy másodpercnél tovább nem is láthattuk, azt sem hallottuk, hogy vajon felsírt-e, életben van-e.
Hála a koraszülöttek intenzív ellátására specializálódott gyermekorvosok és nővérek összehangolt életmentő munkájának, a kisbabánk állapotát stabilizálták, inkubátorba helyezték őt, elvitték egyenesen a kórházban található Perinatális Intenzív Centrum (PIC) osztályára.
Megérkezett és él, ennyit már tudunk.
Örömkönnyek áztatták az arcunkat, valamennyire megkönnyebbültünk. Ugyanakkor egyszersmind mázsás sziklaként nehezedett rám néhány perc elteltével a valóság. Hosszú lesz az út, amíg még hazavihetjük a picit, minimum két hónappal kell számolnunk, mialatt én egyáltalán nem mehetek haza, még összepakolni sem. Koronavírus és látogatási tilalom van, csak a férjem jöhet be, de ő legalább 24 órában. Rajta kívül viszont senki más.
Ezernyi gondolat kavarog bennem.
Bár a PIC-osztály akkor még csak néhány perc sétára van, iszonyatos szakadékot érzek köztem és a baba között. 24 órával ezelőtt még majdnem három hónap volt az első várandósságomból hátra, tegnap még éreztem a picit a hasamban, ma meg már mindennek vége. A pici, aki bennem nőtt, már nincs bennem, nem tarthatom a karomban, védve a külvilágtól, és nem is fekszik mellettem a kiságyában. Egy idegen, rideg helyen van, kiszakítva a meleg anyaméhből, belőlem.
Mégis látnom kell, de meg tudok-e vajon birkózni a látvánnyal? Mi vár majd az inkubátorban? Mit tettem? Potyognak a lelkiismeret-furdalástól a könnyeim.
Pár óra múlva a PIC-osztály leghátsó, legintenzívebb termében először pillantom meg a kisfiam.
Azt hiszem, amíg élek, ezeket a perceket nem fogom elfelejteni. Egy iciripiciri lilás-pirosas lényt látok, egy magzatot, még nem kész kisbabát, nagy fejecskével, amire egy sapkán keresztül egy lélegeztetést segítő gépből kijövő műanyag cső van erősítve.
Mindenhol monitorok, aggodalmat keltő sípoló hangok. Vérnyomásmérő és egyéb műszerek, infúzió, egy akkor hatalmasnak tűnő pelenka rajta. Vékonyka lábak, kezek, hason fekszik egy aprócska, meleg, plüss úgynevezett babafészekben, alszik, apró szemei lecsukva.
Itt látom először, az inkubátoron az én kis csöpp babám nevét is, illetve hogy igen kis súlyú koraszülöttként 1050 grammal és 36,5 cm-rel született.
Téli este van, korán sötétedik, így már égnek a neonfények az intenzív osztályon.
Sürgés-forgás, inkubátorok. Nekem csak egy gondolat jár a fejemben: miért nem tudtam bent tartani? Miért kellett ennek a pici lénynek ilyen korán megszületnie?
A szívem zakatol, egyszerre vagyok boldog, hogy tudom, életben van, és soha korábban még nem érzett fájdalommal fáj, hogy így kell őt látnom. A nővérke Anyukának szólít. Furcsa, tegnap mi ketten még egy burokban voltunk, ma pedig ő már kint van, és én egy csapásra az „üvegházikó” másik oldalára szorult Anyuka lettem.
„Anyuka, mondja Apukának, hogy hozzon majd pelenkát meg popsitörlőt!”, „Anyuka ekkor lehet jönni, itt kell kezet mosni és fertőtleníteni, itt tud bekukucskálni a letakart inkubátorba.”, „Anyuka, Anyuka, jól van? Menjen, pihenjen le!” – hallom távolról az instrukciókat, közben zakatol a szívem, s folynak a könnyeim.
Másnap a férjem, a rövid folyosói inkubátorba helyezés után…
Először látja a kisfiunkat, megható pillanatok, ahogy a kis üveg doboz körött állunk a törékeny, legféltettebb kincsünkkel. Két napja még a nevében sem voltunk biztosak, csak az ultrahangfelvételről ismertük a vonásait, ma meg már itt van teljes, másfél tenyérnyi valójában.
A következő napokban, hetekben igyekszünk beletanulni a kórházi ritmusba, megérteni, hogy mik azok a gépek és kifejezések, amiket a nővérek, orvosok használnak, hogy mit tudunk és kell tennünk a pici felépüléséhez. Ehhez nagy segítséget nyújtanak természetesen a tapasztalt nővérek, orvosok és az internet is. Vannak weboldalak és Facebook-csoportok hasznos információkkal. Temérdek hírrel, rengeteg lehetséges komplikáció nevével, szövődménnyel és sok lehetséges problémával.
Vannak, akiktől azt halljuk, hogy a pici nagyon beteg, vannak, akiktől azt halljuk, nem beteg, csak korán érkezett, így meg kell erősödnie, érnie ahhoz, hogy majd egyszer hazajöhessen velünk.
Folytatjuk.
Kattints a Podcast hallgatásához!
