web analytics

Válassza az Oldal lehetőséget

Karantén a karanténomban

– avagy életem a Tündérlányommal Covid idején

Karantén a karanténomban  <br><p class='alcim'> – avagy életem a Tündérlányommal Covid idején</p>

Ujjai finom érintése testemen és édes lehelete a nyakamon finoman jelzi: ideje felkelni… Nemrégiben találkoztam vele, egy csodás férfival… aki számára nem jelent problémát, hogy sérült kislány anyukája vagyok. Egy olyan férfi, aki épp velük, sérültekkel foglalkozik, és imádja őket.

A Tündérlányommal élek, aki becsületes nevén Alíz, és 13 éves. Értelmileg sérült, valamint epilepsziás. Kimondhatatlan, leírhatatlan, mások számára talán elképzelhetetlen rohamokkal küzd olykor.

De mellette mindennap egy csoda, hiszen – mint sérült gyermekét egyedül nevelő – kapok elég támogatást az államtól és segítséget a volt férjemtől, így egy szakértő fejlesztőpedagógus-bébiszitter van mellette mindennap iskola után. Így bőven van lehetőségem „énidőzni”, randizni, találkozni férfiakkal, akik értékelik a nőiességemet.

Igazából klassz, hogy jött most ez a karantén, mert így még többet lehetek a Tündérlányommal a vidéki nyaralónkban, mert az állam anyagi támogatása bőven fedezi a megélhetésünket, a külön fejlesztéseket, a gyógyszereket meg mindent. Az életem csodás!

Ja, hogy nem…?!

Hajnal öt van, ideje felébredni a csodás álomból… Mint mindig, Alíz most is ébreszt. Megérkezik a szobájából, átmászik rajtam, és a szemhéjam feszegetésével jelzi, hogy felébredt, és ideje nekem is felkelnem. A fejemet fordítgatja, mindent megtesz, hogy ránézzek és elkezdjek verselni, énekelni, vele foglalkozni, hiszen ő már ébren van. „Olyan szépet álmodtam, Alíz, hagyj még egy kicsit…”

De onnantól kezdve nincs leállás, elindul a nap. Évek óta éneklem és mondogatom a verseket és dalokat, amelyeket én költök – mert igen, profin költök négysorosokat bármilyen helyzetről, amelyekbe ő is belekerül –, mosolyogva éneklem neki, hogy halljam, ahogy kacag. Később is emlékszik mindegyikre, és újra meg újra kéri őket. Persze nem mindig emlékszem a már egyszer elhangzott szövegre, ő viszont igen, és ha hibázom, kiabál és méltatlankodik, jelezve, hogy ez így nem jó, valami nem stimmel. Merthogy beszélni nem tud. A némasága az én legnagyobb szívfájdalmam.

sérült gyerek, sérült gyereket nevelő szülő, karantén

Kép forrása: Mátyás Andrea

Váratlan rohamok

Minden percben jár a szám, minden pillanatban rá figyelek, hiszen az epilepsziás rohamok olyan váratlan helyzetekben törnek rá, amelyekre nem lehet előre felkészülni. Ha nagy nehezen sikerül rávennem, hogy kimozduljunk az 50 négyzetméteres panellakásunkból (ahová nemrég költöztünk, és amit saját erőmből újítottam fel), és netalán séta közben rosszul lesz, akkor le kell ültetnem a földre, és meg kell várnom, hogy enyhüljön a roham és fel tudjon állni.

Tizenhárom éves. Nem tudom már felemelni és elvinni egy padhoz. Ezért is szereztem meg a jogosítványt 46 évesen, mert tudtam, hogy eljön az a nap, amikor nem tudom már cipelni. A rohamok közben is véget nem érő dalokat és verseket ismételek, hogy próbáljam elterelni a figyelmét és visszazökkenteni a való világba. Éveket öregszem minden egyes rohamnál. Az örök féltés és félelem rendszeres velejárója az életemnek.

Változások sora

Az élethelyzetem megváltozása magával hozott ösztönös változásokat, de szerepet kaptak benne az érzéseim által vezérelt, komplett túlélésre játszó erők is. Mert ez a helyzet nem egy elmúló nehézséget okozó szituáció, hanem maradandó „veszteség”. Gyermekem születésétől kezdve folyamatos a változás, amely egyéni élethelyzetemben is folyamatos változást hoz. Hat a családi és magánéletemre, a párkapcsolataimra, a baráti kapcsolataimra, anyagi és munkaerőpiaci helyzetemre.

És be kell vallanom: nem pozitívan. Így minden pillanat újabb és újabb megoldandó feladatot hoz. Szeretem a kihívásokat, sosem voltam egy tétlenkedő, motiválatlan ember, de vannak napok, amikor újra kell bootolnom.

karantén, sérült gyereket nevelő szülő, egyedülálló anya

Kép forrása: Mátyás Andrea

Szóval ez a karantén nekem most karantén a karanténban

Normális élethelyzetben Alíz speciális iskolába jár. Nekem pedig a munkahelyen eltöltött (ahol sérült fiatalok foglalkoztatásával, integrációjával foglalkozom), és az oda-vissza út a kocsiban az „énidő”. Vezetés közben üvöltve hallgatni a zenét, ami kikapcsol és ellazít arra a kétszer 20 percre. Csodálatos érzés élvezni a napsütést és a futó tájat magam mellett. Hát most ez az énidő is megszűnik. Természetesen az iskolai online oktatás szóba sem jöhet. Maradnak a dalaink, a verseink, a sétáink, a rohamok 0–24-ben.

A munkámat nem tudom ellátni home office-ban. A bébiszitterek, akiknek a költségét nagy nehezen valahogy kigazdálkodnám heti egy-két alkalommal néhány órára, megrémülnek attól, hogy Alíz epilepsziás. A szakirányú végzettséggel rendelkező gyermekfelügyelőt – ha lenne is – szinte lehetetlen megfizetni. Hiszen az álmomban emlegetett elegendő állami támogatás valójában csak az álmaimban létezik.

És akkor a bekezdés, amely az elmúlt évek párkeresési tapasztalatairól szól. Arról, hogy közel ötvenévesen mennyire szükségem lenne egy érett kapcsolatra, amely életben tart, megerősít, feltölt; egy férfire, aki mellettem áll, aki szeret… Bekezdés vége.

De mennem kell, Alíz már hív, hogy elénekeljem neki az egyik kedvencét:
„Volt egyszer egy iciri-piciri Ficerke, volt annak egy iciri-piciri cicája, 
Egyszer ez az iciri-piciri kis cica, hát bizony kiszökött az iciri-piciri kis kertből….”

 

 

 

Üdv

Jelenleg 7 ember olvassa a cikkeinket veled együtt.

Közösség

Hirdetés

Örökbe Fogadok Egy Ovit

A HŐSANYA rovat jószolgálati tevékenységével most Te is lehetsz egy halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) óvoda örökbefogadója. Tudj meg többet erről a kezdeményezésről!

Tovább »

Partnereink

szövegírót keresek

örökbe fogadok egy ovit