„Anya, anya, anya, jövőre elmegyünk egy erdei felfedezőtúrára?” – egy gyermeki kérdés, amely a legtöbb szülőnek csupán egy a sok közül, Ildikónak viszont életmentő. A fiatal édesanyának csupán három hónapot adtak az orvosok, Ildikó viszont elhitte, hogy látni fogja felnőni a fiait. Ma ő is boldogan várja az anyák napját, ami számára már egészen más, mint régen.
Csodálatos tavaszi nap volt.
Hét ágra sütött a nap.
Végre a lelkem is ünneplőbe öltözött, a zord és leghidegebb tél után, amelyet valaha éreztem.
Tisztán emlékszem.
Tisztán emlékszem arra a pillanatra.
Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amelyet örökre a szívembe véstem, és a retinámba égett…
Csillogó szempárok vártak rám.
Vártak rám hat hosszú hónapot, hogy újra lássanak engem. Az édesanyjukat.
Nagyon nehéz…
Nagyon nehéz erről beszélni, de most kivételt teszek, hogy a lelkem legmélyebb bugyraiba is méltósággal el tudjam temetni azt, ami a szívem egy darabját akkor magával vitte.
Talán ezzel segíteni tudok… neked.
Neked, aki olvasod a soraimat.
Neked, aki azt érzi, nincs tovább.
Te, aki hasonló ösvényen botorkálsz a rémisztő sötétségben, halálos ítélettel a kezedben, mint én akkor.
Én, Győrffy Ildikó.
Az én halálos ítéletemre a következő volt írva: akut mieloid leukémia.
Nincs mit szépíteni, jól pofán vágott az élet ismét.
Első körben az orvosok három hónapot adtak nekem az életre.
Na persze.
Jó poén.
Biztos, hogy nem.
Én látni fogom a fiaimat felnőni!
Még jó, hogy nem hittem el, hogy csupán ennyi volt, hogy nekem ennyi járt az élet nevű „játékban”.
Mindig erős és büszke nő voltam – olykor konok és önfejű –, mindemellett csupa szív.
Kevesen láttak gyengének, megtörve zokogónak.
Én voltam az, aki mindig mosolyog, aki erőt ad, aki támogat és „ölelő szavakkal simogat”…
Aznap, amikor az orvos az arcomba vágta a hírt – egyik pillanatról a másikra törött szárnyú madár lettem.
Gyenge és védtelen.
Igazán az ijesztett meg – életemben először –, hogy a továbbiakban nem én irányítom a sorsomat, hanem a sorsom irányít engem.
Kiszolgáltatott és félelmetes érzés volt.
Aztán amikor már éppen gondolatban ravataloztam magam, a legnagyobb fiam – aki akkor még mit sem sejtett az elkövetkezendő napok, hetek, hónapok várható történéseiről – odarohant hozzám:
– Anya, anya, anya! Jövő nyárra tervezünk egy Indiana Jones-felfedezőtúrát az erdőbe, utána a kertben sütünk finom vacsorát, és sátorban alszunk?
– Naná, kicsim, persze, szuper ötlet!
Ez volt az a pont. A kijózanító.
Mit nyüszögsz, te hülye nőszemély!
Nem okozhatsz csalódást! Édesanya vagy!
A transzplantációm kritikus időszakában, amikor fél évig nem láthattam a srácaimat, a családomat, csakis a képzeletbeli tábortűz „lobogott” a szemem előtt.
Számtalanszor elképzeltem, hogy végre önfeledten, minden reményvesztett időszakot magunk mögött tudva, végre boldogságban együtt lehetünk, míg világ a világ.
Az a szeretet éltetett, amelyet magammal hoztam otthonról a rideg valóságba.
Az elkövetkezendő időszakban ölelő karok helyett megtanultuk szavakkal ölelni egymást…
A fizikai fájdalom mindig eltörpült a lelki megpróbáltatások mellett.
Eleinte az állandó önostorozás gyakori vendég volt a kórházi szobámban, de hamar rájöttem, hogy a hasztalan nyafogás nem visz előre, csak hátráltat.
Mártírkodás helyett – racionálisan – feladatként tekintettem rá, amit meg kell oldani, harcolni kell, hogy a végén a hatalmas jutalom, a régi-új életem vár rám.
Régi, mert a családom, az igaz barátaim győzelmi zászlót lengetve várnak rám a pokoli akadálypálya végén, és jól hallhatóan, minduntalan kiabálják:
„Gyerünk! Büszkék vagyunk rád! Hajrá! Már nincs sok hátra! Soha ne nézz vissza! Csak ránk figyelj! Itt várunk!”
Új, mert sosem leszel ugyanaz az ember, miután kijöttél a pusztítónak tűnő viharból…
Utólag már tudom jól, hogy a traumák, a „kikerülhetetlen utak” kellenek ahhoz, hogy azzá válj, akinek tényleg lenned kell. Mindenféle maszlag és álarc nélkül.
Megtanulod másképpen értékelni az életet, a körülötted lévő embereket.
A fontossági sorrend is más értelmet nyer halandóságod színpadán.
Egyvalamit iszonyatosan bánok, és ezt a hibát te soha ne kövesd el: hogy kizárj számodra nagyon fontos embereket az életedből, kíméletességre hivatkozva.
Ne te döntsd el, hogy ki maradhat melletted, és ki nem!
Képes voltam magamtól eltaszítani édesanyámat, édesapámat és az öcsémet is, hogy ne lássák, mivé leszek, hogy ne szenvedjenek ők is az „árnyékom” láttán…
Nem kell mindig bitang erősnek mutatni magad mások megnyugtatására. Aki számára fontos vagy, és tűzön-vízen át kitart melletted, nem sajnálattal és szánalommal tekint rád, hanem az erőt, az igazi harcost látja benned.
Becsüld meg ezeket az embereket, mert elárulom, hogy a küzdelmes utad végére nem maradnak sokan, de ne bánd egy percig sem, mert ők az életed igazi kincsei!
Hittek bennem.
Hittem magamban.
Kérlek, szeresd magad, bármennyire nehéz is néha!
Piszkosul nehéz lesz, de tarts ki, és egy percre se add fel!
Soha!
Harcosnak születtél!
Harcolj!
Megannyi apró álom éltetett, és mennyi minden akkor nyert igazán értelmet!
Igen, a napfelkelte is lehet megváltás, és újra látni a tavaszt is lehet maga a csoda, a boldogság, az örökkévalóság.
Eljött újra a tavasz.
A lelkem ismét ünneplőbe öltözött.
Anyák napja reggelén ugyanúgy csillognak rám azok a szempárok, mint amikor hazavártak a tábortűz mellé…
Édesanyaként „halandóból így lettem halhatatlan”…
Az írásomat dr. Bárány Zsuzsannának és Varga Ildikónak ajánlom, mert a családomon kívül mindvégig ők adtak nekem „reményt a reménytelenségben”. Csodálatos emberek!
Kattints a Podcast hallgatásához!
